Istentisztelet 2019. szeptember 8-án

Kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 139,1-6

Textus: Zsolt 139,13-17

Szeretett Testvérek!

Néhány hete egyedülálló látvány fogadja a járókelőket a Kölcsey utcától a Dugonics tér végéig vezető 150 méteres útszakaszon. Ennek oka a tekintetünket odafordító, szemünket megkapó, járásunkat lassító természetfotó-kiállítás. A több tízezer kép közül kiválogatott felvételek különböző témák köré csoportosulnak, de még hasonlóságuk ellenére sem találunk közöttük két egyforma hangulatút.

Szeretem a kiállításokat. Mohón szívom magamba a tárlatvezetések ismeretanyagát, de a legmaradandóbb élményeket akkor gyűjtöm be, amikor egyedül adhatom át magam a hatásnak. Fél percig, vagy negyed óráig, de mindig annak az egy hatásnak. Annak az egynek, amit nézek, aminek engedem, hogy megmagyarázza magát.

A múlt héten több interaktív kiállításon vettem részt. Elkezdődött az iskolai hittanoktatási év. Isten elém, elénk állította a 6-14 éves lelkeket. Őket, akik között nincs két egyforma. Édesanyjuk méhében titkon megformálta őket. Ismeri mindannyiukat. Mozdulataikat, szavaik, gondolataik szándékát. Minden oldalról körülveszi őket. Kezét, vagyis: irányításának hordozóját rajtuk tartja. Mindaddig, amíg ki nem bújnak alóla; míg meg nem unják; míg annyira felnőttek, önállóak lesznek, hogy elvesztik mennybe vezető gyermeki engedelmességüket, és tudatosan nemet mondanak neki. Istennek.

Hétfőtől péntekig hat, gyermeki lelkeket bemutató, kölcsönös, oda-vissza működő interaktív kiállításon találkozhattam Isten élő, kedves, általános iskolás teremtményeivel. Beszélgettünk. Én beszéltem magamról, ők magukról. Aztán kérdezhettünk egymástól.

Leginkább arról szeretnek mesélni, mit csinálnak szabadidejükben. Mi a kedvenc elfoglaltságuk. A dobogós helyekért évek óta három területen folyik a verseny: „gépezés" (számítógép előtt töltött idő), „telefonozás", és: sport. A mozgás melletti másik két tevékenység (a telefonozás és gépezés) szerves része a (film) „sorozatok nézése". Minden évben meglepnek valamivel. Idén, számomra a horrorfilmek iránti érdeklődésük jelentett újdonságot. Az öldöklős számítógépes játékok már régen népszerűek, de a horror iránti izgalommal az ő esetükben korábban nem találkoztam. A jóval százon felüli, hittanoktatásban résztvevő gyerekeink esetében a végletek új határa tehát a horrorfilmektől, a versek tanulásán keresztül, az életcél megvalósításáért, a felvételiig tartó tudatos munkáig terjed.

Ezek az értékes srácok és lányok alkalmasint egy csoportban üldögélnek a hittanórákon. Értékesek. Mindegyikük. Alaktalan testeiknek édesanyjuk méhében adott formát, személyiséget, egyéniséget az Úr. Szándékainak megfelelően hívta őket életre és már akkor feljegyezte napjaiknak számát: életük hosszát; ebben a világban velük végrehajtandó terveire, számukra adott idejüket.

Mit tanítsunk meg nekik? Szülők, és hittanoktatók.             Hogyan jutnak el odáig, addig az életérzésig; addig a felemelő szellemi és lelki magasságig, ahol békességgel, mosolyogva, köszönettel a magukénak tudják Dávid király betűkbe szorított, de azokból szívükbe robbanó hitvallását: „Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt."?

Hogyan vezethetjük őket odáig? Csakis úgy, hogy bemutatjuk nekik a félelmetes és csodálatos Istent. Őt, aki mindent nekünk, nekik adott, amit alkotott. Örömre és szabadságra. Elégedettségre, és az Isten biztonságában élő engedelmesség függetlenségére.

