Istentisztelet 2022. május 22-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Rm 14,1-8

Textus: Rm 14,1

 

Szeretett Testvérek!

 

A jó Istenen kívül nincs az a hatalom a világon, amely képes lenne összeültetni ennyiféle embert, mint ahányfélék mi vagyunk. Nézzetek körül! Azokkal együtt, akik ma nem tudtak eljönni a templomba, hány embert ismertek a gyülekezetből? Mondjuk, annyira, hogy meg tudjátok mondani, mi a vezeték neve, hol lakik, mi a foglalkozása, van-e családja, mi érdekli?

Olyan különbözőek vagyunk! Nehéz elképzelni, hogy a Szentlélek Isten szent, titokban végzett sürgölődése nélkül valaha is, bárhol is találkoztunk volna. Kicsi az esélye, hogy kerestük volna egymás társaságát. Annak pedig még kisebb a valószínűsége, hogy megtaláltuk volna azt a közös érdeklődési területünket, ami hetente egyszer, kétszer, háromszor összehív bennünket.

A Szentlélek Isten azonban gondolt egyet. Még azelőtt, hogy tudtál volna róla. Eldöntötte, hogy életednek ebben a szakaszában beülsz ide, ebbe a templomba. Része leszel a gyülekezetnek. És tessék: Itt vagyunk!

Hogy csinálja Isten? Hogy válogatott össze minket? Erre majd akkor kapunk választ, amikor a Biblia tanúsága szerint visszajön Jézus. Hogyan? Mikor? Pál apostollal így érttette meg a Szentlélek: „maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk." (1Thessz 4,16-17)

Leszünk. Együtt. Az Úrral, és egymással. Na, ott aztán végképp' eltűnnek a különbségek!

Milyen különbségek? Azok, amik a templomajtóban elválasztanak minket. Mert itt, bent, Jézus kedvéért együtt hallgatjuk meg az Igét, a heti, és életre szóló útravalót, de aztán majdnem annyifelé futunk, ahányan vagyunk. Akadnak persze barátok, ismerősök, akik valamilyen szinten érdeklődnek egymás iránt, és átmentik a vasárnapot a hétköznapokba. A testvéri közösség többiekért érzett felelősségét. Az ideális, egymásra figyelő gyülekezeti életfolytatástól azonban (még) távol állunk.

Nincs sok különbség köztünk, és azok között, akik együtt mennek be egy színházba, hangversenyterembe, moziba. Ott is leülünk a helyünkre, végignézzük, meghallgatjuk az előadást, aztán uzsgyi, ki-ki hazafelé veszi az útját. Akik ismerik egymást, azok még esetleg felugranak egy kávéra, ebédre, vacsorára a másikhoz. Vagy beülnek valahová és elbeszélgetnek egy pohár sör, bor, üdítő mellett. De akik egyedül, vagy párban, esetleg családdal látogatták az eseményt, az előadás után újra csak a maguk társaságát keresik, és szavuk nincs a többi nézőhöz.

Mi lehet az alapja ennek az „itt jó együtt, itt szeretlek kedves testvér, áldás, békesség!", de ha vége van, a kivételektől eltekintve, ki-kimegy a saját dolga után?

Mi lehet az alapja annak, hogy egy-egy istentisztelet, bibliaóra, vagy gyülekezeti ebéd közös asztalnál kellemesen eltöltött percei után visszavonulunk a saját várunkba, és onnantól kezdve minden magánügy. Ritkán igényeljük a „testvérek" tanácsát, a közös imát, bibliaolvasást, beszélgetést velük, vagy a lelkészekkel. Jöjjenek, ha szólunk, egyébként meg ők is foglalkozzanak a saját dolgukkal.

Mi lehet az oka ennek az időszakos, de nem testvéri közösségi életnek? Butaság lenne valami nagy általánosságban megfogalmazni a választ. Valószínűleg nincs is okos válasz. Valahol legbelül azonban tudjuk.

Híjával vagyunk a hitnek. Mi a hit? Bizalom Istenben. Teljes körű, kétségektől mentes, odaadó bizalom. Mi a hit? Jóhiszeműség. Hiszem, hogy Isten akkor is jót akar nekem, ha az összes tapasztalatom ellene szól annak, amerre, amibe, vezetni akar. Mi a hit? Meggyőződés. Mindarról, amit nem látok, de Jézus állította, hogy létezik. Mi a hit? Bizonyosság arról, hogy Isten tudta nélkül semmi nem történhet meg. Mi még a hit? Hűség. Hűség ahhoz, ami felől akár csak egyszer is meggyőzött a Szentlélek Isten.

Híjával vagyunk a hitnek. A hitben hol erősek, hol gyengék vagyunk. Nehezen hisszük el például, hogy Isten ezt a Honvéd-téri vegyes társaságot, annak állandó és ideiglenes, ide-oda libbenő, de még az átjáró tagjait is arra jelölte ki, hogy teljessé tegye a saját és szerettei életét. A hit-életünket. A hitünk szerint berendezkedett életünket. Nehezen hisszük el, hogy családunkon kívül az ismerőseink, a város, a nemzet javának, lelki növekedésének elősegítésére kapjuk a napjainkat és lehetőségeinket.

