Istentisztelet 2022. január 30-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 12,1-8

Textus: Mt 12,9-15

Szeretett Testvérek!

Mi a helyzet? Mi a történet kiindulási pontja abban a zsinagógában, amit Jézus útba ejtett? Mindjárt az után, hogy a nyugalomnapján elhaladt a település gabonaföldjei mellett. Az aratás előtt álló búza, árpa, vagy rozskalászok hívogatóan lengedeztek az éhes tanítványok előtt. Nem is tudtak ellenállni neki. Szakítottak belőlük és elrágcsálták őket. Nem laktak jól, de a kínzó éhségüket enyhítette.

A körülöttük lebzselő farizeusok kapva kaptak az alkalmon, és azonnal nekiestek Jézusnak. Tetten érték a tanítványait. Szombaton arattak! A nyugalom napján ez meg nem engedett munka. Nem loptak, az éhes vándorok szakíthattak gyümölcsöt, elmorzsolhattak néhány kalászt a tenyerükben, ehettek az útra hajló termésekből. Nem az a baj, hogy ettek, hanem, hogy Sabbath napján gabonát szakítottak, tehát, a farizeusok értelmezése szerint: arattak, dolgoztak!

Jézus két példával helyrerakja őket. Hétszáz évvel korábban Dávid, a későbbi király menekülés közben a szentély papoknak elérhető kenyereiből lakott jól. (1Sám 21) Minden következmény nélkül. Éhes volt, és kíséretével együtt evett az áldozati kenyerekből. Ez volt régen. Most meg mi van? A Tóra szent előírásának engedve a papok is megszegik a nyugalom napjára előírt pihenést. (És is éppen ezt csinálom most...) Az izraelita papok kifejezetten a nyugalom napján bemutatott égőáldozat elvégzése érdekében bárányt vágtak, kenyeret sütöttek, italt töltöttek. (4Móz 28,9-10) Az nem munka? De. Megszegik a törvényt, mégsem vétkeznek.

A gabonaföldek melletti vitát aztán még azzal kerekíti le Jézus, hogy Hóseás prófétát idézve (Hós 6,6) megkérdőjelezi a farizeusok felkészültségét. „Ha pedig értenétek, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot", nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek." (Mt 12,7) A tanítványok nem vétkeztek! Ha azt hinné a vérig sértett farizeus-különítmény, hogy ezzel vége, tévednek. Jézus befejezésképpen rátesz még egy lapáttal, magára alkalmazva a messiási szóhasználatot: „Mert az Emberfia ura a szombatnak." Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy Ő, Jézus a Törvény felett áll.

Otthagyja őket, és bemegy a városukba. Egyenesen a zsinagógájukba.

Mi a helyzet? Mi tehát az alapszituáció abban a zsinagógában? Az egybegyűltek között ott van egy sorvadt kezű beteg. Jelen van a Törvény felett álló Jézus, és a gabonaföldektől Jézus és tanítványai sarkában loholó farizeus osztag.

Egy sorvadt kezű beteg, a gyógyításra kész Jézus, és egy gyógyítást ellenző, szintén az ősi Törvény felett álló, mert azt a saját szemellenzője mögül magyarázó, öntörvényű, hamis fundamentumra építő fundamentalista csapat.

A beteg örülne, ha meggyógyulna. Jézus készen áll a gyógyításra. A farizeusokat nem érdekli a szerencsétlen, sérült, munkaképtelen ember előtt álló lehetőség. Ők csak a saját igazságukat szajkózzák. Az pedig még akkor is a betűt védi, amikor egy polgártársuk, honfitársuk, hit-testvérük élete alapjaiban megváltozhatna.

