Istentisztelet 2023. február 12-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 15,11-18

Textus: Lk 15,11.17.18

Énekek: 130/1; 517 (új énekeskönyv) ; 167/1; 424/5; 422/1.3.

Szeretett Testvérek!

Köszöntök mindenkit, aki elfogadta Isten meghívását. Emlékeztek; egy héttel ezelőtt kaptuk. Azzal engedett el minket, hogy majd gyertek vissza, mert lesz még mondanivalója. Megint itthon vagyunk. Azokkal együtt, akik múlt vasárnap valamilyen oknál fogva nem tudtak eljönni. Most ők is, ti is hazatértetek. Itthon vagytok. Erről volt szó cirka 168 órával ezelőtt délelőtt 10 órakor, majd este is, amikor ugyanezt a bibliai szakaszt olvastam fel. A tékozló fiú példázatát. Az otthon maradt; elcsatangoló, kicsapongó fiait, lányait hazaváró Atya ma ugyanezen a családi drámán keresztül tartogat még számunkra útravalót. Nekünk, Tőle változó gyakorisággal elszakadó, majd változó hangulatban visszatérő gyermekeinek.

Mit mondott nekünk a múltkor? Azt, hogy Ő elénk szalad. Nem azt nézi, hogy mi milyen intenzitással vágyunk rá. Messziről észrevesz minket, meglátja, hogy Felé tartunk. Mint a példázatban a láthatárt fürkésző apa, aki lelkileg és testileg csapzott fia elé futott. Sürgette a találkozást. Alig várta, hogy a nyakába borulhasson, és megcsókolja. Ilyen fogadtatást érdemelt? Neeem! - kiáltja igazságérzetünk. Nem bizony! Mint ahogyan se nekem, se neked nem jár az a fogadtatás, amivel Isten, a mi Atyánk vár itt, a templomban. Szentlelkével átölel. Lecsitítja haragodat, megcsendesíti gondolataidat, két kezedet egymásba kulcsolja, két szemhéjadat összeérinti. Imádkozik, énekel veled. Felkészít az ünneplésre. Arra, hogy itthon vagy, és ennek Ő jobban örül, mint te. Szól hozzád. Emberi hangon, de a Szentlélek tolmácsolásával. Rá, a Lélekre figyelj! Az igehirdető csak postás. Ige-kézbesítő. Aztán ha átvetted Isten tértivevényes (csak te veheted át!) üzenetét, és megértetted, akkor válaszolhatsz Neki. Felelhetsz itt, vagy otthon. Magadban, vagy hangosan. Az Atyával történő meghitt, hosszú csendekkel kísért találkozásaid során.

A múltkor több időt szenteltünk a történet végének. A hazatérésnek. De hogy is kezdődött? Úgy, hogy az apa két fia közül a kisebbik kikérte az örökségét. A családi vagyon rá eső részét. Amiből a nagyobb rész a bátyjának járt, a kisebbik neki.

A kitörni vágyó kisebbik gyerek a vagyon rá eső részét kéri: „Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét!" Az evangélium görög nyelvén ez a „vagyon" így hangzik: „οὐσία" (ejtsd: uszía). Ez az útizsákba, erszénybe pakolható, kézzel fogható anyagiakat jelenti. A birtok, az állatállomány, az ingóság és ingatlanok összértékét.

