Istentisztelet 2023. október 8-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: ApCsel 14,8-21

Textus: ApCsel 14,22-23

Énekek: 23/1; 207/1.2.7.8.10.; 210/7; 392/4; 844 ú. ék.

Szeretett Testvérek!

Akkor hogy is van ez? Aki Krisztus követésére adja magát, nem érezheti magát nagyobb biztonságban?

Itt van előttünk Pál és Barnabás apostol esete. A világon először keresztyénnek nevezett antiókhiai testvérek között készül valamire. Még nem tudja mire, de nem kell sokáig várnia. A közösség néhány prófétája és tanítója böjtölve szolgál, amikor a Szentlélek azt mondja nekik, hogy válasszák ki neki Barnabást és Sault (akit már elkezdtek Pálnak is hívni) arra a munkára, amire elhívja őket. Az öt próféta és tanító tovább böjtöl. Aztán imádkoznak, majd kézrátétellel útjukra bocsátják Barnabást és Saul-Pált.

A Szentlélek kijelöli az útirányt. Nemsokára Ciprus legforgalmasabb kikötővárosában, Szalamiszban találják magukat. Bejárják a szigetet, eljutnak a másik végéig, ahol egy incidens után a helytartó elámul a Jézus tanításairól szóló bizonyságtételükön.

Remekül indulnak a dolgok. Továbbállnak. Hajóval. El egészen a ma népszerű török üdülőhelyig, az antalyai Pergéig. Onnan még 4-5 napos gyalogút a hegyek, tavak között megbúvó város, amit ugyanúgy neveztek, mint azt, ahonnan elindultak: Antiókhia. A szombati istentiszteleten a helyi zsinagóga elöljárói szólásra buzdítják őket. Pál apostol szépen felépíti a beszédét. Elmondja Izráel történetét az egyiptomi kivonulástól Jézus megfeszítéséig. Az Ószövetség jól ismert Igéivel erősíti meg a helyi zsidók előtt, hogy Jézus Krisztus a megígért Messiás.

A Szentlélek Isten olyan fokon munkába vette a hallgatóság befogadóképességét, hogy az esemény végén, kifelé menet már meghívják őket a következő sabbath-napi istentiszteletre. Kint majdnem hazáig követik őket az érdeklődők. Egy hét múlva azonban már vannak, akik irigységből ellenük fordulnak. Rosszul teszik, mert Pál és Barnabás bátor hitvallása az egész tartományban tovaterjed.

Ez azonban már túllépi bizonyos, valószínűleg befolyásos zsidók ingerküszöbét. Fellázítják a város tekintélyes asszonyait és elöljáróit, akik a város határain túlra kergetik Pált és Barnabást. Rövid kóstolót kapnak a későbbi kellemetlenségekből, amik már életveszélyes jelenetekhez vezetnek.

Nem olvassuk a Bibliában, de feltehetően megint a Szentlélekre hallgatva feltűrik ruhájukat, kézbe veszik vándorbotjukat, és nekiindulnak a háromnapos útnak Ikóniumba. Ez ma egy virágzó, egymillió lakosú török nagyváros: Konya. Akkor is gazdag volt. A főleg gyapjúkereskedelemből és feldolgozásból hasznot húzó, Claudius császár által betelepített betelepített galaták, római tisztviselők és légiós veteránok jól megvoltak a helyi zsidó kolóniával.

Pál és Barnabás azonnal célba veszik a zsinagógát. Kettejük igehirdetését követően sok zsidó és görög befogadja az evangéliumot. Ez továbbmaradásra buzdítja Pált és Barnabást. Immár jelek és csodák is alátámasztják az igehirdetésüket. A fundamentalista, változtatásra nem képes zsidók viszont bekeményítenek, és a helyi pogányokat összeveszejtik a megtértekkel. A város kétfelé szakad. (σχίζω - ejtsd: szkídzó ebből ered a szkizma szó, amit a történetírók az egyházszakadásra használnak...) A pogány és zsidó vezetők összefognak. Megkövezéssel terhelt lincselést terveznek Krisztus követei ellen. Ez már életveszélyes. Nem félnek, de még koránt sincs itt a mártíromság ideje. Továbbhaladnak. Az útjelzők Lisztra és Derbe felé mutatnak. Egy-egy napi járóföld.

Lisztrában bekövetkezik a tragédia. Pedig eleinte ott is sínen volt minden. Pál apostol az evangéliumról beszélt. Közben észrevett egy sánta embert. Hitet látott rajta. Akkorát, hogy rászólt: „Állj a lábadra egyenesen! Ekkor az talpra ugrott, és járt." A derék lisztraiak még soha nem láttak ilyet. „Az istenek jöttek le hozzánk emberi alakban!" -kiáltották. Milyen istenek? Kiderül, hogy Barnabást Zeusznak hitték, Pált pedig a fiának Hermésznek. A város előtt van Zeusz-templomuk! A papja is itthon van! Több bikát is összeterelnek, hogy áldozatot mutassanak be Pálnak és Barnabásnak.

