Istentisztelet 2020. december 20-án

 

 

Advent IV. vasárnapján /interneten/

 

(dr. Kereskényi Sándor)

 

1Móz 9,11-12

 

Szeretett Testvérek!

 

Legutóbb akkor láttam szivárványt, amikor szeptemberben esélyt adtam a paradicsomnak arra, hogy beérjen a magaságyásban. Szikrázóan sütött a nap. A slagból fröcskölő vízsugarat irányítottam, és akkor..., ahogy annak lennie kell: a napfény megtört a vízcseppeken és oda, a karók közé vetítette a szivárványt. Bár nem terveztem, de a fizika törvényeinek engedve, paradicsomlocsolás közben mégis én hoztam létre a jelenséget.

Én láttam. Más nem. Pedig jó lett volna valakivel megosztani az élményt. Annak idején a fiaimnak is megmutattam, megtanítottam, hogy „csinálhatnak" szivárványt napos időben. Együtt ámuldoztunk, kacagtunk.

Az égre nem tudunk színképet festeni. A természet Teremtője, a természet Ura viszont képes akkora szivárványt kifeszíteni, amit ezrek, tízezrek látnak egyszerre. Gyönyörködnek benne.

Akinek eszébe jut, aki hiszi, az a piros és a lila szélek között többet is érzékel annál, amire a szeme képes. Isten ígéretére emlékezik. Bevillan neki Noé története. Annak végén az isteni fogadalom: „Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet.... Ez a jele a szövetségnek... szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök." (1Móz 9,11-12)

Kaptunk még egy esélyt. Az első, tökéletes életre érvényesített lehetőség elúszott az Éden-kertben. Immár azon kívül kellett boldogulnia az egyre növekvő, szaporodó emberiségnek. Nem sikerült. Olyan mértékben eluralkodott az erőszak a földön, hogy Istennek elege lett a csúcs-teremtményből. Hitelesített, mennyei, hivatalos forrása, a Biblia-közlöny szerint: „megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében."

Mivel sikerült kiváltani a szomorúságát, amit az ószövetség nyelve egyenesen sérülésnek, fájdalomnak (עָצַב ejtsd: ácab) nevez? Azzal, hogy látta, „hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz". Statáriális bírósági döntését végrehajtva vízözönnel pusztította el a földet. Nyolc ember; Noé és felesége, három fiuk, és menyeik nyerték el az újratervezés lehetőségét.

2020 riadt, kiszámíthatatlan adventjének kérdései: Az özönvíz veszélyének elhárulása óta vajon mit kezdtünk magunkkal, a világgal, abban pedig a ránk bízott, gonoszságra azóta is hajlamos lelkekkel?

Ellenőrizhető mederben tartjuk az emberi gonoszságot?

Tanultunk valamit az eddigiekből, vagy legalább megijedtünk annyira, hogy a szívünk szándékaiból és gondolataink közül száműzzük azt, ami gonosz?

A kortársak kiröhögték Noé bárka-építését. Jézus keresztjéből mai utódaik viccet, tréfásnak tartott karikatúrát csinálnak. Még díjazzák is. Akkor özönvíz lett a vége.

Most mi lesz a keresztyénség meggyalázásából? Mi lesz abból, ahogy mi, keresztyének hiteltelenítjük? Alkoholista, feleségeiket cserélgető, adócsaló, sunyítva lapuló, pedofil egyháztagok és lelkészek, papok.

Mi lesz abból, ahogy a magukat keresztyén értékeket védőknek tartók meggyalázzák azt, amiért mások az életüket, szavazataikat adják?

Mi lesz abból, hogy a világba teremtett mennyei törvénykönyvet az emberiség nagy-nagy többsége semmibe veszi, sőt elégeti az un. szabadságjogok és a természet megmaradt javaiból összerakott, már alágyújtott oltáron?

Noé idejében Isten özönvizet árasztott a gonoszságban már egyébként is fuldokló földre. Azok a billiárdnyi vízcseppek a megbántott, és a saját jóságát megbánt Isten könnyei voltak. Aztán, amikor kisírta magát, azonnal újra-szerette a maradékot. Noét és családját. Noét és utódait. Noét és minket.

Annyira vigyáz ránk, hogy ő maga vette kézbe a gonoszságaink ügyét. Látta, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Szívünk és a gondolataink, minden, egy-egy pillanatra, esetleg napokra felvillanó jóakaratunk és szelídséget tettető viselkedésünk ellenére magukban hordozzák az isteni ítéletet összehívó gonoszság kísértését.

Adventben azt a beteljesedett reménységet idézi emlékezetünkbe Isten, hogy megtalálta a végleges megoldást. Nem szivárványt feszített az égboltra, hanem Önmagát. Két, keresztben összeütögetett fára.

Ez az új, és utolsó lehetőségünk arra, hogy majdan visszakerüljünk abba az állapotba, melyet a Mindenható először képzelt el, és teremtett meg. Az édenkerti állapotba. Az Új teremtés Éden kertjébe.

