Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Istentisztelet 2018. április 1-jén

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Húsvét első napja, délelőtt

 

Lekció: Mt 28,1-10

Textus: Jn 14,1-3

 

Ünneplő Gyülekezet, Szeretett Testvérek!

 

Milyen lesz az élet nélküle? Ha ő már nincs közöttünk, nézzük meg a helyet, ahol eltemették! Hátha ott eszünkbe jut valami. Mert most, a halála után másfél nappal elképzelni sem tudjuk, mihez kezdjünk nélküle. Ilyen gondolatok foglalkoztathatták azt a két asszonyt. A két Máriát, akik a Sabbath, a nyugalom nap elmúltát követő hajnalban kimentek a temetőbe. Gondolták, megnézik a sírt.

Többet kaptak. Nem annyit, amennyire számítottak. Sírbarlang, kripta, a bejáratára gurított óriási zárókővel. Ezt várták, de azt kapták, amit kimondani sem mertek. Az történt, annak lettek első tanúi, amit háromszor is kijelentett Jézus: „a harmadik napon feltámad."

A lényeg már pénteken megtörtént. Jézus keresztre feszítése és halála az Atya Isten akaratának beteljesítése volt.

Azzal kezdődött az egész, hogy Isten haragudott. Megharagudott az emberekre, akik az első osztályú élet helyett a maguk által kiizzadt létet választották. A Teremtésben készen volt az, amiért a bűneset óta küszködik, törekszik az ember. Adott volt az életlehetőségek sora. A föld benépesítése. Az együttélés, az egymásról és az ideális élettérről való gondoskodás. A fejlődés izgalmas feladatai, az együttgondolkodás, a romlatlanság, az erőszakmentesség, az öröm. Mindez szenvedés, halál, és gyász nélkül.

Az ember azonban gondolt egyet, és úgy döntött, hogy majd ő meghatározza mi a jó neki és mi a rossz. Ne Isten mondja meg. Isten ne akarjon egyedül istenkedni. Ha már ilyennek teremtette; ha már szabadsága van arra, hogy még neki, a Teremtőnek is ellentmondjon, akkor ő, az ember ezt meg is teszi. Él a szabadságával. Rosszul él a szabadságával. Visszaél a szabadsággal. Engedetlen lesz. És az is marad.

Következésképpen: az utódai is. Abba a miliőbe, abba a keretbe, abba a helyzetbe születnek, azt öröklik, amit az első nemzedéktől kezdve a soron következők. Már nem természetes az Istennel való közösség, hanem meg kell ismerni. Elölről kell kezdeni¸ ki kell tanulni, milyen felemelő érzés vele találkozni, vele beszélgetni. Milyen, állandóan az Istennel lenni. A társaságában gondolkodni, dolgozni, örülni. Utána, ha egy csipetnyit is belekóstolt az ember abba, milyen ez az újra kezdhető közösség, jó lenne elfogadni. Gyakorolni.

De az a legnehezebb. Annak az embernek, aki immár saját maga dönthet jó és rossz között, irgalmatlanul nehéz felismerni azt, ami Isten szerint helyes. Utolsó lépésként a legnehezebb belátni, elhatározni azt, hogy: Ha ez válik hasznomra, akkor: úgy is kéne tenni!" Akkor azt is kéne mondani, ami felől meggyőződtem. Meggyőződtem arról, hogy tényleg érdemes megint Isten jóakarata szerint beállítani a fejemet, a kezemet, a számat, a lábamat. Rájönni arra, hogy mégis neki van igaza. Mégis ő tudja jobban, mi a jó, és mi árt nekem.

Ellenkező esetben az ember elpusztítja magát. Elpusztítjuk egymást. Kis és nagy tételekben. A legkisebb közösségben, és a népek közösségében egyaránt. Elpusztítjuk azt, amit nincs jogunk lerombolni. Mert nem mi építettük. Isten terve és teremtése szerint jött létre az akkor még tökéletes világ.

Mi történt? Mi történt az után, hogy a szabadosság engedetlenségével megindult az ember lelki, értelmi, és fizikai leépülése? Isten újratervezte az egészet. Bejelentkezett a saját, önpusztító szabadságára berendezkedett ember életébe. Először tíz viselkedésmóddal (10 parancsolattal) próbálta korrigálni az elrontott Isten-ember; ember-ember együttélési formát. Nem ment. Mégsem adta fel. A rendet, tökéletességet teremtő Isten nem adta fel.

