Istentisztelet 2022. január 2-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 5,1-12

Textus: Mt 5,6

Szeretett Testvérek!

Éhezni, szomjazni. Ahhoz, hogy megértsük Jézus negyedik „boldogmondását", jó lenne felidézni magunkban, mikor voltunk a legéhesebbek. Mikor, hol történt, amikor úgy éreztük, elviselhetetlen szomjúság gyötör minket? Hittanosaink és fiatal bibliaköröseink, de a náluk eggyel idősebb generáció tagjai sem találnak példát arra, hogy valaha is igazán éhesek lettek volna. Előfordult, hogy nem vittek tízórait az iskolába, vagy ebéd után a különóráról mindjárt edzésre, vagy felvételi előkészítőre kellett sietniük, és vacsoráig nem volt idejük bekapni egy falatot sem, de kínzó éhséget soha nem éreztek. A szomjúság már ismerősebb, de az meg saját feledékenységünkre vezethető vissza. Nem vittünk magunkkal elég vizet egy kirándulásra, nem ittunk eleget, mielőtt beültünk egy koncertre, sporteseményre, stb. Tudom, vannak közöttünk olyanok, akik évtizedekkel ezelőtt alapvető élelmiszerekért álltak sorba, és ha kaptak, az sem volt elég arra, hogy mindnyájan jóllakjanak a családban. De még az éhségnél is nagyobb úr a szomjúság, bár azt hiszem, nincs itt senki, akinek órákat kellett volna várnia, és kilométereket gyalogolnia ahhoz, hogy ivóvízhez jusson. Míg ezt elmondtam, biztosan beugrottak olyan emlékeink, amikor nagyon éhesek voltunk, és visszaidéztünk néhány olyan esetet, amikor sok mindent megadtunk volna néhány korty vízért. Ha így történt, akkor kicsit közelebb értünk Jézus boldogmondásának magvához.

Olyan szintű éhezésről, és olyan szintű szomjazásról beszél, aminek állapotában az ember nem tud másra gondolni, csak arra, ami csillapítaná korgó gyomrának fájdalmát, és kiszáradt torkának kaparását. Annyira éhes, hogy ha elé raknának nyolc-tíz olyan dolgot, amire három nappal korábban még annyira vágyott, és egy darab kenyeret, akkor a kenyérérét nyúlna. Jézus arról beszél, aki annyira szomjas, hogy minden magánál lévő holmit odaadna egy pohár vízért.

Fenn, a Hegyen Jézus állította, hogy boldog az, az a boldog, aki a kíméletlen éhséghez, és az eszeveszett szomjúsághoz hasonlóan vágyik az igazságra. Nem csak úgy, kedvtelésből, hanem odaadóan. Magát odaadóan. Mindenét odaadóan. Nem csak azzal az ím-ám nyegleséggel, hogy: „Na, kóstoljunk bele ebbe is!", „Lássuk, mi az igazság!", hanem valami remegő vágyakozással: Ez kell nekem! Meg kell szereznem! Addig nem nyugszom, míg meg nem kapom! Az ilyen ember, az ilyen lélek boldog, áldott. Az, aki ilyen szinten, ilyen fokon vágyik az igazságra. Milyen igazságra? Arra, amiből kiestünk. Aminek az ember valaha birtokában volt. Vele élt. Minden nap találkozott, beszélgetett vele. Az Édenkertben. Isten Igazságát dobtuk félre. Az ember lázadó lelke magának követelte a döntés jogát. Éva és Ádám maga akarta eldönteni, mi a jó, és mi a rossz. Ők, a mi rosszabbik énünk prototípusai akarták megállapítani az igazságot.

Isten igazságkereső étvággyal teremtett minket. Lelki éhséggel. Ettől vagyunk emberek.

