Istentisztelet 2023. február 19-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 15,11-13;17.20.

Textus: Lk 15,25-32

Énekek: 134; 445/4; 438/6; 465; 844 /új énekeskönyvből/

Szeretett Testvérek!

Nyomon követitek a sorozatot? Melyiket? Hát azt, amit három héttel ezelőtt kezdtünk el! Olvastátok? Hallgattátok? Magatok elé képzeltétek? Mi vagyunk a szereplői! Sztárok, vagyis csillagok vagyunk. Nem én mondom. Pál apostollal íratta meg Isten lelke. Két évtizeddel Krisztus feltámadása után, a görög-macedón városba, Filippibe. „Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek." (Fil 2,14-16)

Itt ragyogtok előttem, hisz' éppen „az élet igéjére figyeltek." Van, amikor nem. Olyankor morcosak vagyunk. Ingerlékenyek. Irigyek. Zúgolódunk és vonakodunk úgy tenni, szólni, mint Isten gyermekei. Olyanokká válunk, mint a tékozló fiú történetében szereplő nagyobbik fiú. Mert, hogy arról a sorozatról van szó - mondom azok kedvéért, akik már három hete, vagy még több ideje nem voltak itt.

Kapcsolódjatok be most! Segítek. „Az előző részek tartalmából:" A két korábbi epizód jeleneteibe ragadva először ijedten figyeltük a kalandvágyó gyereket, aki kikérte apjától a családi vagyon rá eső részét. Pár nap múlva összepakolt, és elvándorolt. Jó messzire. Ott meggondolatlanul szórta a pénzt. Egészen addig, míg azon kapta magát, hogy semmije nem maradt. Amikor megsuhintotta az éhhalál szele, hazaindult. Itt ugrottunk egy nagyot a cselekményben, és körmünket lerágva vártuk, mit szól hozzá az apja. Kiderült, hogy messziről észrevette. Mert a kegyelem távcsövét már régóta beélesítette a látóhatár szélére. És amikor a csapzott, sovány, piszkos fiú vánszorgó alakja feltűnt a horizonton, az apa elé futott! A nyakába borult, megcsókolta. Ekkorra utolérték a szolgái. Ugrottak a gazda parancsára, rendbe rakták a fiút. Új ruhát, sarut kapott, gyűrűt húztak az ujjára.

Megértettük, hogy ez vár ránk is. Testi-lelki lumpolásban kimerült, Isten, messzire züllött gyermekeire. Az Atya tárt karokkal vár minket. Ünnepelni akar velünk. Mert kiszakítottuk magunkat a világ kaotikus csömöréből. Feltámadt a szellemi mocsokba fulladt lelkünk.

A sorozat második epizódja belement a részletekbe. Múlt vasárnap Lukács evangélista görög nyelvű feljegyzéseit szótározva rájöttünk, hogy bár a tékozló fiú a materiális vagyont (görögül: úszia) követelte ki az apjától, az a mindenének (görögül: biosz), az egzisztenciájának, az életétének a részét adta oda neki. No meg a bátyjának.

A Szentlélek Isten rendesen lecsendesítetett minket, mert összerakta a múltunk darabkáit. Tüzetesen megszemléltük, és rájöttünk, mi mindent kezdtünk az Atyától kapott egészségünkkel, tehetségünkkel, vagyonkánkkal - Nélküle! Tőle messze kerülve. Igen, jó részét eltékozoltuk. Itt mindegyikünk tudja, én is, te is, mi mindennel rombolta (még most is?) a testét. Milyen igénytelenséggel etetjük az elménket. Mi mindent fogadunk el az etetőktől, akik moslékot kavarnak nekünk.

A tékozló fiú még azt sem kapott. Csak a legelőt túrhatta a disznókkal. Ekkor tért magához. Otthonról vitt lendületéből, erejéből annyi maradt, hogy végignézett magán. Kívül úgy nézett ki, mint a disznók. Aztán még mélyebbre hajtva a fejét, kiderül, hogy belülről sem különb. Egyetlen egy tiszta kis folt volt még a lelke motorján. Bekapcsolta. Mit hallott? Hogyan zúgott a fülébe, az értelmébe? „Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened."

Mit mondanánk erre a két mondatra? Milyen bibliai műfajt képviselnek? Felismerés, és bűnvallás. Lukács evangéliumának nyelvén a bűnvallás így hangzik: homologeó. Homo, homogén: egyforma, ugyanaz. Logeó: beszélni, mondani. Homologeó: ugyanazt mondani. Bűnvallás, és „ugyanazt mondani"? Hogy jön össze ez a kettő? Úgy, hogy Isten ismeri a bűneinket. Szembesít velük. Átéltétek már. Néven nevezi a vétkeinket. Magunk előtt látjuk. Halljuk, hogy belül megmondja Isten, mi a vétkünk. Mi csak elismételjük. Ugyanazt mondjuk el - homo-logeó - amit Tőle „hallottunk". Elismerjük. Kimondjuk. Vallomást teszünk. Bűnt vallunk. Elismételjük, ugyanazt mondjuk, amit Isten már tud!

Ezt tette a tékozló fiú. A folytatásra már nem volt kíváncsi az apja. Mielőtt a fia benyújtotta volna álláskereső igényét, mi szerint béres szeretne lenni, az apja visszahelyezte az elveszett fiúi tisztségébe. És hogy lássa mindenki, felhúzatta az ujjára a státuszát jelképező gyűrűt. A béresnek nincs gyűrűje. A fiúnak van.

Ezzel el is érkeztünk a befejező részhez. Indítsuk el a záró jelenetet! Tudjátok mit? Nyomjátok meg a „felvétel" gombot is. Jó lesz később visszanézni, visszaidézni, újra átélni. Újrahasznosítani.

