Istentisztelet 2022. október 23-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Móz 17,1-7

Textus: 2Móz 17,2

Szeretett Testvérek!

A Bibliában megírt folytatásos történetünkben múlt vasárnap odáig jutottunk, hogy Egyiptomot elérte a tizedik csapás. Az elsőszülött emberek és állatok áldozatul estek a fáraó büszkeségének, konokságának. „Azóta" a héberek elhagyták rabszolgaságuk helyszínét és nekiindultak az Ábrahám ősatyjuknak ígért földre, hazájukba.

Mióta az üldözésükre indult egyiptomi sereget elborították a Vörös-tenger hullámai, a Mózes vezetésével vándorló héberek kicsit nyugodtabban haladnak az Ígéret Földje felé. Három napja menetelnek. Elfogy az ivóvizük. Végre az elől haladók megpillantanak egy kis tavat. Hiába. Ihatatlan, keserű vize van. Morgolódni kezdenek. Kinek? Mózes a vezetőjük, hát tőle kérdezik: „Mit igyunk?" Mózes azonnal az Úrhoz fordul. Nem sugdolózik, kiált neki. Segítségért. Isten nem szól egy szót sem, de egy fadarabra irányítja (יָרָה ejtsd: járá) Mózes tekintetét, ő pedig fogja, és beledobja a vízbe. Erre a mai technika sem képes; a víz ihatóvá válik. Eloltják a szomjukat, aztán meghallgatják az Úr mondanivalóját az esettel kapcsolatban. „Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek lát, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód." (2Móz 15,22-27)

Ez megnyugtató. Annál is inkább, mert az incidens után minden jóra fordul. A következő megállójuk egy Élim nevű hely, ahol pálmafák ölelnek körül tizenkét forrást. Ez már igen! Pihenés, majd útnak indulás. Elfelejtik, hogy kétségbe estek; irány az Ígéret Földje!

Meddig tart az elégedettség? Meddig tart az Istenbe vetett bizalmuk? Nem sokáig. A Sínai-félsziget közepén alábbhagy a türelmük. Megunják a vándorlást, és... Hihetetlen, de visszakívánkoznak oda, ahonnan másfél hónapja szabadultak. Nekiesnek Mózesnek, és Áronnak: „Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?" (2Móz 16,3)

Elfelejtették, hogy négyszázharminc év kisebbségi, majd rabszolga-sors után ajándékba kaptak egy országot? Éppen oda mennek. Elfelejtették, hogy 45 nappal korábban „Mózes beszéde szerint jártak el, mert ezüst és arany ékszereket meg ruhákat is kértek az egyiptomiaktól"? (2Móz 12,35) Tele vannak a batyuik ékszerekkel. A tengert kettéválasztó, az őket üldözőbe vett, gyorsbevetésű egyiptomi hadsereggel pillanatok alatt végző, a keserű vizet édessé változtató Isten vezetésével mennek „haza". De ez nem elég! Visszavágynak „rossz, de kiszámítható" állapotukba.

Az Úr közbelép. Mi bajuk volt? Hiányzik a hús és a kenyér? Rendben. Esténként húst, reggelenként pedig kenyeret kapnak. Annyit, amennyit össze tudnak szedni belőle. Már érkezik is a szárnyas vacsora: a fürjek, reggel pedig az édeskés kenyér-szerű manna.

Megint megnyugszanak. Ennyi már elég ahhoz, hogy elhiggyék: meg fognak érkezni Kánaánba? Egyelőre úgy tűnik, igen. Elhallgatnak. Mennek tovább.

El egészen Refídímig. Hegyszakadékokkal teli barátságtalan, köves-sivatagos vidék. Tábort ütnek, pihenhetnek. De nincs víz. Bíznak benne, hogy lesz? Nem. Imádkoznak? Nem. Mit csinálnak? Veszekedni kezdenek Mózessel. Belekötnek. Pedig egyszer, amikor vezetőikkel összetűztek, Mózes már figyelmeztette őket: „Nem ellenünk zúgolódtatok, hanem az Úr ellen!" (2Móz 16,8) Erre emlékezteti őket ott, a refídími megállónál: „Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat?"

Hallottátok? Most már keményebben fogalmaz Mózes: „Miért kísértitek az Urat?" Miért próbálgatjátok, hogy meddig visel el titeket? Miért feszítitek az Úr tűréshatárát? Miért tesztelitek, vizsgálgatjátok, hogy vajon mikor robban rátok a haragja?

Legutóbb az volt a bajuk, hogy nincs hús, meg kenyér. Most a vízhiány miatt támadják Mózest. Oda a bizalom, a hit. Mindenesetre már túllépték Mózes idegeinek ellenálló képességét. Mózes úgy érzi, életveszélybe került. Úgy, mint támadói, a víz miatt. Ő viszont tudja, mit csináljon. „Ekkor Mózes segítségért kiáltott az Úrhoz. Ezt mondta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek!" Azért érdekes ez a kifakadás, mert jó példa lenne a szomjazó népnek. Az ő panaszuknak is az Úrnál lenne a helye. Mózes szavait behelyettesítve, mondjuk így: Mit kezdjünk a vízhiánnyal? Kis híján szomjan halunk!

Te mit kezdesz a - kétségtelenül: valós - problémáiddal? Kihez fordulsz? Kit kérsz számon? Kire támadsz?