Az apa enged neki. Megfelelő arányban, két részre osztja a vagyonát. A Biblia azt írja, hogy „Ő pedig (az apa) megosztotta közöttük a vagyont." De egy másfajta vagyont! Mert Jézus itt már nem az anyagi, a materiális szétosztásról beszél. A „vagyon" bibliai szóválasztása, Jézus leírása, az apa „vagyona"ebben a második esetben, nem az előbb hallott „οὐσία", hanem egy másik görög szó: a „βίος" (ejtsd: biosz). Igen, így rövidítettük a suliban a biológia tantárgyat. Biosz. Tudjátok is, mit jelent! ... Úgy van! Élet. Az apa az élet-vagyonát osztotta meg a távozó, és otthon maradó fia között. A megélhetését. Az egzisztenciáját. Még jobban érthető, mit adott át nekik az apa, ha utánakeresünk, hogy Jézus mikor élt még ezzel a példával, ezzel a szóval: biosz. Akkor, amikor a Templomban feltekintett, és látta, hogy egy özvegyasszony két fillért dob a perselybe. Ott, a persely előtt azt mondta, hogy a gazdagok feleslegével szemben az özvegyasszony, „mindent beledobott, amije volt, az egész vagyonát." A lét-alapját. A betevőjére valót. Mindenét, amije volt. A bioszát.

A tékozló fiú és bátyjának apja mindkét gyereknek kiadta az örökséget. Semmije nem maradt. Teljesen kiszolgáltatottá vált. A nagyobbik nevén volt a birtok. Minden, ami addig az apa megélhetését biztosította. A kisebbik meg elherdálta az egészet.

Ez történik a mi tékozló időszakunkban. Gyakorlatilag azt mondjuk az Atya Istennek, a mi Atyánknak: köszönjük, hogy ideadtad az egészségünket, az erőnket, a tapasztalatunkat, az emlékeinket. A tudást, amit kivettünk bölcsességed, és az ismeretek tárházából. Köszönjük az életvezetési tanácsadást, meg az örök élet felőli útmutatást. Innentől kezdve nincs szükségünk Rád. Mi erre, Te arra. Te, Atya Isten, maradj ahol vagy, a Templomban, a Bibliában. Ahol tetszik. Mi most indulunk, és megmutatjuk, hogy boldogulunk nélküled. Ez a mi elzüllésünk. Alkalmanként így bánunk a mi Atyánkkal.

Engedi az Úr? Te tudod. Én is tudom: Igen, engedi. Az apa elengedte a megtömött zsebű, hetyke fiúcskát. Micsoda lecke ez apáknak, anyáknak! A tékozló fiú apja tudott valamit. Nem is keveset. Mindent tudott a szeretet működés-mechanizmusáról. Mindent tudott a szeretet-gazdálkodásról. Tudta, hogy a szeretet csak azt birtokolja, amit elenged. Annyira szeretette a fiát, hogy elengedte. Nem tartotta vissza. Ő pedig összepakolt, és elköltözött. Egy távoli vidékre. Messzire. Nagyon messzire az Atyától.

Voltál már ilyen távol Tőle? Miért? - kérdezed - mérhető a távolodás? Igen! Azzal, hogy egyre kevesebbet beszélgettek. Egyre nehezebb imádkozni. Mindig találsz valami fontosabbat. És az imának nevezett monológok végén különösebben nem is vagy kíváncsi az Atya válaszaira, az Atya véleményére. Ámen! Ezzel lezárva a mondandód. Az ámennel befejezve el sem kezdődött, a beszélgetés. Nem érdekelt az Atya válasza. Aztán rövidülnek, majd elmaradnak a találkozásaitok. Nem kezdeményezel hívást. Nem „veszed fel" az Ő hívását. Mi az? Már a leveleit, a Bibliát sem nyitod fel. Kinyomod, amikor keres. Maximum felsóhajtasz: „Túl messze van. Úgysem tud segíteni." Igen, így mérhető az eltávolodás. Nálam így történt, amikor megtörtént.

Az otthonról elköltözött fiú vagyona persze gyorsan gazdát cserélt. Ezzel elkezdődött a második felvonás. Az események sajnálatos egybeesése miatt a fiú nincstelensége egybeesett a környéken tomboló éhínséggel. Koldulni sem tudott. Végül akadt valaki, aki rábízta a disznajait. Vigyázzon rájuk, míg legelnek. Ha talál valamit, ő is kitúrhatja a földből. Mert akkora az éhínség, hogy a mosléknak is értéke van. Abból nem kap. Rabszolga lett. Gazdag atyai házból elköltözött nulla.