Bár éltünk a szabadságunkkal, és kezünkbe vettük a világ dolgai felett kimondott értékítélet, a minőség-ellenőrzés feladatkörét, nem mondhatni, hogy jól jártunk vele. A belénk alkotott igényesség visszavágyik az édenkerti állapotba. Kezdetleges, vagy egyre növekvő fokon mindegyikünk az után a gondtalan szellemi jólét után éhezik és szomjazik, hogy újra a szerető Isten mondja meg, mivel járunk jól, és mit kerüljünk el. Ne bízza ránk az igazság kimondását, mert félelmetesen sokszor tévedünk. Rendszerint utólag, későn derül ki. Sokkal jobb lenne, ha újra Isten mondaná meg, mi igaz, mi használ; és mi hamis, mi mérgez, rombol, kiéget.

Isten a minden-tudás, a minden kérdést kielégítő igazság ismeretének igényességét adta a szívünkbe és a fejünkbe. Ezért nem érjük be kevesebbel. Pedig próbálkozunk. Igyekszünk csökkenteni, minimalizálni az Isten iránti hiányérzetünket. Dolgozunk. Pénzt keresünk. Otthont teremtünk magunknak, társunknak, gyermekeinknek. Taníttatjuk őket. Szerényebb, vagy nagyobb körben nevet, ismeretséget szerzünk magunknak. Eleget teszünk érzékszerveink és ösztönéletünk kívánságainak. Kényelmet gyűjtünk magunk köré. Megfizetjük biztonságérzetünket. Már majdnem mindenünk megvan, és még mindig nem tudjuk, mi hiányzik. Na, ekkor érünk az áldás, a boldogság közelébe! Körülnézünk, de semmi nem enyhíti a hiányérzetünket. Megelégítetlenül éhesek és szomjasak vagyunk. Isten szent Lelke ekkor látja elérkezettnek az időt a közbelépésre!

Decemberben, a temetőben a ravatalozóban végzett szertartási rész végén felfigyeltem valakire. A kikísérés előtti zsoltárt énekeltük. Hirtelen felzokogott, előkapta a zsebkendőjét, és eltakarta az arcát. Igyekezett uralkodni magán, de továbbra is nagyon erősen rázkódott az egész teste. A sírnál befejezett liturgia végén utánam sietett. Arra kért, hogy ismételjem el neki annak az éneknek a szövegét, amit a ravatalozóban énekeltünk. Elkezdtem az elejét - prózában: „Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik...". Igen, tovább, tovább! „Lelkem úgy óhajt Uramra..." Megállított. Köszönöm - mondta - ez hiányzott. Igen, ez hiányzott! És elment. Úgy hiszem, ez a gyászoló férfi ott, a temetőben értette meg, miért éhes, miért szomjas. Mire éhezik, és mire szomjazik. „Lelkem úgy óhajt Uramra...".

Valamikor, úgy két és fél évezreddel ezelőtt, egy Kórah nevű zsidó ember fiai együtt elmélkedtek Isten dolgairól. A természettel együtt élő emberekként megtalálták az érzéseiket legjobban visszatükröző képet, és így énekelték meg imájukat: „Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra...". Mi derült ki belőle? Az, hogy olyan szükségünk van Isten jelenlétére, mint a folyadékmegvonás miatt küszködő szervezetünknek a vízre.

Jézus erre alapozta állítását, ígéretét: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek." Ők igen!

Tehát bármilyen furcsán hangzik, de úgy jó nekünk, ha éhezünk, úgy jó nekünk, ha szomjazunk. Az igazságra!

Ez úgy hangzik, mintha Jézus azt mondaná: éhezzétek és szomjazzátok Isten igazságát, mert akkor, de csak akkor sikerül majd megöntöznötök elszikesedett lelketek sivatagját. És ha már nem leszünk éhesek és szomjasak, akkor mi van? Akkor megint rossz lesz? Mire gondol Jézus?

A következőre: az igazságkeresésünk igénye életünk végéig fennáll. Mióta (a tiltott gyümölcs esete óta) nekünk kell törődnünk annak megállapításával, hogy mi a jó, és mi a rossz, vagyis: mi igaz, és mi nem, addig állandóan ezzel foglalkozunk. Éhezünk, szomjazunk az igazságra. Ha jó helyen keressük, megelégíttetünk. Aztán újrakezdődik. Úgy, mint a testi éhségünk. Éhesek vagyunk, eszünk. Szomjasak vagyunk, iszunk.