A Törvényre szükség van. Az tartja össze a közösséget. Jézus egy percig nem kérdőjelezte meg. Ő azt rótta fel a farizeusoknak, hogy a Törvény lényegét nem ismerik fel. Azt, hogy Isten irgalmassága, szeretete, gyógyító kegyelme még azt a Törvényt is felülmúlja, amit Ő, Isten adott. Ezért idézi a gabonaföld mellett Hóseást. Azt a prófétát, aki annak idején tanúja volt a nép összeomlásának. „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot". Az irgalmatlan, megüresedett vallásgyakorlat, a Templom, a nemzet, a család összedől, ha az Istent nem értővallásosságát többnek tartja Isten szereteténél.

Istent nem lehet meghatni, megvásárolni étel és italáldozatokkal, egyházfenntartói járulékkal, perselybe dobott felesleggel, de még a Törvény citálásának, a betű előtt leboruló vallásosság kegyes áldozatával sem. Aki nem jókedvűen, hanem vallásos kötelességből, kedvetlenül, valami homályos, lelkiismereti kényszernek engedve szeretné kiváltani Isten jótetszését, az - mint a Jézust figyelő farizeusok - még nem értette meg Istent. Nem érti Istent. A Bibliát idézheti, a hitvallásainkat felmondhatja, de Istent nem érti. És akit nem ért az ember, azt nem szereti. Csak fél tőle. Ráadásul, akit nem szeret, arról nem tudja elhinni, hogy az viszont szereti őt. Akiről nem tudjuk elhinni, hogy szeret minket, abban nem bízunk.

Ez volt a helyzet abban a zsinagógában. A farizeusok nem kételkedtek abban, hogy Jézus meg tudja gyógyítani a sorvadt kezű, tehát nem sürgősségi ellátást igénylő, hanem „időpontra érkező" beteget. Arra voltak kíváncsiak, hogy Jézus foglalkozik-e a beteggel szombaton, a nyugalom napján, amikor nincs „rendelési idő". Sabbath napján nem szabad dolgozni. Mint ahogyan gabonát sem lett volna szabad szakítani, úgy beteget sem gyógyíthat. Ha megteszi, törvényszegő lesz. Irány a bíróság!

De nem úgy ám! Vegyük szigorúan a szombati munkát? Lássuk! - és Jézus visszakérdez: „Ki az közületek, akinek ha egyetlen juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki?" Meg sem várja a választ. Nincs az a farizeus, aki egyetlen juha életét mentve ne szegné meg a Törvényt. Hát akkor miért bántja őket, hogy Jézus, aki most van ott, ahol ez a gyógyulásában reménykedő ember, könyörül rajta, és visszaadja az egészségét? Igenis, segít neki. Mindegy, hogy milyen nap van. Ki is mondja: „Szabad tehát jót tenni szombaton."

Magamról beszélek, de ha engeditek neki, a Szentlélek nektek is eszetekbe juttathat ezt-azt. A leghétköznapibb helyzetekről van szó. Néha elvesztem a fejemet, és az életszerű megértés, továbbgondolkodás, segítségnyújtás, irgalom, szeretet helyét átveszi a fejemben, a kezemben, a lábamban a törvényeskedés. A látszat, a betű szerinti értelmezés, és a betű értelmezését értelmezők buzgósága. Ilyenkor érzem, hogy sorvadni kezd a hitem. Nem az elsajátított, felmondott hitelveim, hanem a Jézusba vetett bizalmam. A hírek, képek, élmények pillanatnyi megítélése során az a meggyőződésem kezd sorvadni, hogy Jézus megengedi nekem, hogy kilépjek a vallásom kereteiből, és belépjek az Ő korlátok nélküli szeretetének, irgalmának birodalmába. Keresztbe font karokkal, szigorú eltökéltséggel hangoztatom, mi van a Törvényben.

Jézus pedig két levegővétel között leállít. Pontosan úgy, mint a gabonaföldek mellett és a zsinagógában a farizeusokat. Mintha azt mondaná: Én is ismerem a Törvényt. Én írattam meg a Bibliát. Én kívülről tudom. Ne idézgesd ezt meg ezt a sorát, semmi újat nem mondhatsz nekem.

