Istentisztelet 2022. május 29-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Józs 2,1-19

Textus: Józs 6,16-25; Jak 2,24-25;

Szeretett Testvérek!

Sokan vagyunk, és időnk sincs arra, hogy egyenként meghallgassalak benneteket, pedig igazán kíváncsi vagyok rá, hogy gondoljátok? Hát még a jó Isten! Itt a templomban körülvesz minket, és lelkünk legapróbb rezdüléseit is érzékeli. Valójában Ő kérdez, és Ő kíváncsi reánk.

Mire? Ma arra, hogy mi alapján alkotod meg a véleményedet valakiről? Az alapján, ahogy megismerted? Vagy árnyaltabbá teszed? Azt is megfontolod, hogy az első benyomások után mit tanultál, mit tudtál meg róla? Van különbség közte? De még mekkora! Bár... ha már valakit elkönyveltünk magunkban „valakinek", kellemetlen, ha változtatni kell a véleményünkön. Például nem ok nélkül tiszteljük Kossuth Lajost, a 48-as szabadságharc meghatározó, vezető egyéniségét. Viszont sokan elhúzzák a szájukat, amikor megtudják, hogy 1852-ben belépett az amerikai szabadkőművesek közé, és ha nem is „Isten Második Fiának", de a Fény Fiának szólíttatta magát. Csokonai Vitéz Mihály költeményeit szeretjük, idézzük, de... sajnáljuk, hogy rendetlen, lusta tanár volt, és itatta a diákjait, míg ki nem csapták a Debreceni Református Kollégiumból. Liszt Ferenc műveit megkönnyezzük, és... rosszkedvűen leintjük azokat, akik szóba hozzák a zseniális zeneszerző és zongoraművész nők körül forgó, és a körülötte forgó nőkről szóló botrányait. Becsapva érezzük magunkat, amikor felborítják a többször átfésült frázisaink rendjét.

Ilyen, és ehhez hasonló helyzetekben, amikor jól ismert, vagy csak számunkra ismerős személyek esetén a csodálat és a tisztelet fényébe belehasít a kiábrándító valóság, életfolytatásuk addig ismeretlen, elhallgatott oldala, bizony zavarba jövünk. Az addig követendő, mintaszerű példa elhomályosul. Ha össze nem törik.

Aztán összeszedjük magunkat, és mi, keresztyének odaszaladunk Istenhez. Kérdőre vonjuk: Hogy lehetett ilyen ez a nagyszerű ember? Miért keveredett össze benne a jó és a rossz, a kiválóság és a megvetésre méltó magatartás? Kifakadunk, mintha Isten becsapott volna minket. Pedig nem. Neki nincsenek illúziói. Se' a 'nagy' emberekkel, se velünk kapcsolatban. Felméri, mikor milyen helyzetben vagyunk, mire vagyunk képesek. Lemetszi a kihajtásainkat, és feltölt azokkal a képességekkel, amikkel munkába állíthat. De nem csak minket, hanem azokat is, akiket mi teljesen alkalmatlannak tartunk.

És ahogy az ismert emberek példájából is hallottuk, fordítva is igaz: az ideálisnak, tökéletesnek tűnő, általunk felminősített hőseinkről, felebarátainkról bármikor lerántja a leplet, és a maguk valóságában mutatja meg őket. Kiderül, hogy Előtte, az Úr előtt mennyit érnek. Mi bennük a fokozható érték, és mi a kidobandó silányság. Érték. Mi volt az érték Ráhábban, a jerikói paráznában? A munkája biztosan nem. Isten mégis a választottak, az izraeliek között adott helyet neki és hozzátartozóinak. Több mint ezer évvel később egy újszövetségi levélben a hit hősei között találjuk. (Zsid 11,31) Egy felsorolásban olyan nevek társaságában, mint pld. Noé, Ábrahám, Jákób, Mózes. Ráhábról ezt írja a szerző: „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő".

