Istentisztelet 2023. február 5-én

 

 

 

Lekció: Zsolt 51,3-15.

Textus: Lk 15,11-32

Énekek: 105/1; 213/1-7.15.16; 214/2; 223/6; 220/6-7

 

Szeretett Testvérek!

 

Tudjátok, miért vagyunk itt? Mert Isten azt akarja, hogy hazajöjjünk, és elmondhassa: megbocsátott nekünk. Erről szól a tékozló fiú története. Erről szól a történetem. Erről szól a történeted. Ezért mondta el Jézus.

Kiknek? Először azoknak, akiket háborgó lelkiismerete azt diktálta, hogy húzódjanak a közelébe, úgy hallgassák. Mert róluk lesz szó. Róluk, valamilyen oknál fogva elcsatangolt juhokról, elgurult pénzérmékről, otthonról elzüllött gyermekekről.

Szentlélek Isten megíratta, és közhírré tétette, világra szóló, a világ minden sarkába eljutó adásba szerkesztette a tékozló fiú esetét. Most nálunk közvetíti. Kapcsoljátok be azt a vevőkészüléketeket, amit Istentől lízingeltek! Az okosnak mondott eszközök helyett most azt, amivel a mennyei adást is képesek vagytok fogni! Maga a Szentlélek a térerő. Kegyelemből kapott, ingyenes wifi.

Engem meghallgattatok. Tőle, a Szentlélektől viszont meg is hallhatjátok, mi történt abban a családban. Mit kért a kisebbik fiú, mit tett az apa, és hogy viselkedett az idősebbik gyerek.

Vágjunk bele a közepébe! Kezdjük a meglepetéssel! Mert, ugye tapasztalatból tudjuk, hogy a követelőző kölyök viselkedésének mi lesz az eredménye? Pénzt akar. Vagyont. Élvezetet. Ez a sekélyes vágy előbb-utóbb összeomlással végződik. Így is történt. Az atyai háztól jó messzire jutva addig szórta a pénzt, míg disznópásztori állást kellett vállalnia. Az éhínség miatt ő, a kanász még annyit sem kapott enni, mint a disznók. Mondhatnánk: Sejtettük, hogy ez lesz!

És az ilyen eseteket látva, az is könnyen megjósolható, hogy az otthon maradt testvére sem fog kiugrani a bőréből, amikor hírül veszi, hogy a züllött öcsköst milyen örömmel fogadta az apja. Az még hagyján, hogy visszajöhet, de hogy ünnepet üljenek felette! Na, ez már több a soknál!

Klisékhez szokott előrejelzéseink tehát a történet kapcsán egy darabig működnek, de most jön a kiszámíthatatlan apa! Az apa az a szereplő, aki a mi elvárásainkhoz képest elkezd rögtönözni. Improvizál. Improvisus - mondja a latin, és a mi esetünkre remekül alkalmazható. In-pro-visus azt jelenti: előre nem látható.

Az apa várt, és figyelt. És amikor feltűnik a távolban a kanász-karriert is félbeszakított éhező gyerek, az apja elébe rohant. Ahelyett, hogy nyakon vágta, és kiosztotta volna, a nyakába borult, és megcsókolta.

A szó mindkét értelmében lerongyolódott fiú valószínűleg már csak vánszorogni tudott. Az apja: rohant. A találkozás előtt ő tette meg a nagyobb utat.

Mennyi ideig tartott idejönni a templomba; hazajönni az Atyához? Milyen távolságra laktok? Mindegy. Ha száz méterre, ha öt kilométerre, ha tíz kilométerre, tudjátok meg: abban a pillanatban, hogy elhatároztátok, hogy elindultok felé, Ő elétek szaladt. Ilyen a kiszámíthatatlan Isten viselkedése. Amikor te elindulsz, és öt métert lépkedsz felé, Ő egy kilométert szalad eléd.

Nem tudom, hogy a hazatérő gyerek észrevette-e az apját, de az apa látta őt. Még távol volt, amikor meglátta. Jézus nem mondja ki, de beleitatja a sorokba: a kegyelem látása sokkal erősebb, mint a bűnbánaté. A szemed elhomályosul attól, hogy eltávolodtál Istentől. Sokkal később veszed észre, hogy Isten már régóta beélesítette rajtad a visszaváró, visszafogadó szeretete távcsövét.

Ugye, van saját történeted? Több is? Azokból tudod, csak még nem fogalmaztad meg, hogy az Atya előbb látja a bűnöst, mint a bűnelkövető az Atyát. A bűnbánat lépései csoszognak, a bűnbocsánat ugrásai röpülnek feléd.

Mit láthatott a Jézus illusztrációjában szereplő atya? Látta, észrevette, hogy az az ő fia! Látta, melyik irányból jött. Azon az úton, amelyen a távoli vidékről érkezők közelednek. Az apa látta, mi van a gyereken. Kanászruha. Mocsok, piszok, szenny a kezén, lábán. És látta az arcát. Ki tudta venni a vonásait, felismerte. Pedig de sokat változott a pökhendi, magabiztos, követelőző, akaratos kölyök tekintete! Bűnbánatot tükrözött. Nagyon erősen.

Mit látott az atya? A közeledő fiún látta, mi lett a gyerekből. Látta mivé vált, de azt is látta, mi lesz, ki lesz belőle. Mert ő nézte. Az apja. Akármi is lett belőle, csak jó atyjaként tudott ránézni.

