Istentisztelet 2018. október 14-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 23,1-12

Textus: Lk 23,8.9.

Szeretett Testvérek!

Mire vagytok kíváncsiak? Miért jöttetek templomba ezen a napfényes őszi délelőttön? Mit vártok Istentől? Ezekre a kérdésekre keressük ma a választ.

Jézus előzetes letartóztatásban van. A zsidók legfelsőbb bírósága, a nagytanács már kihallgatta. Felteszik neki a mindent eldöntő kérdést: „Akkor hát te vagy az Isten Fia?" Mire Jézus: „Ti mondjátok, hogy én vagyok". Nem értjük. Most akkor bevallotta, vagy nem? Letagadta, vagy nem? A zsidó gondolkodás ismerői jól tudják, hogy Jézus „igen"-t mondott, de közben zavarba hozta a helyi ügyészeket. A „Ti mondjátok, hogy én vagyok" úgy értendő: Igen, az Isten Fiának vallom magam, mert az vagyok, de ti csak mondjátok ezt. A nélkül, hogy tisztában lennétek vele, mekkora igazságot állítotok. „Ti mondjátok, hogy én vagyok", de nem hiszitek. A vádirat megírásához elegendő, de az életetek megváltásához nem.

A törvényhozó vének, a jelen lévő korrupt papok és az írásmagyarázók tökéletesen megértették Jézust. Ők maguk is tisztában voltak a helyzetükkel. Tényleg csak a saját céljaik elérésére akarták felhasználni Jézus állítását. Ebben az értelemben segített nekik azzal, hogy nem tagadta: Ő az Isten Fia. Ennyi elég is volt nekik. Az, hogy ez valóban így van, ez az igazság, arra már nem volt szükségük. Jézus hitvallása csupán arra kellett nekik, hogy gyanúsított helyett bűnösnek mondhassák, gyorsított eljárásban elítélhessék, és még aznap, az első csillag megjelenése, vagyis Sabbath előtt kivégezhessék. Na, akkor, hipp-hopp, ezzel meg is volnánk; kezdődhet a jogi eljárás. Annak lebonyolítója pedig az az utálatos római köztisztviselő, Poncius Pilátus. Keltsék fel íziben! Kit érdekel, mit szól hozzá. Örüljön, hogy jót tehet velük. A halálos ítélet kimondása neki ez semmibe nem kerül; cserébe' most egy ideig nem vádaskodnak ellene Tiberius császárnál. Pilátus legalább annyira gyűlölte a zsidókat, mint ahogyan azok utálták őt. De római politikus volt. Megszimatolt valamit. A nagytanács készül valamire. Itt üvöltözik előtte, hogy Jézus „félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király". Ugyan már! A sarokban álló testőre is felfogja, hogy a vérét akarják látni ennek a galileai rabbinak. Felőle aztán mindegy, hogy egy zsidóval több, vagy kevesebb. De! Nem lehetne kihozni ebből a kora reggeli zsibongásból valami számára, Pilátusnak hasznosat? Felemeli a kezét; erre már elhallgatnak a vádlók. Belemegy a játékba, megkérdezi Jézust: „Te vagy a zsidók királya?" Jézus halkan válaszol. Mit mondott? Jól hallotta? Jézus így felelt neki, a világ leghatalmasabb birodalma tisztségviselőjének: „Te mondod."? Miféle válasz ez? Megőrült? Elment az esze a félelemtől? Neki elege van ebből az egészből. A testőrök is előrébb lépnek, mert egyre nagyobb sokaság gyülekezik a papok mögött. Na, ha kíváncsiak arra, mit szól a kicsinyes kis ügyeikhez, hát kimondja: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben." Erre még hangosabban üvöltöznek. Pilátus egy-két szót tud elkapni az ordítozásból. A tolmácsa is tehetetlen, mert felváltva kiabálnak latinul, arámul, görögül. Csendet parancsol és rákérdez arra, amit megértett: „Galileából való ez az ember?" Végre valami, amiből hasznot lehet húzni! Galilea, a tartomány északi része a bábunak odaállított Heródes király fennhatósága alá tartozik. Ha most átpasszolja neki ezt a nevetséges ügyet, az úgy tűnik, mintha ő, Pilátus fontosnak tartaná Heródest. Az a hiú zsidó meg annyira odáig lesz ettől a kegyes húzástól, hogy végre kibékülhetnek, és nem jelentgetnek egymásról Rómának. Még jó, hogy Heródes kimozdult a cézáreai, tengerparti luxus palotájából, és az ünnepekre eljött Jeruzsálembe. Akkor hát: el innen mindenki, verjétek ki Heródest is az ágyából, vigyétek át hozzá a csudarabbit, akivel annyi bajotok van!