Ilyenkor elhallgatok, lecsendesedem, és hagyom, hogy felülírja bennem az addig legigazabbnak tartott igazságomat. Amikor elérem azt a szintet, hogy megint képes vagyok Rá hallgatni, Ő szépen szétfejti összekulcsolt karjaimat, és annyit mond, mint annak a sorvadt kezű embernek: „Nyújtsd ki a kezedet!" Nyújtsd ki sorvadásnak indult hitedet! Nyújtsd felém kezelésre szoruló akaratodat! Nyújtsd ki megszáradt szeretetedet!

Mondja, kéri, parancsolja, mert gyógyítani akar. Törvényeskedő megnyilvánulásaimból ugyanis az derül ki, hogy betegebb vagyok, mint az a történetbeli ember.

A farizeusok is betegebbek voltak a sorvadt kezű embernél. Őt meg lehetett gyógyítani, a farizeusokat nem. Bár látták, mit tett Jézus, nem gondolták, hogy nekik is Reá van szükségük.

Ismerős? Élünk, mozgunk, elvégezzük napi rutin dolgainkat, de valahol belül lelkünk egészének, felépítményének egy tagja sorvadásnak indul. Már- már visszafordíthatatlanná válik a leépülésünk, amikor Jézus valahogy, valahol, valamikor megszólal: „Nyújtsd ki a kezedet!" Hadd nézzem, mi a baj! Mi romlott el benned? Mi nem működik? Melyik részed mond ellent annak, amire kaptad?

A zsinagógában közszemlére kiállított embernek csak az egyik keze volt beteg. Miután kinyújtotta Jézus felé, „újra olyan egészséges lett, mint a másik." Neked melyik éned működik rosszul? Számos remek tulajdonságod mellett vannak-e valamikor jobb napokat, teljesebb hitet látott, de valamiért sorvadásnak indult érzéseid, érzelmeid?

Nyújtsd ki őket Jézus felé! Mondd el neki! Sorold fel valamennyit, és sírd el előtte: Látod? Emlékszel? Valaha még bíztam ebben, reméltem abban. Már nem érdekel. Benned sem bízom annyira, mint korábban. Úgy érzem, elhagytál. Biztosan miattam van. Rosszat tettem, gondoltam. Ilyen lettem. Belenyugodtam. Feladtam. De! De, ha Te mondod Jézus, annyi hitem még maradt, hogy kinyújtom feléd a kezemet. ... Ez nem nehéz. Most kinyújtom a lelkemet is. Mert annak egy része betegedett meg. ... Ez sem volt nehéz. Átadom a gyászomat. Átadom a testi nyomorúságomat. Átadom a szívem görcseit, aggodalmait, fájdalmait, gátlásait, hitetlenségét. Átadom azt, amit nem tudok megbocsátani. Másnak. Utána azt, amit magamnak sem tudok megbocsátani.

Most pedig hinni akarom, hogy meggyógyulok. Sorvadt hitemnek az a része is meggyógyul, amivel sem én, sem szeretteim nem tudnak mit kezdeni. Hinni akarom, hinni merem, hogy olyan egészséges lesz, mint a másik, a jobbik, az egészséges énem.

Mi a helyzet? Mi a helyzet ebben a templomban, ebben az órában, ahol, amikor Jézus Szentlelke betért hozzánk? Itt vagyunk, félig sorvadt hitű betegek. Itt vagyunk, fél-sorvadásukat el nem ismerő, önelégült, tudálékos "egészségesek". Megmutattuk Jézusnak mi bajunk van. Odanyújtottuk neki a lelkünket. Reménységet adott a felépülésünkre. A hitünket kell hozzátennünk. Hogy újra olyanok legyünk, mint egészséges korunkban.

Ítélet alól felmentett, ítélkezésből megszabadult Isten-gyermekek. A mi Atyánké. Ámen