Ez az Isten nézése! - közvetíti most nekünk Jézus adása. Az Atya úgy néz minden fiúra és lányra, nőre és férfira, hogy mi azt nem értjük. Hogy nézhet így rájuk?

Ha meg akarjuk érteni, azt kérdezzük inkább: Hogy nézet így rám? Énreám hogy nézhet úgy, mint a tékozló fiú apja a fiára? Mintha üvegből lennénk. Látja a múltunkat. Az egészet. A rejtegetett kis dolgainkkal együtt. Lát most. Ezt a napunkat. A jelenünket. Mit lát rajta? Mi van benne? És látja a jövőnket is. Az lesz, amit Ő lát benne. Nem te, nem a „sors", nem a körülmények, hanem Ő. Az Atya Isten. A kiszámíthatatlan Atya.

A Jézushoz közelebb húzódó vámszedők és bűnösök, a szavait kicsit méltóságteljesen távolabbról hallgató farizeusok és törvénytudók számára hihetetlen volt az apa viselkedése. A Közel-keleti kultúrában elképzelhetetlen volt, hogy egy apa szaladgál a felnőtt fia elé, vagy utána megy. A megdöbbentő jelenet, amikben nem a hazatérő gyerek borul térdre, hanem az elébe futó apa omlik a fia nyakába, és csókolja meg, összetöri az összes hamis elképzelésünket, mi szerint Isten úgy viselkedik, ahogy elvárnánk Tőle.

Törjük hát darabokra Istenről alkotott képünk kereteit, és akarjuk, merjük elhinni, hogy az Atya Isten minden hazatérő bűnelkövetővel így viselkedik: megszánja, elébe fut, a nyakába borul, és megcsókolja.

Miért is? Mert az Atya Isten azt akarja, hogy minden gyermeke hazatérjen, Ő pedig megbocsáthasson nekik.

Valahogy, valamikor mindnyájan eltávolodunk az Atyától. Elköltözünk Tőle. Összegyűrjük és elhajítjuk a listát, amit Isten a személyiségünk, tehetségünk, tőle kapott adottságaink méretére állított össze. Majd mi megírjuk! Nem azt vesszük figyelembe, hogy milyeneknek teremtettünk, hanem azt, hogy mik szeretnénk lenni. Álmaink és vágyaink, máshonnan megirigyelt, onnan kiollózott szükségleteink listáját nap-mint nap elé tárjuk. Elé-imádkozzuk.

Amikor megelégeli követelőzésünket, kiadja azt, amit későbbre szánt. Mert tudta, hogy még nem tudunk bánni vele. Nincs érzékünk hozzá. Magunknak ártunk vele. Meg azoknak, akikkel megosztjuk, akiknek tékozlásunk mámorában odahajítjuk.

Van ilyen dolgotok? Van olyan vágyatok, ami nem az Atya akarata volt, de teljesítette, hogy tanulj belőle? Megkaptad. Büntetésből. El is vitt Isten közeléből. Jó messzire.

A példázatban első olvasásra úgy tűnik, hogy amikor a fiatal fiú távoli vidékre költözik, az apa lelép a színpadról és eltűnik. De ez nem így van. Csak a fiú nézőpontjából igaz. Abból a nézőpontból, amiből mi látjuk az életünket, amikor ránk szakadnak a nehézségek.

Az Atya vár. Vár, és figyeli, mikor tűnik már fel a láthatáron a tékozló gyerek? Éhesen. Kívül-belül szennyesen, de Reá, és az atyai házra éhesen. Hazafelé bandukolva. Az Atya tudja, hogy akik az Övéi, azok egyszer eljutnak arra a pontra, hogy hazakívánkoznak. Alig várja, hogy elénk futhasson és átöleljen.

A tékozló fiú még idegen földön eltervezte, mit fog mondani az apjának. Mit érezhetett, amikor az apja rohant felé, és átölelte, megcsókolta? Nem tudjuk, de érezte, hogy gondosan megtanult beszédét most kell előadnia. Hát „így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek." A beszédnek volt még egy zárószakasza. Igazán szépen megírta magában. Még külföldön. Így gyakorolta egész úton: „tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy."

De az apja nem hallgatta végig. Ezt a befejezést a szeretete egész egyszerűen kivágta a fia szövegéből.

Nem is neki válaszolt, hanem a szolgáinak kiáltott. Hát nem látjátok, hogy megérkezett a fiam? Itthon van a fiam! Így menjen a házba? Tegyétek rendbe! „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára!" Mit álldogáltok itt? „Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk..."! Azt kérditek miért? Hát „mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott."

Itt vagyunk a mi Atyánknak szentelt házban. Hazatértünk. Itthon vagyunk. Ez a bűnbánatod és örömöd kifejezésének a helyszíne. Az Atya nem kíváncsi a beszédedre. Ünnepelni akar.

Mert minden egyes, Tőle való eltávolodásunk során elvesztünk és meghaltunk. És minden hazaérkezésünk idején megtaláltattunk, és feltámadtunk. A Tőle kapott lelkünk él!

Maga az Atya ünnepel velünk. A hirdetett Ige gyűrűjét húzta ránk. A gyülekezet gyűrűjében.

Hogy is kezdtük? „Tudjátok, miért vagyunk itt? Mert Isten azt akarja, hogy hazajöjjünk, és elmondhassa: megbocsátott nekünk." Te is, és te is, és te is, és én is azért vagyunk itt!

Ugye, itthon maradsz? Ugye ha az Atya is úgy akarja, egy hét múlva meghallgatjuk a folytatást? Mert még van mondanivalója. Ámen