Heródes már messziről hallhatta a tömeget. Szolgái jelentik, hogy Pilátus átküldött hozzá valakit, akit fél éjszakán keresztül vegzált a nagytanács. Ki lehet az? Lemegy a fogadóterembe. A fülébe súgják; ez az a híres galileai tanító, akiről már annyit meséltek neki. Az a Keresztelő János merítette be a Jordánba, akit nemrégen ő, Heródes kivégeztetett. Ja, ő az? Jézus? Na végre!

Lukács így írta meg a találkozás első pillanatát: „Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült." Minek örült annyira? Ha Jézus olyan jóban volt Keresztelő Jánossal, elég sok kellemetlenséget okozhat neki. Akkor? Az evangélium megmagyarázza ezt a „mégis" örömet. Heródes „Már jó ideje szerette volna látni, mert hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd a szeme láttára."

Emlékeztek még az igehirdetés első mondataira? Kérdő mondatok voltak: „Mire vagytok kíváncsiak? Miért jöttetek templomba ezen a napfényes őszi délelőttön? Mit vártok Istentől?" Közeledünk a helyettetek ki nem mondható, de bennetek megfogalmazódó válaszhoz!

Heródes - bármennyire is örült -, nem azt kapta a találkozástól, amit várt. Miért? Mert Jézus tudta, mit akar a király. A csoda érdekelte, nem Isten. Mulatságra vágyott. Elszalasztotta a lehetőséget. Azt, hogy megértse, mit akar Isten. Heródes azt kívánta, hogy Jézus szórakoztassa. Ha ez sikerül neki, akkor meg álljon be az ő, a király szolgálatába. Jézus, aki mindent tud, már az előtt, hogy megszólalna az ember, csendben maradt Heródes előtt. Méltóságteljes jelenet. Mi' erő kellett Jézusnak ahhoz, hogy csendben maradjon! Heródes „Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki."

Megérkeztünk. Ideértünk a templomba. Felolvastunk a Bibliából. Énekeltünk, imádkoztunk, elkezdődött a prédikáció. Szentlélek Isten körülölelt minket, és tanít. „Mire vagytok kíváncsiak? Miért jöttetek templomba? Mit vártok Istentől?"

A keresztyén emberek várakozása rendkívül nehezen küszöböli ki magából azt az elképzelést, óhajt, hogy ha megtiszteli Istent egy imával, a drága idejéből kiszakított néhány perccel, a templomba járással, a Biblia lapozgatásával, akkor Isten majd csodát tesz. Csodát, vagy bármi mást, amivel bizonyítja, hogy Ő tényleg mindenható, majd elkápráztatja az embert valami szokatlannal. Csodával. Jellel.