Hogy is történt? Miután az izraeliták elfoglalták Jerikót, azt olvassuk, hogy „Kardélre hánytak, kiirtottak mindent, ami a városban volt: férfit és nőt, ifjat és öreget, marhát, juhot és szamarat." (Józs 6,21) „A parázna Ráhábot, apja háza népét és minden hozzátartozóját azonban életben hagyta Józsué. Letelepedett Izráelben, és ott él mind a mai napig, mert elrejtette a követeket, akiket Jerikóba küldött kémkedni Józsué." (Józs 6,25). Igaz, hogy az ostrom után csak a táboron kívül kaptak helyet (Józs 6,23), de életben maradtak! Miért? Csak azért, mert a parázna Ráháb elrejtette a kémeket.

Találunk egy Ráháb nevű asszonyt Jézus nemzetségtáblázatában is. Nem tudjuk biztosan, mert a nevén kívül semmi más nem utal erre, de ha ő az, akkor a jerikói parázna volt Dávid király ükanyja. Lehet számolgatni, kb. 200 évvel korábban élt, mint a pásztorból lett király. (Mt 1,5)

Ráháb és családja minden tagja túlélte a jerikói ostromot, majd az azt követő népirtást. Annak köszönhették az életüket, hogy ez a parázna nő felismert valamit. Saját szavait idézve azt, hogy: „Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fenn az égben és lenn a földön!"

Máris a szívünkbe fogadtuk Ráhábot, ugye? Pedig... Ha csak annyit tudnánk róla, hogy ő egy olyan rossz nő, aki idegen vendégek, átutazók előtt is megnyitja az ajtaját, rosszallóan csóválnánk a fejünket, és gyorsan el is felejtenénk.

De tovább olvastuk a történetet, és egyre több mindent tudtunk meg Ráhábról. Bátor volt. Maga a város királya üzent neki, hogy adja ki a biztonsági szolgálata által beazonosított izráeli kémeket. Ráháb hazudott. Kétszer. Volt bátorsága azt hazudni, hogy nem tudta honnan jöttek a látogatói, de már el is mentek. És nem tudja, hová. Volt bátorsága ahhoz, hogy félrevezesse, és utasítást adjon a király embereinek: „Fussatok gyorsan utánuk, mert még utolérhetitek őket...!"

Ráháb hazaáruló volt. A kémeknek dolgozott. Vajon miért? Hogy a később lefolytatott alku során megvédje a saját és szerettei életét! Mert, ugye, fölment a háztetőre, ahol menedéket készített az akkori Moszad embereinek. Bevallotta nekik, hogy miért bújtatta el, miért tagadta le őket az üldözőik előtt. Az egész város arról beszél, hogy az izráeli héberek Egyiptomból szabadultak. Istenük a Vörös-tengert is kettéválasztotta előttük. Végeztek a két híres, rettegett emóri királlyal. Ráháb ezeken elgondolkodva arra a következtetésre jutott, amit gyorsan kimondott a két férfinak: „Tudom, hogy az Úr nektek fogja adni ezt a földet". Hazaáruló volt Ráháb? Igen. De miért? Mert felismerte, hogy az izraeliták Istenének személyében hazája, Jerikó városállam olyan hatalommal, Istennel áll szemben, akinek át kell adniuk földjüket. Ráháb ezért felfedi a kémeknek a jerikóiak, és az ismert környékbeliek jelenlegi lelkiállapotát: „rettegés fogott el bennünket miattatok, és máris reszket tőletek ennek a földnek minden lakója... megdermedt a szívünk, és még a lélegzete is elállt mindenkinek miattatok".

A kémeknek erre a helyzetjelentésre volt szükségük. Amikor Ráháb segítségével épségben visszatértek a táborba, megálltak a parancsnokuk, Józsué előtt, és „Elbeszélték neki mindazt, ami velük történt. Ezt mondták Józsuénak: Bizony, kezünkbe adta az Úr azt az egész földet, máris reszket tőlünk annak a földnek minden lakója." Ráháb nem pénzért lett hazaáruló, hanem azért, mert abban a hatalmas, megerősített városban egyedül Ő ismerte fel az egyetlen Isten hatalmát. Ráháb nem lett hazája, népe hőse, nem áldozta fel az életét az ellenállás szabadságharcában. Ráháb Istennek engedett.