Mit csinált? Miért csinálta? Tudjuk kívülről. Azt, amit János apostollal leíratott. Ha nem tudjuk, jegyezzük meg, mert ez az ígéret minden vakvágányunkról visszazökkent minket: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Úgy szerette, úgy szereti a vele szemben makacskodó, durcás embert, hogy adott még egy esélyt. Felkínálta a lehetőséget arra, hogy egyszer megint visszaálljon az édenkerti állapot. Az igazi boldogság, békesség és halál nélküli teljesség.

Ebbe már most is belekóstolhatunk. Már ebben a romlandó, beteges észjárású és testű állapotunkon is fordíthatunk. De jó! Mi kell hozzá? Az, amire Jézus a halála és feltámadása előtt bátorította közvetlen környezetét: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!" Higgyetek abban az Istenben, akit korábban már megismertetek a szent Írásokból. És higgyetek énbennem, aki - most vegyetek nagy levegőt! -: ugyanaz vagyok, aki Ő. Bejáratos vagyok hozzá. Egyek vagyunk. (Jn 17,11.21.22.) Én nem soká' elmegyek, de csak azért, hogy helyet készítsek nektek, és mindazoknak, akik hisznek mindannak, amit elmondtam, megcselekedtem, és megígértem ezen a földön. Meg fogok halni, de harmadnapon (péntek este temetés, vasárnap hajnalban már üres sír) feltámadok. Abban a romolhatatlan testben, amit nektek is ígérek.

Igen, ezt mondta Jézus. Ezt látta beigazolódni a két Mária. Kimentek körülnézni a temetőbe. Ahogy odaértek, megremegett a föld. Már ez is elég lett volna arra, hogy elhajítsanak mindent és hazarohanjanak. De nem tehették, mert a szent jelenet nem ért véget. Csak most kezdődött: „az Úr angyala leszállt a mennyből, és odalépve elhengerítette a követ, és leült rá."

Szegény nagymamámat annak idején fél óráig ostromoltam azért, hogy mondja meg, miért ült le az angyal? Mert hát, felolvasta, hogy „Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó." Hát egy ilyen angyalnak lebegnie kellene, de minimum, fenségesen állnia. A kirendelt, sírt őrző katonák, „a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak." Egy kövön üldögélő angyaltól?

Igen. Feléjük villámlott az angyal tekintete. A két Mária felé viszont beszélgetést kezdeményezett. A megnyugtató üldögélésében azzal kezdte: „Ti ne féljetek!" Ezeket, a másik oldalnak dolgozó, sírt őrző fegyvereseket lebénítottam, de veletek más a helyzet. Rólatok „tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek." Hiába. „Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt." Máté evangéliuma nem tér ki arra, hogy a két asszony benézett volna a sírba. Szerintem igen. Miért ne tették volna azt, amire ez a kedves, elhengerített kövön üldögélő angyal biztatta, sőt: felszólította őket?

Aztán, immár a érthetetlen örömtől sírva rohannak vissza, mert mindent el kell mondaniuk a tanítványoknak. De megint meg kell állniuk. Egy férfi jön velük szembe, és köszön nekik. Mi, magyarul úgy olvassuk: „Legyetek üdvözölve!" Valójában annyit mond: „Örüljetek"! Örülnek is. Hiszen Jézus az! A lábához borulnak. Az Úr pedig ugyanazzal kezdi, mint a sírnál, az angyal: „Ne féljetek!"

A két asszony napja Jézus nélkül indult. A két Mária gondolatainak középpontjában, a sírgondozás gyakorlati teendőin felül az állt, hogy: Mi lesz most? Mi lesz most, Jézus nélkül?

A feltámadt Jézus azonban átírta a kora reggelt. Átírta az egész napjukat. Átírta a jövőjüket. Kitágította. Olyan szélesre, amilyet elképzelni sem tudtak. Hiszen minden igaz, amit az elmúlt években mondott! Addig csak hihetetlenül szép volt. A keresztre feszítés napján még ez a szépség is eltűnt. De feltámadt! És a feltámadás szignója hitelesíti azt, amit már keresztelő János megmondott, amikor a Jordán folyó mellett rámutatott a partról vízbe lépő Jézusra: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!" (Jn 1,29)

Hogy vette el? Úgy, hogy miattunk megcsúfolták, véresre korbácsolták és két, egymásra rakott fán lefeszítették kezét, lábát. Hogy vette el a világ bűnét? Úgy, hogy helyettünk, az ő lefeszített kezeit és egymásra rakott lábfejeit akkora ácsszegekkel verték át, mint amilyenekkel gyerekkora óta ő dolgozott a műhelyében. Hogy vette el a világ bűnét? Úgy, hogy értünk vállalta a kivégzést. Miattunk, helyettünk és értünk magára kérte, magára zúdította Isten haragját. Amit az istenkedésünkkel váltottunk ki.