A lélek tékozlói kirúgják magukat az Atya biztonságából, kirúgnak a szellemi hámból, aztán ott találják magukat a másik gazda, az Istentől nagyon távol élő Ördög földjén. Eladják magukat az új gazdának. annak a kínálatnak, amit ott találnak.

És előbb utóbb összeomlanak. Mert eszükbe jut az atyai ház, ahol nem rabszolgák voltak, hanem béresek. Szolgálók, akik örömmel végezték a dolgukat, mert fedelet kaptak a fejük fölé, ételt az asztalukra, kialkudott fizetséget a családjuknak. Volt, aki gondoskodott a jólétükről. Szabad volt a testük, a lelkük. Áldásban, békességben volt részük.

Aki járt már az Isten országában, az Isten Házában, megélte a mennyei hangulatot, az isteni gondoskodást, a szolgálat örömét, a fiúság, a választottság nagyszerűségét, az összeomlik az ördögi legelőkön. Aki a gyülekezetben, a keresztyén családban, vagy templomi közösségben megélt életévek után lejjebb adja; aki az Isten dolgairól, végzéseiről, terveiről, gondolatairól való felsőfokú képzés után megint beéri az elemi szintű szellemi szoptatással, az megbetegszik.

A lelkét, jövőlátását éltető táplálék hiánya miatt. Hitének sorvadása, reménységének elszáradása, szeretetének megfagyása, gondolatai színtelen-szagtalan, alig észrevehető, de folyamatos mérgezése miatt.

A tékozló fiú a huszonnegyedik órában „magába szállt". Az evangélium nyelve szó szerint így adja vissza a végső összeomlás, a halál előtti drámai pillanatot: „De magához jött". Mondjuk szépen, magyarul: De magához tért! Mit jelent ez? Végignézett magán. Kívül-belül! És meglátta, mi lett belőle! Életmentő feleszmélés! Sorsfordító kijózanodás!

Neked sikerült már? Kilátástalan igénytelenségbe süllyedtél, de valami oknál fogva végignéztél magadon. Úgy, mint a tékozló fiú. Megszemlélted, felmérted az állapotodat. Először a tükörben (ő biztosan a disznók itatójában). Aztán a belső tereidben, kamrácskáidban, sötét pincéidben.

Az nem olyan könnyű? Hát nem! Az alapos önvizsgálat után kiderül, mily sok téren veszítettünk párbajt önmagunk ellen. Önző módon keresztbe tettünk magunknak, miközben megsebeztünk másokat. A nyolc napon túl gyógyulókat rendbe tettük, de a maradandó károsodást okozó bántalmazásainkat nem könnyű megmagyaráznunk.

Az apa, az Atya pedig nem lépett közbe. Sem a történetben, sem az életünkben. Nehéz megemészteni, de olvastátok a Bibliában, és utánaolvastatok az éveitekben, mi volt az oka az Atya mozdulatlanságának. Ahhoz, hogy visszatérjünk hozzá; ahhoz, hogy elénk futva megöleljen minket, végig kellett mennünk szégyenünk mocsarain. „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened." Ez nem jön magától. Ez előtt meg kell szórni a lelkiismeretet azzal a csípős fűszerrel, aminek a flakonjára az van írva: szégyen.

Miért kell Istennek fájdalommal, kétségbeeséssel, majd szégyennel fűszerezett megpróbáltatásokat küldenie? Nem kell! A tékozlók maguktól engedik magukra. Az Atya addig vár, míg a vályúk mellett ki nem öklendezi magából a bűnbánó lélek: Mit keresek én itt? „Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened." Már tudjátok, mi lesz a vége! Hazatalál. Hazaérkezik. Ahol az apja ölelése, a legszebb ruha, gyűrű és saru várja. No, meg a bátyja! De róla jövő vasárnap ejtünk szót. Ma annak örülünk, hogy itt vagyunk. Itthon vagyunk. Az Atya szeretetében. Ámen