A jerikói parázna jól átgondolt, bátorsággal elegyített hazaárulása rengeteg kérdést vet fel a múlttal és a jelennel kapcsolatban. Felismerheti-e az ember Isten akaratát a harcok, háborúk, ellenállások, forradalmak, szabadságharcok előtt? No, és az elkért felismeréssel csökkenthetőek lennének-e, lettek volna-e az értelmetlen veszteségek? A világ bármely helyszínén igazolható-e a katonák és az ártatlanok életét is követelő háború, felkelés, vagy a kilátástalan védekezés?

Vajon miben reménykedett Ráháb? Egyedül abban, hogy jótette jutalmaként a honfoglaló izraeliek megkímélik az ő, valamint - ahogy kérte -: apja, anyja, testvérei és azok családjai, hozzátartozói életét.

Ráháb kockára tette az életét. Igaz, ha nem teszi, mindenképpen meghalt volna. Az ostrom utáni tömeges kivégzések során már nem számíthatott volna irgalomra. Az izráeli kémek elrejtésével, letagadásával hazaáruló lett. Szerettei életét megmentő hazaáruló.

Kik a jó emberek? Kik az árulók? Kik a hősök? Isten ma erre a vitára, erre a vele és magunkkal folytatott megbeszélésre, ennek átgondolására hív minket. Szabad általánosítani? Kizárólag azokat becsüljük, azokra emlékezzünk, akik meghalnak a meggyőződésükért? Akiknek a hazájuk szabadsága fontosabb, mint a szeretteik élete? Vagy megbecsülést, de legalábbis megértést érdemelnek azok is, akik -mint Ráháb - hátrébb lépnek, mert fontosabb számukra apjuk, anyjuk, fivérük, nővérük és azok családjai, mint az eszme, mint néhányak érdeke? Ráhábra szavaznánk, vagy Jerikó királyára és vitéz harcosaira? Vezetőkre, akik a pusztítás és mészárlás előtt letették a fegyvert, vagy a hősökre, akik halálba vezették a nép, az anyák fiait, feleségek férjeit, gyermekek apáit? Túlélni idegen uralom alatt, vagy lázadni, és büszkén meghalni? Elviselni a kisebbségi lét gyötrelmeit, de szaporodni és sokasodni, vagy inkább a halált választani? A történelem örök kérdése.

Hinni, és cselekedni. Ez Ráháb válasza. Nem elég hinni! Isten nem bízik a csak hívőkben. Cselekedetre indítja azokat, akiket meg akar menteni. Ráháb elhitte, hogy bár ő a megtámadott város lakosa, az ellenség, Izráel Istene mégis megkíméli az életét. És ezért: tett is valamit! Mit kapott érte? Pogány létére megigazult, ártatlannak bizonyult Izráel Istene, az egyetlen Isten előtt. Jakab levelében olvassuk: „... cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által." Nem véletlenül idéztem Jakab levelét. Ő éppen a „mi" Ráhábunkat hozza fel példának, amikor megkérdezi: „Ugyanígy a parázna Ráháb is nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor befogadta a követeket, és más úton bocsátotta el őket?" (Jak, 2,24-25) Szóval, mi alapján alkotunk véleményt valakiről? Rólam például mi alapján alakult ki a véleményed? Tudod, hogy lesz teljes a kép? Ha megkérdezed a feleségemet, a fiaimat, a testvéremet, de még a rosszakaróimat is. De még úgysem látod azt, amit Isten gondol, tud rólam. Veled is ez a helyzet. Ráháb története ma azt vési belénk: Mindegy milyenek voltunk, választottak lehetünk. Isten akaratának ismerői, annak teljesítői. Legjobb belátásunk szerint. Az Istentől kapott, a Jézustól megértett, a Szentlélekkel beélesített látásunkon keresztül. Így gondoljuk át jelenünket! Így gondoljuk át történelmünket! Ámen