Istentisztelet 2020. május 10-én

(Dr. Kereskényi Sándor, internet)

1Móz 12,1-3 és 1Móz 12,4-9.

Szeretett Testvérek!

Kezdjük azzal, hogy nem akadt össze a nyelvem! Szokott..., de most szóról szóra azt olvastam, ami itt van előttem a Bibliában. Hétszer mondtam ki azt, hogy Abrám. Pedig könnyebb lett volna úgy, ahogy általában emlegetjük: Ábrahám.

Hogy történt ez az egész? Úgy, hogy ez a jeles férfiú, születésekor a szüleitől (valószínűleg: apjától) kapta az Abrám nevet. Későbbi névadója viszont Isten, aki Abrám helyett Ábrahámnak nevezi. Abrám azt jelenti: az Atya, mármint Isten: hatalmas. Ez volt Abrám édesapjának a hitvallása első fia születésekor. Később, amikor Isten Ábrahámra változtatja Abrám nevét, akkor már a hivatására utal. Ábrahám ugyanis azt jelenti: ő - Ábrahám - a hatalmas atya. A választott nép atyja. Aztán majd sok nép atyja. A későbbi választottak őse.

A miénk is, akik úgy, annyira hiszünk, mint ő, az Abrámból Ábrahámmá lett férfi. Olyan engedelmesek vagyunk Istennek, mint ő. Olyan mértékben, teljes odaadással bízunk Istenben, mint ő. Így van e? E felől érdeklődik ma Ábrahám Istene. A te Istened, és az én Istenem. Jézus Krisztus Atyja. A mi Atyánk.

Abrámról nem olvassuk, hogy ismerte azt az Istent, aki Mezopotámia észak-nyugati csücskében, Hárán városában minden előzetes bejelentkezés nélkül felszólította, hogy: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!" Hallhatott Istenről, ha a családban meséltek neki a tőle, Ábrahámtól visszafelé számított 11. nemzedékbeli ősapa: Noé Istenéről. Ennek a családi történetnek az életben tartását azonban csak feltételezhetjük.

Ti kiről tudtok a felmenőitek sorában? És hány történetüket ismeritek? A szüleitekét biztosan. Nagyapa és nagymama is mesélt nektek. Ismertétek a dédszüleiteket? Még azt is elhiszem. Na, de az életük nagy fordulópontjai? Az már ritkaságszámba megy, hogy valaki azokat is megőrizte. Az ükapák, ükanyák anekdotáit pedig ismeretlenre simították az évtizedek. Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy őrzik a szép-szülők, és az ősszülők, a hetedik nemzedék kézírásait. A hitük tüzének hőfokát pedig már reménytelenül nehéz lenne vissza keresni. Időnként ezért is ajánlom mindenkinek, hogy írjon naplót! Milyen hálásak lesznek a gyermekeitek, unokáitok, Isten adja: ükunokáitok azért, mert lejegyeztétek a gondolataitokat! Az Istennel való találkozásaitok keresztútjait! Legyen csak egy is, de az a múlt iránt érdeklődő kis szépunoka úgy a szívéhez szorítja majd a soraitokat, mint ahogyan ti tennétek most, ha meglenne üknagymama emlékkönyve!...

Most, hogy (nem véletlenül) érzékeltettem veletek az idő és a fennmaradt emlékek kincsének rendkívüliségét, poroszkáljunk vissza az Eufrátesz egyik mellékfolyója melletti Hárán városába! A helység neve asszír nyelven azt jelenti: Út. Ugye, milyen sokatmondó? Abrám-Ábrahám útnak indul ÚT-ból.

Merthogy: ez történik! „Menj el földedről...!" - mondja az Úr, „Abrám" pedig „elment, ahogyan azt az Úr mondta neki". Ilyen egyszerű. Tényleg? Te is tudod, hogy: nem!

Csupán a kényelmi szempontok különbözőségének érzékeltetése végett, gondolj csak bele! Isten ma délután megszólít. Azt mondja neked, miközben békésen megfejed nem a kecskédet, hanem a hűtőszekrényedet: menj el az alsóvárosi, újszegedi, makkoserdői, belvárosi otthonodból! Pakolj össze, fogd a családodat, és „Menj el... arra a földre, amelyet mutatok neked!" Mondjuk: Kacskarivkába, ami biztosan szép hely a Dnyeper folyó mellett Dél-Ukrajnában (tényleg van ilyen város, a távolság érzékeltetése miatt kerestem rá a térképen), na, de... Szóval, értitek! Miért cserélném fel Szegedet Kacskarivkával? Csak azért, mert Isten mondja?

Igen, Ábrahám csak azért „Fogta... Szárajt, a feleségét és Lótot, a testvére" árván maradt „fiát meg minden szerzeményüket, amit csak szereztek, mindenkit" vagyis: a szolgáikat, „akire Háránban tettek szert", mert ezt mondta az Úr.

Tehát: Ábrahám akár hallott ősapja, Noé Istenéről, akár nem, a hite, ha volt neki addig, azzal indult, hogy pakolni kezdett. Azt csinálta, amit az Úr mondott neki. Kereken száz éve volt még arra, hogy meggyőződjön róla: jól döntött. Hetvenöt évesen indította el a karavánját Háránból, és százhetvenöt évesen halt meg. (1Móz 25,7)

Korábban már szó esett róla, hogy Isten ma a felől érdeklődik, meddig terjed a neki való engedelmességünk? Milyen mértékben, mekkora odaadással bízunk benne? Nem voltak igazán jók ezek a kérdések, legfeljebb csak felvezetésnek. Hiszen egy 1-től 10-ig terjedő skálán kellene elhelyezni a válaszainkat, de ilyen pontrendszereket nem ajánl az Úr. Arra kíváncsi, hogy van-e, vagy nincs belé vetett hitünk, bizalmunk? Abrám-Ábrahámnak nem azt mondta, hogy nézz körül, mit találsz kétszáz kilométerrel odébb, hanem azt, hogy „Menj el ... arra a földre, amelyet mutatok neked!" Ábrahám pedig fogta minden ingóságát, feleségét, unokaöccsét és szolgáit. Mindent felszámolt. Bár Isten csak neki, és csak annyit mondott, hogy „Menj el...!", Ábrahám engedelmessége a visszafordíthatatlan döntéssel számolt. Azért pakolt be mindent. Azért pakolt fel mindenkit.