Mégis itt vagyunk. E sokszínű hitben gyengék, és erősek. Megerősödő gyengék, és elgyengülő erősek.

Itt vagyunk, mert megannyi hiányosságunk ellenére működik a gyülekezetünkben az, amit Pál apostol kért a Rómában megszülető keresztyén közösségtől.

Mit kért? Azt, hogy fogadják be a hitben erőtleneket. A hitükben gyengélkedőket. A hitükben elerőtlenedetteket. A hitüket gyarlóságokkal fűszerezőket. A megbetegedett hittel vánszorgókat. Ilyen sokféle tünete van az erőtlen (ἀσθενέω ejtsd: asztheneó) hitnek. Az erőtlen hittel élő embernek.

Pál apostol két példát hoz fel, ír meg a rómaiaknak. Valószínűleg azért, mert hallott róla, hogy ilyen jelentéktelen dolgokról vitatkoznak a derék, egymást heccelő hívek. „Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik." Vegetáriánusok, kontra húsevők.  Aztán: „Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot". Ünnepekhez, évfordulókhoz ragaszkodók, és azokkal mit sem törődők.

Az apostolt nem lehet rávenni a döntőbíró szerepére. Az étkek körül vitatkozókat ezzel csendesíti: „Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik". Már miért ne? Tessék, itt az indoklás: „hiszen Isten befogadta őt." Azt is, aki ezt eszik, azt is, aki azt. Azt is, aki megválogatja az ételeit, de azt is, aki bármit megeszik, ami jólesik neki.

És mi van a kiemelt napokkal? Mi van a piros, vagy akármilyen betűs ünnepekkel? Az apostol békességre intő válasza: „mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében."

Akkor: mindenki azt csinál, amit akar? Tekintet nélkül a másik, a többiek elvárására, a többség véleményére?

Nem! Van egy feltétel. Méghozzá olyan, amiből nem lehet baj. Olvasom: „Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg." Tehát: olyan indokot talál az ünneplésre, vagy az ünnepléstől való tartózkodásra, ami az Úr, ami a Jézushoz való hűségével magyarázható. Ezernyi példát találunk rá. Egyet mondok: Az egyik azért megy el a felvonulásra, mert a magasra tartott táblájával a keresztyén értékrendet kívánja képviselni. Az ugyanolyan jó keresztyén testvére viszont azért nem tart vele, mert a rendezvény vasárnap délelőtt van, és akkor neki a templomban a helye. Mindkettő hitvallás. Mindketten meggyőződésből mennek oda, ahová. Mindkettő az Úrért, az Ő ügyéért menetel a tömeggel, vagy ül a templomi padban.

És az ételek?

Rómában rengeteg olyan vallási közösség volt, melyek tagjai számára előírták, mit ehetnek, és mit nem. Nem mai találmány a vegetáriánusság. A másik vita a hús körül forgott. A római keresztyének többsége zsidó volt. Jézus tanításai akkor még nem voltak lejegyezve, csak szájról-szájra jártak. És mit hallanak? Állítólag Péter apostol egy nap magától az Úrtól kapta azt a kijelentést, hogy: „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak!" Péter ugyanis hozzá sem akart nyúlni azokhoz a nem kóser állatokhoz, amik egy jelenés során lepedőben ereszkedtek elé, és amiben benne „volt a föld mindenféle négylábú és csúszómászó állata, és az ég mindenféle madara." (ApCsel 10)

Az apostol megnyugtatja a rómaiakat, és összefoglalja a véleményét: „Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek."

A kulcsszó tehát: az Úrért! A megfontolás kérdése egyedül az, hogy: amit meggyőződésüknek engedve a rómaiak, vagy a szegediek tesznek, azzal hálát adnak-e az Istennek, vagy sem?

Nem vagyok híve a napok túlzott megkülönböztetésének. Ma azonban három okunk is van arra, hogy emlékezzünk. Tizenhárom évvel ezelőtt, 2009. május 22-én gyülekezetünk küldöttsége a mostanihoz hasonló melegben gyülekezett Debrecen főterén, a Református Nagytemplom előtt. Sok ezren voltunk. A Magyar Református Egység kihirdetésére vártunk. Megtörtént.

Három dolgot köszöntünk meg a gondviselő Istennek. Magyarok vagyunk. Reformátusok vagyunk. Egységesek vagyunk.

Ausztráliától Amerikáig, Dél Afrikától Európa északi csücskéig magyar szóval dicsérjük Istent.

Reformátoraink tanításaiból lendületet véve folyamatosan ügyelünk arra, hogy ne emberi tanítást, ne szokásokat, színtelen konzervativizmust, vagy szivárványszínű liberalizmust kövessünk, hanem egyedül a mi Urunkat, Jézus Krisztust.

Egységre törekszünk mindazokkal, akik Jézushoz hasonlóan befogadják a hitben erőtleneket, megszólítják a hitetleneket, és megerősödő hitükkel a Szentháromság Istent szolgálják.

Ő segítsen meg bennünket magyarságunkban, reformátusságunkban, és egymást befogadó egységünk naponkénti javításában, építésében. Ámen