Mózes így vágott vissza a népnek: „Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat?"

Te miért perlekedsz vele (te tudod, ki az), akit jobb híján, Isten helyett kérdezel? Mi a második kérdés? Miért kísérted az Urat? Meddig próbálgatod, hogy várakozzon rád, a kérésedre, a kiáltásodra, a panaszodra? Meddig feszíted a tűréshatárát azzal, hogy nem hozzá, nem az Úrhoz fordulsz, hanem arra az illetőre vagy mérges, aki Nélküle, az Úr nélkül szintén tehetetlen?

Mózes figyelmesen hallgatta, hogy abban a megkövezésére kész lincshangulatban mit válaszol neki az Úr. „Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép. Mózes így cselekedett Izráel vénei előtt." És a nép ivott. A Sínai-félszigeten újra lenyugodtak a kedélyek.

Milyen szép „happy end" lenne, ha a történet végén nem állna ott az a különös névadás. Mert Mózes nem hagyta annyiban. Átnevezte a lázadás táborhelyét. „Masszának és Meríbának". Azt jelenti: megvizsgálni, pereskedni. Olyannyira maradandó nevekké váltak, hogy három és félezer év múlva itt tartom a kezemben. Miért kapta ezt a nevet az az először jelentéktelen sivatagi pihenőhely? Mózes érvelése: „mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?"

Tessék! Itt a mai üzenet kulcsmondata. Kulcskérdése. „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?" Igen, vagy nem? Ezzel kezdődik, amikor az ember az Istent kísérti. Próbálja. Teszteli.

„Közöttünk van-e az Úr vagy sem?" A hit, az Istenbe vetett bizalom hinta-palintája. Ha jól megy a dolgunk közöttünk van; „Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni", de ha próbatételre, nevelésre kerül a sor, akkor kezdődik a perlekedés. Persze nem Vele. Ahhoz bátorságra lenne szükség. Ahhoz a hit, a bizalom bátorságára lenne szükség.

Perelni, veszekedni azzal szeretünk, aki számon kérhető. Kérdőre vonható. Megüthető. Megkövezhető. A bizalomhiányban szenvedő felebarát kiontja magából a kérdéseit. Hová tűnt az Isten? Miért tűri Isten? Miért engedi meg Isten? Miért hozott ide? Miért kerültem ilyen helyzetbe? Hol a húsos fazék? Nem kell nekem az, amit ígért, én most vagyok éhes, én most fáradtam bele, én, én, én... Én, aki nem ezt érdemeltem. Mert ez is benne van abban, amikor az ember kísérti az Urat.

Az Istenbe vetett bizalom mértéke változik. Tapasztaltad? Az, hogy mennyire hagyatkozunk rá, helyszíntől, a helyszín eseményeitől, időtől és hangulattól függ.

1948 után sok magyar kiáltotta: „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?" Mert írták a névtelen leveleket, mert teltek a börtönök, mert kínozták azokat, akik kimondták, mit gondolnak. Nyolc év múlva, az 1956-os szabadságharc elején megerősödtek az Istenben bízó emberek. Hitben és számban egyaránt. Az orosz csapatok bevonulása után ez a hit fegyvert fogott. Hősök harcoltak. Hősök adakoztak. Hősök szállítottak, gyógyítottak, mentettek, imádkoztak. A mi hőseink. Akik ismerték az Urat azt mondták: „Közöttünk van az Úr." Aztán elkezdődött a terror. Mert a szabad országokat már akkor sem érdekelte, mi lesz a magyar szabadsággal. Fogadták a helyzetet kihasználó, puskalövést nem halló siker-lovagjainkat, és fogadták az életüket, hitvalló életüket mentő menekültjeinket. Köszönet érte. De a szabad világ nem jött ide segíteni. Újságban, rádióban, televízióban fejezték ki szolidaritásukat. A lelkesedésében megtört magyarok hite pedig így kiáltott: „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?" Harminchárom év múlva, 1989-ben aztán a hintázó hit megint megemelkedett. Azóta tovább erősödik, vagy újra elkedvetlenedett? Most vajon hogy áll? Bízol-e Istenben, vagy felelősségre vonod azt, akit éppen lehet?

A jót elfogadó, de a próbatételt ki nem állható hit azóta is így libikókázik. Amikor fent van, amikor felérnek Istenhez a gondolatai, az imái, mert bőségben él, akkora fogadkozásokat tesz, hogy ő maga is elcsodálkozik rajta, mennyire szereti az Urat. De amikor a közérzete, az anyagi helyzete, bizalommentes jövőképének spirálja leszálló ágba kerül, mindjárt azt kérdezi: „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?"

A vándorló héberek nyelvén a „közöttünk" (קֶרֶב ejtsd: kereb) azt jelenti: bennünk. A részünk-e? Akkor arra kérdeztek rá: Itt van-e a táborunkban az Úr? Most azt kérdezheted magadtól; mindig magadtól (!): Bennem van-e az Úr? Részem-e? Őreá hallgatok-e, vagy arra, azokra, akik megtalálták, kit lehet számon kérni, és rajta verik el a haragjukat, őt dobálnák meg kővel?

Olvassuk otthon lassan, figyelemmel Mózes 2. könyvét! Vigyük haza magunkkal ezeket a kérdéseket, és ne egyedül, de a Szentlélek társaságában feleljük meg őket. Ámen