Istentisztelet 2021. december 5-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Advent II. vasárnapján

 

Lekció: Lk 1,39-45

Textus: Lk 1,46

 

Szeretett Testvérek!

 

Mit csinált a názáreti szűz Mária, amikor „magasztalta" az Urat? Mint mindenki, én is azonosíthatatlan idejű kiskoromban hallottam először ezt a szót: magasztalni. Olyan szépen hangzott, és mindig olyan meghitt helyszíneken, hogy soha nem volt merszem megkérdezni, mit jelent? Mivel az én szóhasználatomból kimaradt, át is léptem felette. Maradjon ez a papoké, akik felszólítják a híveket: „Magasztaljátok az Urat!", meg azoké, akik értik mit beszélnek, amikor így imádkoznak: „Magasztalunk Téged, mennyei Atyánk!"

A názáreti Mária vajon értette is, amit mond? Tudatosan használta ezt a kegyes szót: „magasztal", vagy sok-sok hívőhöz hasonlóan csak azt ismételgette, amit a papoktól hallott?

Advent második vasárnapján kérdezzük meg Istent: Mit kezdjünk ezzel a „magasztalással"? Maradjon meg Máriának, vagy magasztaljuk mi is tudatosan, őszintén és lelkesen az Urat?

Nézzünk csak utána! Hol, mikor került Mária ajkaira ez az izgalmas kifejezés: „Magasztalja lelkem az Urat"?

Hol, mikor? Több napos fárasztó, és egyáltalán nem veszélytelen utazás után, egy Jeruzsálem melletti kisvárosban. Rokonához, Zakariás pap feleségéhez igyekezett. Mindjárt az után, „azokban a napokban", amikor Gábriel angyal bejelentette neki, hogy Szentlélektől fogant fiút fog szülni, akit majd Jézusnak kell neveznie. Mária belép a házba, éppen csak köszön, és az idős rokon, Erzsébet félretéve a vendéglátási protokoll minden szabályát hangosan azt kiáltja: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!" Mielőtt Mária megszólalhatna, Erzsébet azt kérdezi: „Hogyan lehetséges, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám?" Én valahogy úgy képzelem el, hogy Mária, aki a hosszú úttól elfáradt, és még mindig az ajtóban állt, kicsit értetlenkedő, de örömteli arccal, kérdőn nézett Erzsébetre, akit továbbra sem kellett biztatni. Már mondta is, minek ujjong annyira: „amint meghallottam köszöntésed, ujjongva mozdult meg méhemben a magzat." Milyen magzat? Hát, a leendő (Keresztelő) János, aki Erzsébet és Zakariás előrehaladott kora ellenére megfogant a méhében.

A messzi Galileából, Názáretből idáig utazott rokon leányban hirtelen összeáll a kép a születendő, Messiás érkezése előtti utolsó próféta, Keresztelő János, és az ő méhében hordozott Szentlélektől fogant isteni magzat között, és kifakad belőle: „Magasztalja lelkem az Urat"!

A válasz tehát egyértelműen: igen! A názáreti Mária tiszta hittel, megerősített tudattal, egészen mélyről fakadó lelkesedéssel mondta: „Magasztalja lelkem az Urat"!

Az emelkedett jelenet hangulatának minket is megindító hőfokából semmit nem engedve térjünk vissza még mindig lebegő kérdéseinkhez: Mit csinált Mária azzal, hogy magasztalta az Urat, és mit dolgunk van nekünk ezzel?

Amikor Lukács doktor, az evangélium írója megfontoltan görög nyelvre fordította Mária arám szavait, a Szentlélek Isten jóváhagyásával úgy gondolta, hogy „magasztalni" nem más, mint: felnagyítani, meghosszabbítani, nyújtani, növelni, kiterjeszteni, szélesíteni, tágítani (μεγαλύνω ejtsd: megalünó).

Közeledünk a megoldáshoz!

Mária lelke a magasztalás során felnagyította az Urat. Addig is nagyra tartotta, de miután Erzsébet megerősítette, milyen áldott ő, Mária az asszonyok között, és milyen áldott méhének gyümölcse, még hatalmasabbá vált előtte Istene, az Úr. Lelke magasztalta, lelke felnagyította.

Mi dolgunk van hát Isten magasztalásával? Hagyjuk, engedjük, hogy a lelkünk felnagyítsa Őt! Gyakorlatilag nem teszünk mást, mint rájövünk, hogy addig nem is érzékeltük igazi nagyságában. Igazi? Nem! Mindig tovább fokozható! Még tovább „nagyítható"! Ahány alkalommal csak megszólít, hatást gyakorol rád az Úr, azonnal változást hoz külsődben, bensődben, és annyiszor fogod Őt még nagyobbnak látni, érezni, hinni! Felnagyítod, magasztalod Őt.

A lelked. Nem a Szentlélek. Mária esetében sem a Szentlélekről volt szó. A pszichéje, a vele született emberi lelke nagyította fel az addig nem akkorának ismert Istent. Érdekes, hogy idős rokona, Erzsébet, aki Keresztelő Jánossal volt várandós, ahogy meghallotta az utazása végén betoppanó Mária köszöntését, azonnal Szentlélekkel telt be.

Erzsébet Szentlélekkel telve, Mária a „saját" lelkével nagyította, magasztalta az Urat.

