Istentisztelet 2022. május 15-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Rm 12,9-18

Textus: Rm 12,14

Szeretett Testvérek!

Tegyük fel, hogy valaki megkérdezi tőled: Mondd már, szerinted miről lehet felismerni azt, hogy valaki keresztyén? Mit válaszolnál neki? ... Szerintem olyasmit, hogy: Keresztyén az, aki igyekszik megtartani Jézus tanításait. Így van! Ez egy jó válasz.

És ha tovább kérdeznek: De mégis, melyik tanítására gondolsz? Ez már nem olyan egyszerű. Egyrészt azért, mert nem könnyű kiválasztani egyet. Másrészt azért, mert nem vagyunk benne biztosak, hogy ami eszünkbe jut, azt a tanítást vajon megtartjuk-e? És ha nem, akkor nem is vagyunk, nem is vagyok keresztyén?

Például eszembe jut az, amit Pál apostol idéz a rómaiaknak: „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok." Igen, azt mondtam, Pál apostol „idézi", hiszen nem ő találta ki. Jézus, miután lejött egy hegyről az Őt hallgató sokaságnak, tömegnek mondta: „Nektek pedig, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket!" (Lk 6,27-28) Máshol pedig éppen egy hegyen mondott ehhez hasonlót: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket". (Mt 5,44)

Szóval? Ti hogy álltok ezzel? Képesek vagytok arra, hogy áldást mondjatok azokra, akik miatt nem tudtok rendesen aludni? Meg tudjátok fékezni azokat a gondolataitokat, amik rosszat kívánnak az ellenségeiteknek? Úgy hiszitek, Jézus lehetetlent kér azzal, hogy a természetes indulatkitöréseink helyett inkább szeressük az ellenfeleinket? Hajlandóak lennétek jót tenni velük? Mondtatok már imát érte, értük, akik megbántottak titeket?

„Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok, és ne átkozzátok." Mennyire vagyok, mennyire vagy igazi, vagy csak szalon-keresztyén? Mit csináljunk azokkal, akik üldöznek minket? Szedjük már szét ezt a mondatot! „Áldjátok"! Az mit jelent? A Biblia nyelvén azt, hogy akit áldok, azt: dicsérem. Jót mondok róla. Elismerésre méltónak tartom. Hálát adok érte.

Könnyű áldani azokat, akik jót tesznek velünk. Elsősorban Istent. Hiszen Őt áldjuk elsősorban, mindenek előtt és mindenek felett. Dicsérem a tetteit, a gondviselését. Jót mondok róla. Mondom, és nem hallgatom el. Elismerem a hatalmát. Hálát adok azért, mert vezet, mert a legjobbat akarja nekem. Mert a legjobbat tette velem. Kivégeztette helyettem a Fiát. Harmadnapon feltámasztotta, hogy megmutassa, bizonyítsa, mi vár rám és rád, ha elhisszük mindazt, amit a Bibliában leíratott nekünk.

Áldod-e Istent? Áldod-e akkor is, amikor kipróbálja, megpróbálja a hitedet? Azt a bizalmat, annak a hitnek a fokát, annak a hitnek az erősségét, amit kér tőled.

Közelítsünk rá Jézus felszólításához! Azzal, amit Pál apostol visszaidéz a levelében. Áldod-e Istent akkor is, amikor a téged üldözőkön, rosszakaróidon keresztül próbálja ki hited tartósságát, szilárdságát? A Biblia tele van azokkal a kellemetlen alakokkal, akikkel azért kellett találkoznia Isten embereinek, hogy acélosodjon a hitük. A következő szolgálatuk előtt legyenek bátrabbak, legyenek ellenállóbbak.

Minden szakmában, minden egyes sportágban, mindegyik gyerek felnevelése során, minden házasságban eljön a továbblépés ideje. Valami ki nem próbált kihívás formájában. Miért? Azért, hogy légy szakavatottabb a hivatásod gyakorlásában. Azért, hogy még erősebb fizikummal rendelkezz. Azért, mert nem lehet végiggügyögni egy életet a gyerekkel. Ahogy komolyodik, úgy kell hozzákomolyodnod. Minél élesebb kérdések foglalkoztatják a „gyereket", annál nagyobb bölcsességre van szükséged. Isten a házasságotok során is edzőterembe vezet titeket. Olyan gyakorlatokat végeztet veletek, mint a türelem, a megértés, a vezetés, a hallgatás, a talpra állás, a felsegítés. A házasságodban, a nevelésedben, a munkádban, a pihenésedben, és az emberi együttélés ki tudja még hány száz területén.

Áldod-e Istent a próbatételek során? Jónak mondod-e őt, amikor fáj? A bajokban is elismered-e, hogy fejlődésed érdekében elkerülhetetlen az Ő hit-edzéstervének végrehajtása? Hálát adsz-e neki azért, mert belevitt, végigvezetett, és ki is hozott a próbatételekből?

Itt értjük meg, hogy amikor áldjuk, és nem átkozzuk üldözőinket, ellenségeinket, bántalmazóinkat, akkor igazából Istent áldjuk, aki felhasználja gyűlölőink istentelen indulatait. Megengedi, hogy mi legyünk a boksz-zsákjaik, de míg az ütéseket kapjuk, Ő, az Edző-Isten karol át, tart meg minket. Ő is érzi az ütéseket, de vele elviselhető lesz.

