Istentisztelet 2023.január 15-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Ézs 29,13-16

Textus: Ézs 29,18.24

 

Szeretett Testvérek!

 

Hétfőn valaki megkérdezte tőlem: Szerinted jó keresztyén vagyok? Visszakérdeztem: És, szerinted én az vagyok? Honnan tudjam? - csodálkozott. És én honnan tudjam, hogy te az vagy-e? - csodálkoztam „vissza".

Kérdezzétek csak meg magatoktól: Jó keresztyén vagyok? Én megtettem. A magammal folytatott beszélgetés közben egész nap azon rágódtam, hogy ki ítélheti meg reálisan: Jó keresztyén vagyok-e, vagy sem? Egyáltalán: Van ilyen, hogy „jó keresztyén"? Az milyen? Az nem olyan, mint a „rossz keresztyén"?

Ugye milyen buta kérdések? Ha tovább feszegetnénk, nyilván nem kerülhetnénk el, hogy fokozatokat állítsunk fel a keresztyének minősítésében. Mondjuk egy ötös skálát: van nagyon rossz, mérsékelten rossz, jó, jobb és legjobb keresztyén.

Amikor idáig jutottam, legyintettem egyet és elővettem a Bibliámat, hogy előre olvassak egy kicsit az ó, és az újszövetségi penzumunkból. Idáig jutottam. A vasárnapra ajánlott olvasmányig. Ézsaiás könyve 29. fejezetéig. Itt meg mit találok? „Így szól az Úr: Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat...". Újra olvastam. Aztán megint. És még vagy tízszer.

Ézsaiás próféta Krisztus születése előtt több mint fél évezreddel mondta ki, írta le Isten, népét minősítő szavait. Jók, vagy rosszak? Isten akkor lenne elégedett, ha a népe közeledne Hozzá. De nem csak a szájával, hanem őszinte kereséssel, vággyal. A szívét vinné közel Hozzá. Isten akkor lenne elégedett, ha a népe dicsőítené. De nem csak azzal, ami kifolyik az ajkán. Nem azzal félnék, tisztelnék a hívek, amit kegyes emberek betanítottak nekik. Istennek elege lett a monoton, szívtelen, kötelességszerű vallásgyakorlatból.

Mi baja volt velük? A külsőség, a karosszéria hibátlan volt. A nép fiai és lányai áldoztak a jeruzsálemi templomban. Meghallgatták a szent tekercsek felolvasóit. Vidéken a zsinagógákban hallgatták végig a rabbikat.

A látszat szerint „jó" zsidók voltak. Elmentek a Templomba, a nyugalom napján végigülték a zsinagógákban tartott felolvasásokat, apró trükközésekkel még jövedelmük tizedét is beszolgáltatták. Végigmondták a kötelező imákat. Kívülről tudták, oda sem kellett figyelni rá. A szavak szépen gördültek a nyelvükről, de... De a szívük nem volt ott a szavakban! Okos érvelgetéssel a tized egy részét letagadták, és a maradékot dobták oda Isten perselyébe. Annyit teljesítettek, amennyit a bölcsek emberi parancsolatokba okoskodtak. De: szellemi igénytelenségükben az Isten minősítésére már nem voltak kíváncsiak.

Szellemi, hitbeli igényesség? Szerintetek Isten milyennek lát minket? Ő, és senki más nem minősítheti keresztyénségünket. Krisztus-követésünket.

Isten jól látta Ézsaiás kortársainak szívét. Jó távol voltak Tőle. Megjelentek a templomban, végigjátszották a kötelező, az elvárt szerepet. Hellyel-közzel teljesítettek minden betanított, és betanult emberi parancsolatot. Első ránézésre olajozottan működött minden.

De első ránézésre csak a külcsín látható. A szív bénasága, az őszinte öröm hiánya nem. Isten kijelentette, hogy megunta a dicsőítésének csúfolt monoton rutinokat, a kiszáradt szokásokat, amiről pedig az emberek azt hitték, hogy kiválthatják velük az Úr elégedettségét.

Hát nem! Ézsaiásnak kellett átadni Isten rosszat sejtető végzését: „azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni". Csodálkozni fognak azon, hogy az Úr megunta az évszázadok óta tartó léleküresítő vallásoskodást.

Értitek, sejtitek már, hogy a mi Atyánk, Izráel Ura, Ézsaiás Istene miért tette elém ezt a régi próféciát?

Igen, azért, hogy bemérjük az Isten, és a mi szívünk; Isten, és a mi istentiszteletünk; Isten, és a mi istendicsőítésünk távolságát.

Megmérjük, milyen közel vagyunk hozzá, vagy mennyire távolodtunk el Tőle! És mit használjunk? Mi legyen a mérőeszközünk? Centi? Colostok? Lézeres távolságmérő?

Vagy... hogy mondjátok, nem is a szátokkal, hanem ott belül, a szívetekben? „Hagyjuk már ezt! Nem távolodtam én el Istentől! Lám, most is itt vagyok a templomban."

Bocsánat, lehet, hogy igazatok van. Miért pont titeket buzdítsalak méregetésre? Titeket, akik eljöttök a templomba. Titeket, akik kívülről tudjátok a Mi Atyánkot és a Hiszekegyet. Titeket, akik megadjátok a tizedet az Úrnak. Titeket, akiket „jó" keresztyénnek ismernek.