Ez is része a hitnek. Ha Isten ezt mondta, akkor az engedelmesség nem kezd alkudozni, hogy például: Rendben van Uram, de ha már így alakult, akkor én úgy tudnám elképzelni, hogy...". Nem! Az engedelmesség, a hit, a bizalom nem képzelődik, nem fantáziál, nem mérlegel. Tudomásul veszi, hogy Istennek így tetszik, és kész! Ezt tervezte velem, tehát: ezért élek!

Hogy kell ezt csinálni? Úgy, mint az Ábrahámot elhívó Úr, aki jézusi alakjában: „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig". Na jó, kérem szépen, de hát Jézus Isten volt, mi meg emberek vagyunk! Ő Megváltó volt, mi pedig a megváltottak! Ő a Teremtő, mi a teremtmények!

Ez így igaz. De az önmaga pöffeszkedését kiüresítő lelkület, ha elhatározza, krisztusi példával töltheti fel magát. Aki kipróbálta, az tudja, aki még nem, az rajta, tegye meg! Adja át a kormányt Istennek: Vezess Uram! Arra megyek, amerre te viszel. Ott szállok ki, ahol megállítasz. Azzal foglalkozom, amit ott találok. Teszem azt úgy, amilyen eszközöket, társakat te biztosítasz hozzá. És amikor azt mondod ennyi volt, akkor nem fogok hisztizni, hogy de még ezt befejezem, de még azon alakítok. Nem. Megyek tovább. Veled. Nélküled egy lépést sem.

Az Úrnak engedelmeskedő akarat nem hagyja, hogy bárki más befolyásolja. Még a saját sikereitől sem válik függővé. Idáig itt volt a helyem, most meg ott lesz. Idáig ezt csináltam, most meg azt fogom. Lemondok a vázlataimról, helyettük Isten precíz tervrajzát tanulmányozom. Ott megtalálom az én területemet, nekikezdek, és szépen kidolgozom. Megvalósítom.

Nos, van-e hited? Azt mondod, majd ha megtudod Isten akaratát, annak majd te is engedelmeskedsz? Rossz sorrend. Előbb döntsd el, hogy engedelmeskedni fogsz! Bízni akarsz benne! Ábrahám indult. Aztán (Hallod? aztán) - Isten megmutatta neki, meddig kell utaznia. Jó sűrűn lakott földre érkezett. Nem birtokolhatta. Mondjuk: erről szó se volt. Az Úr, miután Abrám már megérkezett, akkor tudatta vele: „A te utódaidnak fogom adni ezt a földet."

Ábrahám a hír hallatán nem fordult vissza. Ja, csak az utódaimnak? Akkor mit keresek én itt? Irány vissza, Háránba! Nem. Ábrahám végigcsinálta a hátralévő száz évet. Abban a tudatban és hitben, hogy nem ő az kedvezményezett, hanem az utódai.

Hogy sikerült ez neki? Hogy sikerül ez neked, ha Ábrahám hitével akarsz élni?

Úgy, hogy elfogadod: a téged vezető, hitben a te utadat járó valóságos és lelki gyermekeidet megajándékozó Isten nem túl beszédes. Nem mond sokat, de amennyit közöl veled, abban nincs mellébeszélés. Hiszem, hogy azért van ez így, mert Isten magasan felettünk álló gondolatait úgysem tudnánk megérteni. Annyit ad át belőlük, amennyit megértünk. Kinek-kinek a felkészültsége mértékében. Mint egy jó, - mondjuk -: német nyelvtanár. Az első hónap után nem Goethe fordításokat kér, hanem annyit kér számon, amennyit leadott az anyagból. Isten annyit kér tőled, amennyit képes vagy teljesíteni. Hiszen a hitet is Ő adja, nem te rendeled meg házhoz szállítással.

A megkapott hitet, és az azzal járó engedelmességet persze nem szabad pihentetni. Edzeni kell. Hallod a hirdetett Igét, olvasod az írott Igét. A hited lefordítja, mit kell tenned. Az Isten áramkörébe kapcsolt akaratod fényeket gyújt a fejedben, de... hátravan még: az engedelmesség.

Az a legnehezebb? Nekem mondod? Néha olyanokat kér tőlem az Úr, hogy visszakérdezek rá. Türelmesen elismétli. Ugyanazt. És addig, amíg neki nem kezdek, sokáig csendben marad.

Persze, ilyenkor is lehet kérdezni. Válaszol is. Szelíden szól: Már megmondtam. Ismered az akaratomat. Tudod mit kell tenned, csak még nem pakoltál, nem indultál.

Kedves Útitársaim!

Abrám-Ábrahám komoly kockázatokkal teli veszélyhelyzetben volt. Mégis nekivágott az ismeretlennek. Most mindenki veszélyhelyzetben van. Ennek megoldásában azok kapnak óriási és ugyanolyan értékű(!) helyi, akár szobához kötött feladatot, akik az Úrtól nyert hittel és tenni akarással: megmozdulnak!

Közöttük vagy? ... Na látod! Ámen