Félelmetes, és csodálatos? A csodálatos még hagyján, de ez a „félelmetes" nem lesz ijesztő a gyerekeknek? Nem. Mert a „félelmetes" nem a horrorfilmek szintjén jelenti azt, hogy ijesztő, hanem az isteni magyarázat szerint. Azt pedig így hangzik: rendkívüli.

A megszokottól eltérő, a rendkívüli, a már ismert renden kívüli dolgok megijesztik az embert, de nem keltenek benne iszonyatot. Így félelmetes az Isten. Az újszülött csecsemőnek a bajuszos nagybácsi és a harminckét fogát megcsillantó, aztán csücsörítő nagynéni ijesztő, mert őket, azokat az arcokat még nem látta élete addigi három napján. Aztán megtanulja, hogy szerethetőek, és jót akarnak neki. Többé már nem félelmetesek, nem ijesztőek, hanem rendkívüliek. A rend, az apu, anyu, és a testvérek. A rendkívüliek a nagyszülők, a nagybácsik, a nagynénik és a rokonok.

Az Isten félelmetessége tehát: a rendkívülisége. Különösen azoknak a gyerekeknek, akik otthon még nem hallottak róla. Isten valami mást hoz az életükbe, mint a család, az iskola, a szüleik, a kedves rokonok, a tanáraik, az osztálytársaik, a barátaik. Isten félelmetes, mert rendkívüli.

Ismerik-e gyerekeink, unokáink azt az Istent, aki más, mint a szülők? Még nekik is Ura. Még náluk is többet tud; még náluk is erősebb? Vele kell megismertetnünk a gyerekeket.

Tovább megyek, és fordítok egyet az eddig elhangzottakon. Ez a kijelentés, hogy „félelmetes vagy és csodálatos vagy", más, ősi kéziratok szerint így is fordítható: „egyedülálló, és csodálatosan megalkotott vagyok"! Tehát: a „félelmetes és csodálatos" nem Istenre vonatkozik, hanem önmagáról mondja a zsoltárt megíró Dávid. Ezt húzza alá a folytatás: „csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt." Kívül-belül végignéz magán, és megvallja, milyen jól „összerakta" Isten. Mint minden mást e földön, őt, Dávidot is egyedülállóan megalkotta. Ezt mindig tudta, de most megerősíti: „lelkem jól tudja ezt."

Na, ez az! Ezt kéne' tudatosítani a gyerekeinkben! Azt, hogy milyen egyedülállóak! Különlegesek. Azért, mert elhívottak. Nem szüleik álmainak, hanem Isten szándékainak megvalósítására.

Mit vegyünk figyelembe, hogy kezdjünk hozzá, hogyan folytassuk, mit változtassunk a hittanoktatáson?

A 6-18 éves korosztály, tehát a gyerekeknek az a rétege, amely beleegyező, vagy kényszerű függőségben van azokkal, akik hatást gyakorolnak lelki-szellemi életükre, több kihívással néz szembe, mint bármely korábbi nemzedék. Olyan mértékű átalakulások zajlanak körülöttük a világban, melyek magyarázatára, következményeire, és az azokra adott válaszokra még a felnőttek sem készültek fel.

1867-ben, a Kiegyezés idején a következő harminc év viszonylag kiszámítható volt a Monarchiában. 1920-ban a világ rémülten, de felkészülten, kiszámítva várta az újabb világháború kezdetét. 1962-ben Magyarország lakossága beleilleszkedett egy életformába és mindent megtett azért, hogy apránként kiszámítsa, elviselhetővé gazdagítsa a hétköznapokat. 2019-ben az sem kiszámítható, hogy mi lesz holnap. Senki a világon nem tudja, meddig bírják a határzárak a Balkán előtt, Mexikó északi részén vagy a Gázai-övezetnél. Meddig, hová fejlődik a technika, és aztán mit kezdjünk vele?