Fogadd el, viseld el az isteni edzőterembe beengedett ellenfeleid ütéseit, és boldog leszel! Maga Jézus mondta: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa." (Mt 5,10) Vigyázz! Az üldöztetésért járó boldogság csak annak jár, akit nem a saját tévedéseiért, hanem Jézus igazságának megvallásáért, mindennapi megéléséért hurcolnak meg!

Istent áldjuk tehát elsősorban, mindenek előtt és mindenek felett.

Aztán azokat, akiket Tőle kaptunk. Szüleinket. Fiainkat. Lányainkat. A bővülő család tagjait. Az oldalági rokonokat. Alkalmi és állandó segítőinket, barátainkat. Idekívánkozik egy kérdés. Áldod-e a gyermekeidet? Megáldottad-e már őket? A vállukra, a fejükre téve a kezedet. Mind a két kezüket megfogva, mondtál-e már áldást a lányodra, a fiadra, az unokádra? Ha még nem, ne szégyelld megtenni! Örökké emlékezni fognak rá: Megáldott az anyám! Megáldott az apám! Téged megáldottak-e a szüleid? Ne okold őket, ha nem, inkább arra gondolj: Miért maradna ki ez a gyermekeid, unokáid életéből? Áldd meg őket! Életük minden egyes fordulópontján.

Tudod, hogy vannak néma áldások is? Kaptál már belőle? Biztosan. Amikor fekete báránynak tartanak azért, mert hitedet megélve nem vagy hajlandó beállni a fősodorba; amikor nem tetszik ellenfeleidnek, ellenségeidnek, amit csinálsz, vagy amit nem úgy teszel, ahogy ők diktálják, az felér egy dicsérettel. Áldással. Elismeréssel. Istentől!

„Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok ..." Értjük már mi az áldás! A jó Isten majd szépen be is gyakoroltatja velünk a templomban hallott, Tőle tanult elméletet. Tudjuk már, mit kell tennünk!

De nem végeztünk! Mert nincs vége a mondatnak: „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok." Ja, a nagy felismerés örömében ez ki is ment a fejünkből! Az, hogy áldásmondásunk előtt és után mit ne tegyünk meg! Ellenségeiteket, gyűlölőiteket, bántalmazóitokat „ne átkozzátok"!

Körüljártuk, mit jelent „áldani". Sejtjük, tudjuk, megtanuljuk, átismételjük, végül: gyakoroljuk. Áldunk. És mi is az, amit ne tegyünk? Ne átkozzatok! Ne átkozzátok a már többször felsorolt, másik oldalon álló kellemetlenkedőket! Ahhoz, hogy ne tegyük, tisztázni kéne', hogy mit jelent átkozódni? Mit csinál az, aki átkoz? Eszetekbe jut valami azonos jelentésű, vagy rokonértelmű szó erre, hogy: „átkozni"? ... Igen, a szótárak szerint is az áll hozzá legközelebb, hogy „szid", vagy „szidalmaz".

A szidás nem más, mint az áldás, - vagyis: a dicséret, az elismerés, a hálaadás - ellentéte. A kettőnek nincs helye egymás mellett. Nem lenne helye ugyanabban az emberben. Sajnos, mégis így van. Jakab levelében olvassuk a szentíró panaszát: „ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie." (Jak 3,10) Nem kellene, mert az átok kioltja az áldást. Lenullázza az imáinkat. Semmissé teszi a könyörgéseinket. Megkérdőjelezi a hitünket. Kós Károly, szülőföldjén játszódó drámájában leleplezi azokat, akik megtűrik magukban a fohász és a káromlás kettősségét. Így adja szereplője szájába: „Imádkozni és átkozódni tud itt mindenki, de hinni gyáva." Aki áld és átkoz, az gyáva, becstelen ember. Nem akarunk ilyenek lenni; ha mégis ilyenek vagyunk, nem akarunk annak maradni. Csírájában elfojtjuk magunkban az átkos gondolatokat.

Hogyan? Emlékeztesd magad arra, hogy mi mindent megbocsátott már neked Isten, aztán mennyi áldásban részesített! Emlékeztesd magad arra, milyen jó lenne, ha „ő", és „ő", na meg „ő" megbocsátana neked! És emlékeztesd maga arra, hogy Isten kész megbocsátani neki, aki bántott téged! Te hogyan szidhatnád, átkozhatnád azt, akit az Isten magához akar ölelni?

Ha még mindig nem sikerül megszabadulni szidalmazó indulataid szorításából, éld bele magad a helyébe! Az ellenfeled helyébe. Képzeld magad elé, nézz rá: Miért csinálja? Mit érezhet irántad? Miért érez úgy? Mi sérelme, mi kudarca lehet, aminek a kínját rád önti?

Még a végén megsajnálod.... Na, ezt szeretné Isten! Sajnáld meg a gyűlölőidet, ahogyan Ő megsajnálta őket. Ahogyan Ő megsajnált téged, míg csak átkozódni tudtál. Légy türelmes azzal, aki türelmetlen veled! Ahogyan Isten is mérhetetlen türelemmel visel el téged. Imádkozz érte, aki téged szid és átkoz. Ahogyan Jézus könyörög érted az Atya jobbján. Bocsáss meg nekik, akik nem érdemlik meg a bocsánatodat! Mint ahogy én sem érdemlem meg, te sem érdemled meg Isten bocsánatát. Mégis a miénk. Isten bocsánata ott függött a kereszten!

No, mire jutottunk? Kiderül-e a keresztyénséged abból, hogy elmondhatják rólad: Ő az, aki áldja azokat, akik üldözik! Áldja, és nem átkozza! Úgy csinálja, mint Jézus! Rólad mondják? Mondják rólad! ... Ámen