Eszünket, szemünket, álmainkat felforgató csodát várunk, a helyett, hogy többet kérnénk. Mi lehet annál több? A személyes tapasztalat. Az, hogy a betokosodott, bemagolt, változtathatatlannak minősített Isten-ismeretünket kihajítja a lelkünkből, és - egyszerűen -: megérint minket. Szentlelkével érezteti a közelségét. Jézus-élményt ad. Kinyitja a biztonsági zárakkal, hevederekkel alaposan ellátott szívedet, lelkedet, értelmedet, és rád nevet! Itt vagyok! Többet kapsz annál, amit kértél! Magamat adom! Minden percben veled vagyok. Minden napodon. A világ végezetéig. Kíváncsi vagy rám? Heródes nem volt kíváncsi erre a Jézus-tapasztalatra. Ő beérte volna az isteni show-műsorral. Azelőtt, akkor, és azóta bárki, aki kevesebbre vágyik annál, amit Jézus kínál, csalódni fog! Csalódik abban az istenben, akit felépített magának, mert elutasítja azt az Istent, aki megépítené és megtartaná őt. Maga mellett. Örökké.

Ó, szerencsétlen, nyomorult Heródes! Találkozott Jézussal, és nem használta ki az alkalmat. Ó, szerencsétlen, nyomorult, magát Jézus követőjének valló keresztyén! Ő, aki nap, mint nap találkozik Jézussal, a vele egylényegű szent Lelkével, és nem használja ki az alkalmat. Nem hallgat rá, csak meghallgatja. Nem Vele olvas, csak magában futtatja a szemét a Biblia lapjain. Nem beszélget vele, hanem csak kér tőle. A válaszára nem kíváncsi; egy „ámen"-nel lezárja az imának nevezett társalgást.

Nem tudjuk, mit kérdezgetett Heródes Jézustól. Sokat hallott róla, ezért, szerintem, valami ilyesmit: Figyelj, Jézus! Hallottam, hogy valami eldugott faluban, Kánában, a lagziban borrá változtattad a vizet. Itt van az udvarban a medencém. Megcsinálnád itt is ugyanazt a csodát? Bármit is kérdezgetett, Jézus hallgatott. Következetes volt magához. Amikor azon a hegyen beszélt, így tanított: „Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják azokat, majd ellenetek fordulva széttépjenek titeket." (Mt 7,6) Jézus a hallgatásával minősítette Heródest. Aki nem rá, a királyok Királyára kíváncsi, annak ma sem válaszol Jézus.

Miért jöttünk templomba? Mit várunk Istentől? Olvastuk a Bibliában, mennyi csodát tett és abból kérünk egy párat? Hallottuk, hogy valaki állhatatosan imádkozott, és beteljesült a kérése; hát tegye meg velünk is az Úr?

Néhány órával az után, hogy Heródes visszazavarta Pilátushoz, Jézus elindult, vitte, majd összeroskadt a kereszt alatt. A katonák berángattak a tömegből egy cirénei Simon nevű járókelőt, és Jézus helyett neki kellett felvinnie arra a dombra a keresztet. Hányan sóhajtottak már! Ó, bár rám tették volna! Milyen szívesen vittem volna az Úr Jézus helyett! Te is megtetted volna? Ott van rajtad! Az, amivel Jézus vállaként, kezeként viheted a terhet, amit éppen neked adott! Vagy nincs rajtad? Ledobtad? Másra tetted? Vigye inkább ő? Te is beérnéd inkább, valami jó kis látványos csodával? A legnagyobb csoda ezen a világon az, amikor Jézussal együtt hordozhatod, viheted a terhet. Vele egy igában viselheted a próbatételt. A csoda részese vagy, amikor a panasz helyett mosolyogsz.

Jézus semmit sem válaszolt Heródesnek. A hallgatása beszédesebb volt minden szónál. „Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz." Ezzel össze is barátkoztak. Megoldódott egy politikai konfliktus, két nép vezetője összeborult, nem lesz itt semmi baj!

Jézust pedig maskarába öltöztették, aztán megkorbácsolták és megfeszítették, eltemették. A harmadik napon azonban két örömtől könnyező asszony jelentette az összebújt tanítványoknak, hogy látták az Urat! Feltámadt. Azoknak, azokért, akik Őt keresik, Rá kíváncsiak, és Mögé állnak. A csodák ekkor kezdődnek el! Ámen.