Miért fontos ez? Mert kiderül, hogy akikkel Isten tesz valamit, azoknak kinyílik a lelkük. Nem a megtérésükkor beléjük költözött Szentlélek, hanem a születésük óta bennük lévő humán alapanyag: a lélek. Az a bizonyos psziché, amivel nem csak a lelkészek foglalkoznak, hanem a pszichológusok is. Nem is csak a szakember-pszichológusok, hanem bárki, aki a pszichével, az ember lelkével beszél. Van is egy ilyen mondásunk: „Majd én a lelkére beszélek!" Ilyen pszicho-lógus, saját lelkéből, másik lélekre beszélő tudós az édesanya, a jóbarát, a tanár, a szomszéd, a kolléga, a testvér. Miért képesek hatni a lélekre? Mert nekik is olyan van. Az a lélek, az a psziché, amivel Mária magasztalta az Urat, a természetünk legemberibb része. Ebben a lélekben lakik a szeretet, a gyengédség, a kötődés, a vonzalom, minden más érzelemmel, felindulással, meghatottsággal együtt.

A názáreti Mária vele született, emberi lelke magasztalta, nagyította az Urat.

Magasztalta. Mit jelent még? Tágítani. A lelkem tágítja az Urat. De furcsa! Mit jelenthet ez így? Mária lelke kitágította az Úr nagyságát szavakkal kifejezhető lelki tartományt. Magasztalom az Urat, mert másként képtelen vagyok kifejezni, hogy mit jelent számomra. Szavakba nem foglalható annak leírása, hogy mit tett velem, és ettől hogyan változtam meg. Tágasabbá vált a látóhatárom. Eddig így láttam, ilyennek láttam, képzeltem, ismertem az Istent, de rájöttem, hogy ez kevés. Magasztalom hát, egészen tág teret engedek neki a fejemben, a szívemben.

A kitágult pupilla több fényre vágyik. A magasztalásra kész lélek (psziché) kéri, várja, akarja, hogy világosságot érzékeljen. Ha ki tudod mondani: „Magasztalja lelkem az Urat", bevallod, hogy magad sem érted mi, de történt veled valami, és várod a folytatást. Mint a názáreti Mária.

Miért ne kérhetnénk adventben magasztaló lelkiállapotot? Átélted már az Istent felnagyító emelkedettséget? Akarsz még keresztyénebb, még reformátusabb, Máriához hasonló, Urat magasztaló ember lenni?

Súlyos kérdéshez érkeztünk. Ez az adventi istentisztelet, ahová a Szentlélek személyében meghívtuk az Atyát és Jézust, igazi adventi kihívás elé állít. Az eddig gyakorolt hitéletedet szólítja. Ne érd be ennyivel! Karácsony előtt tégy egy újabb lépést valamikor nekirugaszkodó, azóta változó tempóban haladó hívő életed mennyei magasságba igyekvő kaptatóján! Légy az Urat lelkedből magasztaló ember! Először, vagy újra!

Ha még soha nem csináltad, vagy ha kiestél a gyakorlatból, tudatosan változtatnod kell azon, amit most értesz „keresztyén élet" alatt.

Változni, változtatni persze: nehéz. Főleg magunkat. Félelmetes, de sokan vannak, akik harmincéves korukra megállapodottnak érzik magukat. A lelküket. A hitüket. A keresztyénségüket. Kicsit érthetőbb, akik 50-60 évesen engedik el lelküket: ennyi elég volt, ennyi elég is lesz. Érthetőbb ebben a korban, de nem elfogadható. Később sem. A helyzet kétségbeejtő, az a személy, az lélek pedig szánalmas, aki nem hajlandó elfogadni Isten kihívását.

Ma arra, hogy éljen Őt magasztaló életet.

Pedig megéri, mert akinek sikerül, az elérheti Istentől nyert élet-küldetése végső célját. Mi az? Nos: miatta fogják dicsérni, szeretni Istent. Miatta fognak bízni benne. Miatta magasztalják majd mások is az Urat. Miattad! Mit szólsz hozzá?

Van ilyen?

Én olvastam róla. Innen, a Bibliámból. Pál apostol a börtönből írja, vélhetően a kivégzése előtt: „szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok." (Fil 1,20)

Én álltam már azoknak a halálos ágya mellett, akik szinte már csak Jézusról beszéltek nekem. Volt köztük teológiai professzor, és négy elemit járt asszonytestvér is. Amit, és ahogy hallottam tőlük, azért az Urat magasztaltam. Nem azért, mert elhatároztam, hanem, mert nem tehettem mást. Istenközeli állapotukban segítettek hozzá, hogy felnagyítsam magamban az Urat. Kiszélesítsem az életemben elfoglalt területét. Növeljem a rajtam gyakorolt vigyázó, szerető hatalmát. Egyszóval: magasztaltam az Urat.

Mielőtt a születését ünnepelnénk, adventben Jézus így, Mária példájával akar felkészíteni minket arra, amivel még teljesebb lesz az örömünk.

Magasztaljuk hát az Urat itt, és majd otthon a belső szobánkban!

Növekedjen, szélesedjen, töltsön el minket a még hatalmasabbnak megismert Atyánk szeretete! Ámen