Advent a legmerészebb álmainkat is meghaladó utolsó figyelmeztetés: Ne vágd el a menekülésed érdekében érted dobott mentőöv kötelét!

Hidd el, hogy egyedül a kis betlehemi gyermek húzhat ki a gonoszságból dagasztott mocsárból!

A Nóé, és családja, és utódai számára felszárított és termékeny lakóhellyé mentett világ nem sokkal később megint a feje tetejére állt. Az emberi indulatok semmit nem változtak. Igen gyorsan elfelejtettük Isten kegyelmét.

Voltak, vannak időszakok és azokban vezető tisztséget betöltők, akik azért dolgoztak, azon fáradoznak, hogy felejtsük el a hálaadást. Programokat írtak annak érdekében, hogy ne Istennek köszönjük meg az egészséget, a gyógyítást, hanem a protekciónak. Gőzerővel dolgoznak a hamis szabadságkép reklámozásán, ami sok minden esztelenség mellett elhiteti az emberrel, hogy alapos ismeretszerzés nélkül is szavazhat a közösségét, a nemzetét, a világot visszafordíthatatlanul átformáló kérdésekben. Ráveszik a gyerekeket és a gyermeki szinten élőket arra, hogy döntsenek a nemükről. Elhitetik a többséggel, hogy a békét védik, miközben a hihetetlen profit érdekében az ellenségnek szállítanak fegyvert. Közös kurjongatással, fütyüléssel és énekléssel kísérve tenyésztenek ki olyan különleges egyedeket, akik testüket tönkre téve, hihetetlen mértékű fizetéssel űzik a maroknyi ember meggazdagodását elősegítő, profi sportnak nevezett profittermelést. A leghatékonyabb fogyókúrákat azokban az országokban fejlesztették ki, ahol a legtöbb élelmiszert dobják a szemétbe.

Nem csoda, ha ebben a feje tetejére fordult világban, amelyik kitermeli magából az irigységet és az erőszakot; ugyanúgy, mint Noé előtt, „az emberi gonoszság... elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz".

Mi lesz ebből? Özönvíz?

Az biztosan nem, hiszen az újra szomorú Isten az Özönvíz után a szavát adta, hogy „egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet".

Akkor: Mi lesz? Nem tudom. És senkinek sem hiszek, aki azt állítja, hogy Isten pusztító akaratának ismeretében van.

A mi dolgunk még a világméretű figyelmeztetés idején sem a találgatás. Noé nem tudta, meddig maradnak az életmentő bárka-karanténban. Sokáig. Több mint egy évig. Százötven napig emelkedett a víz. Az apadás és a száradás időszaka, aminek a végén ki lehetett lépni a bárkából kétszáz-huszonegy napig tartott. Ennyi ideig gondolkodhatott Noé; mit, hogyan kellene tenniük az után, hogy véget ér a világméretű katasztrófa.

Nem ugyanaz a Noé jött ki a bárkából, akire Isten 371 nappal korábban rázárta a bejáratot. Nem ugyanaz leszel, aki tavaly ünnepelte a karácsonyt.

De, vajon, a világ ugyanolyan marad-e, visszatér-e a régi, feje tetejére állt állapotába? Félek tőle, hogy: igen. Mert a teremtmények között mindig bukásra álló tanuló, az ember nem sajátította el az Özönvíz leckéjét. Miért fordulna vissza Istenhez most, amikor fennen hangoztatja, hogy képes magán segíteni, csak idő (és persze: pénz) kérdése az egész.

De: a remény nem vész el. A veszteség, a fájdalom, az értetlenség, a gyász után sem.

A Betlehemben felsíró csecsemő a hatalmas bárkával összehasonlíthatatlanul erősebb menedékhely. Ő az a szivárvány, akit a gonosz emberi történelem adott napján emlékeztetőül feszíttetett keresztre az eseményeket a mennyekből kontrolláló Atya Isten.

A bárkában párokban menekített állatok között egy évig lakó Noé, és az ő történetére emlékezők a szivárvány jelét kapták. Istennek az égi jelenséghez fűződő ígérete azóta is áll. Nem pusztította el még egyszer a földet özönvízzel. Pedig semmi nem változott. Ezért, a következő, megtartásra, menedékre utaló jelet megint csak állatok között élő, ideiglenes szálláshelyen tartózkodó emberek kapták. Egy zsidó kisváros pásztorai, a munkahelyükön, a legelőn: „...üdvözítő született ma nektek... A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban." (Lk 2,11-12)

A feltörő és megerősödő emberi gonoszság özönvizéből az üdvözítő, vagyis: a szabadító, vagyis: az Istenhez visszavezető fiúgyermek, Jézus Krisztus emeli ki őket.

És minket. Lakásba, házba, maszkokba, időkorlátokba zárt embereket.

A darabokra szakadt világban is benne bízó, karácsonyra akárhol váró, Krisztus születését bárhol, örömmel ünneplő gyermekeit. Ámen