A hittanos gyerekeink a szobájukból könnyedén birtokába jutnak annak az információ-mennyiségnek, ami több ezerszeresen meghaladja szüleik és nagyszüleik, de akár a jól felszerelt városi könyvtár gondosan összegyűjtött könyveibe foglalt ismereteit. Beírják a böngészőbe amire kíváncsiak. Az kidob néhány tízezer eredményt. Statisztikák szerint az első negyvennél többet kevesen olvasnak el. Abban van az igazság? Dehogy! De azt, hogy mi legyen az első negyven eredmény, azt néhányan megállapítják. Ennek eredményeként az algoritmusok diktálják a gondolkodást. A gyerekek, az első negyven eredménnyel együtt irdatlan mennyiségű, egymásnak ellentmondó kijelentés birtokába jutnak. Azok komolyan megingatják őket addig biztosnak vélt világképükben, biztonságukban, addigi rövid életük védhető, megvédhető tudatában.

Ebben az irigylésre egyáltalán nem méltó helyzetben szülők és hittanoktatók újra meg újra szembesülünk a kérdéssel a hálószobájukban, elalvás előtt, és az osztályteremben, amikor arra kérjük őket, hogy kapcsolják ki a telefonjaikat: hogyan jutnak el odáig, hogy kiegyensúlyozottan, összekulcsolt kézzel imádkozzanak: „Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt"?

Évek óta tanulom, látom, tudatosítom magamban: nem arra van szükségük, hogy újabb adatokkal tömjem őket. Abból van nekik elég; feldolgozhatatlanul elegendő. Aminek híjával vannak, az: az értelmezés. A kapott, elérhető tudás értelmezése. Annak felismerése, hogy mi fontos, és mi nem. Ami fontos, az miért kell nekem, és hogyan tudom alkalmazni úgy, hogy kerek legyen az életem.

A Bibliában magát kijelentő Teremtő akarata és szeretete eszméletlenül sok történelmi változást élt már át, és maradt az, ami eredetileg volt. Együttélési esélye az embernek és a teremtettségnek. Együttélési esély embernek és embernek. Együttélési esély Istennek és embernek. Túlélési esélye, majd ennek az életnek az váltása arra, amit Jézus szerzett nekünk. A végtelen, és tökéletes élet.

Amelyik gyerekkel sikerül megkóstoltatni ennek a rendkívüliségnek az ízét, az majd úgy kívánja, mint a sütit. Azt szeretné, ha egyre többet kapna belőle. Így, Isten Lelkét elfogadva, majd kérve és magába fogadva, a változó, ismeretlen körülmények között is képes lesz megőrizni mentális, lelki, emberi egyensúlyát. Rugalmasak lesznek. Érzelmeiket odateszik azokhoz a kijelentésekhez, amiket a Bibliából ismertek meg. Azokkal a érzelmekkel aztán már nem tudnak mit kezdeni az őket befolyásolni kívánó erők, és azokat az erőket képviselő emberek. Nem ők szolgálják ki az embertelen gépeket, telefonokat, hanem felismert céljukba, szolgálatukba állítják az Isten által megengedett tudományt, technikát.

Ki képes erre? Ki taníthatja így, ezzel a buzgalommal és elkötelezettséggel a következő nemzedéket? Én nem. Addig nem, amíg minden áldott reggel nem tanúsítok alázatot, engedelmességet és jókedvet az én Istenem, a mi Atyánk akaratával, hatalmas dolgaival szemben.

Ezt kérem, kívánom magamnak, nektek. Kívánom azért, hogy senki ne rángassa értelmünk és gyermekeink marionett-bábu zsinórjait a saját kedve, érdeke szerint. Vezényelje le inkább a minket körülvevő Isten az Ő kottáját, amiben mindegyikünknek van belépője, ritmusa, dallama. Kicsik és nagyok! Játsszuk el együtt Isten reánk írt művét a világ előtt! Ámen