De ők kikelnek magukból. Éppen az ilyen istentelen, haszontalan bálványimádásból kell megtérniük! Hát nem értenek semmit? Ők az élő, egyetlen Isten szolgái, aki Fiában, Jézusban Önmagát adta a világnak. Pont azért, hogy az ilyen babonaságból, és a kilátástalan önmegváltó cirkuszokból visszavezesse őket Magához, az élet forrásához, az örök élet megszerzőjéhez! Eszükbe ne jusson bikát vágni! Óriási erőfeszítéssel, de sikerül leállítaniuk a tömeg fanatikus lelkesedését.

Ám fordul a kocka! A hatalmas lelkesedés lincselésre vált. Ekkorra fut be ugyanis az a zsidó delegáció, melynek tagjai, a két előző városban, Antiókhiában és Ikóniumban nem felejtettek, és gyűlölettől lihegve megkövezésre unszolják a korábban még áldozati bikákat felvezető lisztrai lakosságot. Pálon csattannak a kövek. Gyakorlatilag félholtra dobálják. A kivégzők azt hiszik, meghalt. A véres testet kihúzzák a városból. Új, gyászoló tanítványai körülveszik. Talán azért, hogy ha a városba nem is vihetik vissza a holttestet, ne legyen az éjszakai vadállatok prédája. De mi történik? Pál felkel! És mit csinál? Menekül? Nem! Visszamegy a városba! Másnap (csak másnap!) begyűjti Barnabást, és utuk legtávolabbi állomását. Továbbmennek Derbébe, ahol szintén elterjed Jézus örömhíre.

Az ember azt hinné, hogy itt vége, haza lehet menni. De nem! Visszatérnek abba a három városba, ahol majdnem megölték őket. Mi dolguk volt még? Miért vállalták a kockázatot? Olvasom: „Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába."

Milyen kérdéssel indított minket a Szentlélek lelki túrára az igehirdetés elején? „Aki Krisztus követésére adja magát, nem érezheti magát nagyobb biztonságban?"

Pál és Barnabás első útja missziós útja egyértelműen megadja a feleletet: nem!

„sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába." Mit szóltok hozzá? Elfogadjátok?... Megértitek?... Vállaljátok az esetleges nyomorúságokat?... Így is kell Krisztus?... Ennek tudatában is ragaszkodtok Jézushoz?... Akkor is látjátok értelmét az imáitoknak, a bibliaolvasásnak, a prédikációk hallgatásának, az áldozatvállalásnak, ha e földön nem jártok jobban, mint azok, akiket nem érdekel az Isten Országába vezető út? Mit szóltok hozzá, hogy „sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába"?

Tudjátok, mennyi mindent jelent az Isten Országa felé vezető országútra szórt nyomorúság? Amit az előbb összefoglaltam Pál és Barnabás első missziós útjáról, csak bevezetése volt annak, amivel életük során még szembe kellett nézniük. A nélkül, hogy apostoli szolgálatának még nem is a végén Pál részletezte volna, ezt az összefoglalást írta a korinthusi keresztyéneknek Isten Országa felé menetelésének nyomorúságairól: „többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja." (2Kor 11,23-28)

Tudom, jól tudom, vannak itt közöttetek, akik - ha nem is ennyit, de - szenvedtek azért, mert vitték, megvallották, tovább adták az evangéliumot.

Mert - félreértés ne essék -: amikor az Isten Országa felé vezető úton kell nyomorúságot elviselni, annak oka mindig az Isten iránti hűségünk miatt következik be! Más ösvényeken, csapásokon, félrelépések miatt is kerülhetünk súlyos, fájdalmas, kilátástalan helyzetbe, de az önhibánkból elkövetett bajok miatti szenvedést ne tulajdonítsuk a Krisztus ügyének képviselete miatti vértanúságnak! A felelőtlenségünk, vagy éppen a kötelességeink teljesítése miatti kínok elszenvedését ne próbáljuk keresztyén próbatételként beállítani!

Viszont, igenis, érhetnek minket valóságos fájdalmak, lehetünk bánatosak, utolérhet bennünket a szegénység, kerülhetünk ínséges körülmények közé azért, mert nem engedünk abból, amit Jézustól tanultunk. El tudod így ismételni: mert nem engedtem abból, amit Jézustól tanultam?...

Pál és Barnabás a vadonatúj gyülekezetekben ezért „Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben". Felkészítették őket a hitük miatti próbatételekre. És mielőtt elmentek, előtte „gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik".

Ezeknek a közösségek római, görög, zsidó, galata, és ki tudja még, hányféle náció tagjaiból születtek meg. Hogy értették meg egymást? A birodalom keleti részének közös nyelvén: görögül. Tudjátok, hogy van görögül az, hogy elöljáró? πρεσβύτερος /preszbüterosz/. Már ki is találtátok: presbiterek.

Mi is erre készülünk. A következő hat évre presbitereket, elöljárókat választunk gyülekezetünk élére. Az elől-járóságuk mindenekelőtt azt jelenti, hogy példát mutatnak nekünk hitben, szeretetben és az Isten Országába vezető út nyomorúságaival megvívott küzdelemben.

Isten áldjon, erősítsen meg minket közös, Isten Országába vezető utunkon! Ámen