Miért nektek ajánljam, hogy mérjétek meg a távolságot Isten és magatok között? Méregessem én csak magamat, igaz? Azt mérjem meg, hogy én milyen távolságra kerülök az Úrtól, én mennyire dicsérem Őt szívből, mennyire félem Őt, vagyis: mennyire félek attól, hogy visszaélek a szeretetével.

Igazatok van, így helyes. Megmérem magamat.

El kell gondolkodnom rajta, miért én vagyok ennek a gyülekezetnek a lelkésze?! Azért mert eleget tettem a hivatalos, egyházi törvényekbe foglalt feltételeknek? Azért, mert lelkészi oklevéllel rendelkezem? Azért, mert huszonkét évvel ezelőtt nem pályázati úton, hanem a presbitérium meghívásával, engedélyével jöhettem fel bemutatkozni erre a szószékre? Azért, mert a Magyarországi Református Egyház törvényeinek megfelelően választottatok meg ez egyházközség lelkészének?

Miért vagyok még itt? Mert a meghirdetett időpontokban elfogadható szinten eleget teszek a szolgálataimnak? Mert úgy-ahogy eléneklem az énekeskönyvi zsoltárokat, dicséreteket? Mert kötelességszerűen eleget teszek a keresztelési, konfirmációi, esketési, temetési kötelezettségeimnek? Mert a lelkész-feleségemmel együtt kitalálunk még néhány dolgot, ami túlmutat az elégséges munkavégzésen?

Mi derül ki a megméretésemből? Elég közel vagyok, vagyunk így, ezekkel a teljesítményekkel Istenhez? Nem! Bár Isten örül annak, amit lát, de a megítélésünk, a Hozzá való közelségünk, A Felé történő közeledésünk őszintesége, a távolságleküzdésünk eredményei nem a látható dolgokon múlnak.

Akkor min? Azon, hogy mit teszünk hozzá ahhoz, amit Ő, Jézus Atyja, a mi Atyánk tart Isten-tiszteletnek.

Mi az, amiből kiderül, hogy nem csak a szánkkal valljuk Urunknak, hanem a szívünkkel is?

Miből derül ki, hogy nem csak a szánkat tépjük, hanem szívből adjuk oda magunkat Neki?

Miből derül ki, hogy nem másoktól várjuk el, hogy ők „jó" keresztyének legyenek, hanem attól félünk, hogy rólunk derül ki, hogy mi „rossz" keresztyének vagyunk?

Miből derül ki? Nos, abból, hogy nem más, de én vajon tiszta szívvel, tiszta, Őérte hozott áldozatommal keresem-e az Ő jótetszését, és örömét!?

Régi történet, de megértitek, miért mesélem el. A kis hegyi falu lakói óriási megtiszteltetésben részesültek. A környéket járó király fogja meglátogatni őket! Csak egy kis időre jön fel a faluba, na de mégiscsak, maga a király érkezik közéjük! Összegyűlnek a templomtéren, és megpróbálják kitalálni, mivel fejezhetnék ki a tiszteletüket? Mi az, amit ők tudnak kínálni a királynak? Kínálni? Megvan! Hiszen a falu termelői készítik az ország legjobb borait! Kiteszik a legszebb tölgyfaasztalt a tér közepére, ráállítanak egy kis hordót, abba minden egyes szőlősgazda beletölt egy pohár bort. Na, annál finomabbat még nem ivott a király! Közeleg az idő, a völgyben feltűnik a királyi menet. Szaladnak a hűs pincékbe. Fa poharakban hozzák az italt, és egyenként, ünnepélyesen beletöltik a közös hordóba. Időben elkészülnek. A király és kísérete bevonul, és megáll a téren. A falu elöljárója köszönti őfelségét, és arra kéri, hogy a hosszú út után enyhítse szomjúságát azzal, amit ez a kis falu kínál neki. A király maga csapolja meg a hordót. Kiissza a teli poharat. Mosolyogva körülnéz: Köszönöm ezt a nagy pohárnyi friss, hideg vizet!

Hm... Igen. A falu gazdái mind, egytől egyig úgy gondolták, hogy nem kell megerőltetni magukat. A többiek adományai, a szomszédok sok jó bora mellett a király nem fogja észrevenni azt a pohárnyi hideg vizet, amit hozzátöltöttek a többihez. Csakhogy: mindnyájan egy húron pendültek...

A mi Királyunk az Úr Jézus Krisztus eljött hozzánk. Igazi szakértőként kortyol bele abba, amit ide hoztunk neki.

Megkóstolja a bűnbánatunkat. Milyen íze van? Őszinte? Tényleg a miénk, vagy felvizeztük, és az úrvacsora előtt csak hozzáöntjük a többiekkel elmormogott közös gyónásba? Megízleli a bűnvallásunkat. Ugye, nem hígítottuk fel, mindent elmondunk neki? Míg az asztalhoz érünk, azt is, amit elfelejtettünk, mert nem is tartottuk bűnnek azt a szót, azt a cselekedetet, azt a gondolatot és megannyi mulasztásunkat?

Mit viszünk az Úr asztalához? Milyen szívvel vesszük a szánkba kegyelmét kiábrázoló kenyerét, és bűneinket megtisztító vérét jelképező borát?

Elég közel kerültünk-e hozzá az elmúlt percekben? Halljuk-e, értjük-e bűnbocsátó hívását? Magunk előtt látjuk-e a kereszten értünk görcsbe rándult testét? Visszatalált-e hozzá tévelygő lelkünk? Levontuk-e a prófétai szóból hangzott tanulságokat?

Igen? Közeledjünk hát Hozzá, hadd öleljen magához ott a padban; itt: a szent jegyekben! Ámen