Mit látunk? Naplemente. A földeken dolgozó béresek vállukra veszik szerszámaikat, és hazaindulnak. Köztük az apa idősebb fia is. Ahogy közelednek, összenéznek. Mi lehet ez? Mintha a házak körül a szokásosnál világosabb lenne. És mi ez a zaj? Zene? Mit ünnepelnek? Közelebb érnek. Igen, zene. És a muzsika ütemére ugráló pörgő-forgó tánc! Az idősebb fiú megáll, és kihívat egy szolgát. Mi folyik itt? A szolga az ételtől, italtól, énektől, tánctól kipirult arccal újságolja: „A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt." A nemjóját neki! Visszajött az öcskös, mert elfogyott a pénze? Na, erre az ünnepre ő nem kíváncsi!

Érzünk valami hasonlóságot magunk és az idősebb fiú között? Soha nem rúgott ki a hámból. Legalábbis olyan mértékben nem, mint a másik gyerek. A bátyus kint marad. De nem marad egyedül, mert az apa kijön hozzá. Győzködi. Kérleli. Mindent megtesz érte, hogy csatlakozzon az örömükhöz. Gondoljon másképp' az öccsére, mint ahogy első felindulásában haragszik rá. Nem, és nem! Valami nagyon meghökkentő dolog derül ki! Az idősebbik gyerek sokkal inkább haragszik az apjára, mint az öccsére: „hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal."

Eddig a tékozló fiú viselkedését mérlegeltük, de ez a kijelentés, az otthon maradt gyerek elszólása most valami másra irányítja számonkéréseink reflektorát. A te szádról még nem került ki? Bocsánat; persze, hogy nem mondtál ilyet, de vajon a te gondolataidban még nem fordult meg, hogy Istent hibáztasd azért, amit igazságtalannak tartasz? Miért örül a züllött? Miért megy jobban a rossznak, a tékozlónak, és miért nehéz nekem, aki minden erőmet megfeszítve igyekszem becsületes lenni?

Kit kérünk számon ilyenkor? Ki mást, mint a jó Istent? Az teljesen rendben van, hogy hozzám kegyelmes. Én jó keresztyén vagyok, én Nála, én otthon maradok, én templomba járok, én imádkozom. De, hogy valaki, aki otthagyta az Atyát, otthagyta Istent, elfordult a gyülekezettől, elmaradt az egyháztól, ő többet kapjon, mint én? Na nem! Ezt aztán nem nyelem le! - mondja az idősebb testvérhez nagyon hasonlító lelkületünk. Neheztelünk, bosszúsak vagyunk, megsértődünk, mert... Miért is? Mert senkinek be nem vallva, de irigyeljük a tékozló fiút. A kalandvágyó szellemét. A kitörni kész vakmerőségét. A kalandok egy részét, amikbe a tékozló fiú bocsátkozott.

A nagyobbik fiú hagyománykövető, jó gyerek volt. De elszólta magát. Azt mondja: „megjött ez a te fiad, (nem az én testvérem: „a te fiad"!) aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat". Parázna nőkkel? Ki mondta neki? A saját vágyai. Ő ezt tette volna tékozló öccse helyében. Valójában nem tudja, mit csinált az öcskös, de, ha neki lehetősége lett volna rá, bizony orgiákat rendezett volna.

Ezt nem kellene megvallania az apjának? A bűnös vágyak nem olyan mértékűek, mint az elkövetett cselekedetek? Az otthon maradt bátyó nem épp' olyan mértékben bűnös, mint a vágyait kiélő öccse?

A házasság hetének záró alkalmára hívott meg minket a jó Isten. A mi Atyánk. Tékozló gyermekeit, és otthon maradt, papírforma szerint szolgáló, látható szinten parancsolatokat meg nem szegő gyermekeit. Akik házasságban élnek. Vagy éltek. Vagy még nem. Vagy már nem. De sokat tudnak róla. Tapasztalatból, kíváncsiságból; vágyakozva, dacosan. Mindegy, hogy melyik formátumát éljük meg, hogyan gondolunk rá, milyen véleményt alkotunk róla. A házasságról. Egy férfi és egy nő között kötött szövetségről. A jó Istennek úgy tetszett, hogy az elmúlt héten, és ma délelőtt Vele beszéljük meg.

Mi, akik valamilyen szinten, valamilyen formában eltékozoljuk az ajándékokat, miket a házasságban kínál nekünk az az Úr, aki a Teremtés idején felmérte Önmaga, még be nem fejezett munkáját: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat." (1Móz 2,18)

Aki nem szedi sorra, nem őrzi meg, mit jelent a társa, a házassága, az abban kapott felelőssége, annak egy idő után „nem lesz jó", mert az átmeneti javulás ideje után rosszabbra fordulhat az élete. Aki nem veszi számba Isten tanácsait társa megválasztását illetően, az megint csak egyedül marad - akár a házasságában is. Aki nem vállalja a házasságot, vagy Isten úgy rendeli, hogy társ nélkül élje meg mindennapjait, annak sem jelent kevesebb kihívást élete években mérhető időszaka. Nem tékozolhatja el azokat az ajándékokat, miket elváltként, özvegyként, egyedülállóként kapott Isten bőségkosarából.

Kedves Testvérek! Csillagok „az elfordult és elfajult nemzedékben"! Hirdessétek tékozlóknak és otthon maradt bűnösöknek az örömhírt: Haza lehet menni, mert az Úr vár benneteket! Ha makacsul elfordulva kint maradtatok, az Atya utánatok megy! Vigadjatok, és örüljetek a megtalált gyermekek miatt! Vigadjatok és örüljetek, mert - ne feledjétek -: ti is elvesztetek, de megtaláltattatok! Ámen