A jó hír: Isten kijelentett, Betlehemben testté lett, majd megíratott Igazsága tökéletes eligazítást nyújt a felmerült kérdésekben. Ha mégis hiányát érezzük, figyeljük meg: nem arról van szó, hogy Isten nem adott útmutatást, hanem arról, hogy nem fogadtuk el! Mert mi nem úgy gondoljuk. Mert mi már túlléptünk azon, amit Ő, Isten tart helyes útnak. Mert Isten nem ért meg minket, mi jobban tudjuk, mi az igazság.

Pár nappal ezelőtt, családunk tagjai napjaink egyik legnagyobb kihívásának próbáltak eleget tenni. Mi az? A lapra szerelt IKEA bútorok összeállítása. Szerencsére fiaink már kellő hozzáértéssel rendelkeznek. Miközben a négy gyerekbútor legkönnyebbnek tűnő, elsőtől negyvennegyedik(!) pontig lerajzolt összeszerelési útmutatóját lapozgattam, egyik fiam szerényen összefoglalta tapasztalatait: egyik pontot sem érdemes átugrani! Úgy lesz a legjobb végigmenni rajta, ahogy ott látod, ahogy oldalanként olvasod.

Isten igazságát keressük? Szeretnénk összeszedni magunkat? Összerakni életünk lapra szerelt, napokra lebontott, de életrészletekből összeállítható képét, jövőjét? A használati útmutatás nélkül nem fog menni! Rossz belegondolni, mennyi időbe telne összeállítani az IKEA bútorokat, ha csak tizenöt zacskónyi fém és műanyag csavart, fa pöcköt, és különböző méretű, a legkülönbözőbb számú furattal ellátott deszkát találnánk a dobozokban - szerelési útmutatás nélkül.

Ne akarjuk a magunktól kotyvasztott pótszerekkel csillapítani az Isten igazsága iránti természetes éhségünket és szomjúságunkat! Ne használjunk a tökéletesen ízesített, fogyasztásra legalkalmasabb Isteni eledel helyett szellemi táplálék-kiegészítőket. Gyorsam hozzáteszem: olvassunk el mást is! Olvassunk sokat! Olvassuk el, mások hogyan gondolkodnak? Mások hogy értették meg Istent? Hogy, miért tagadják Istent? Milyen érzéseik, gondolataik vannak? Ha nem ismerjük meg őket, hogyan szóljunk hozzájuk, akik még nem találták meg az Urat? Pál apostol zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lett. Beleélte magát az ő helyzetükbe. Ismerjük meg a tőlünk eltérően gondolkodódat! Éppen azért, hogy át tudjuk nekik adni az örömhírt. Ha sokat olvasunk, megértjük mások gondolatvilágát, és be tudjuk tölteni Jézus missziós parancsát. Tanítvánnyá tesszük őket. Ugyanakkor, csak mást olvasni, ami NEM Isten igazsága, olyan, mint a sós víz a tengerben úszó hajótöröttnek. Iszik belőle, de nem enyhíti a szomjúságát. Sőt! Még rosszabbul érzi magát.

Nos, hogy álltok a boldogsághoz vezető éhségetekkel és szomjúságotokkal? Ne most feleljetek, de most már egyre gyakrabban tegyétek fel magatoknak, mondjuk a következő kérdést!

Hol áll az Isten igazsága iránt érzett szomjúságérzetem szintmérője? Ja, ilyen alacsony? Hát ezért nem érzem jól magam! A lazán vett isteni feltöltekezés után félig üres maradt az üzemagyag tartályom! Még tankolnom kell az isteni igazságból! Ez az! Így van! Tegyél hozzá! Olvass hozzá! Beszélgess hozzá! Imádkozz hozzá! Meglásd, ha elég éhes, és elég szomjas vagy Rá, az Ő Igazságára, Isten megelégít az Ő Lelkével! Ámen