Aki hisz a testi formájában nélkülöző, megvert, kivégzett, de harmadnapon feltámadt Isten Fiában, a 33 évre emberré vált Istenben, Jézus Krisztusban, annak nincs oka nyugtalankodni. Az nyugodtan a magáénak tudhatja az egykor elhangzó, vigasztaló bátorítást: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!"

Aki hisz abban, hogy Jézus nem ítéletre jött, és hisz abban, hogy senkit sem hatalmazott fel arra, hogy helyette, az Isten hatáskörébe tartozó ítéletet mondjon ki másokra, vagy önmagára(!), annak semmi oka a nyugtalanságra.

Jézus azért jött, hogy „üdvözüljön a világ általa." (Jn 3,17) Aki hisz annak, amit Jézus tanított, aki úgy akar élni, ahogy tőle megértette, aki elhiszi, hogy azóta, mióta Jézust keresztre verték, semmi tartozása nincs Isten felé, azt Jézus megszabadította a halálból. Jézus ígérte: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre". (Jn 3,18) Aki kíváncsi az ítéletre, az megtudhatja, hogy „Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak."

Húsvét a feltámadás, a mennyekben ratifikált isteni, Új Szövetség ünnepe. Húsvét a Jézus által elhozott, megmagyarázott, ismét felragyogó világosság napja. Az év, az életünk minden napja, melyen nem a sötétség gonosz, hanem a világosság, hálaadásból született cselekedeteit végezzük.

Addig, amíg eljön, és maga mellé vesz minket, hogy ott legyünk, ahol Ő van. Örökké. Ámen.

 

 

Csatolt dokumentumok:

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 733, összesen: 1326785

  • 2018. október 21., vasárnap

    Veres Sándor világi főjegyzőt választották a Dunamelléki Református Egyházkerület új főgondnokának. A választást a korábbi főgondnok, Tőkéczki Lá...
  • 2018. október 18., csütörtök

    Hit és értelem – Iskola- és egyházközeli írások címmel jelent meg ifjabb Bibó István könyve. A kötetet Velkey György mutatta be a budapesti Bibliamúze...
  • 2018. október 17., szerda

    Miért engedi Isten a szenvedést? A kérdésről, amely próbára teszi hitünket, Philip Yancey keresztyén író, újságíró, a Hol van Isten, amikor fáj? című,...
  • 2018. október 16., kedd

    „Istennek az az egyik ajándéka, hogy nem vagyunk egyformák" – Orosz Gábor Viktor előadásából megtudhattuk, hogy nem csak a szépségipar formálhatja át ...
  • 2018. október 15., hétfő

    Vallja, hogy a lelkészek vannak a gyülekezetekért, de ezzel senki sem élhet vissza. Hálás tud lenni a bejáratott dolgokért is, nem akar mindig forrada...
  • 2018. október 14., vasárnap

    Mitől érezzük jól magunkat a munkahelyünkön? Hogyan válhatunk jobb vezetővé? Erről gondolkodtak az idei GLS Nemzetközi Vezetői Konferencia résztvevői.
  • 2018. október 12., péntek

    A háborúknál és a népirtásnál kevés szörnyűbb dolog van a világon. A szenvedés univerzális tapasztalat, ahogy az is, hogy minden tragédiára reagálni k...
  • 2018. október 11., csütörtök

    „Nem az számít, hogy hány évvel élek tovább, hanem az, hogy hogyan.” Szubjektív iraki úti beszámolónk második része.
  • 2018. október 10., szerda

    Most értettem meg igazán, mit jelent az a szó nekünk, reformátusoknak, hogy „LÓNYAY".
  • 2018. október 10., szerda

    „Van küldetésünk, missziónk, és nem félünk a világtól" – Földváryné Kiss Réka történész, professzor előadása a Lónyay történetéről.