Istentisztelet 2020. január 5-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jel 10,1-7

Textus: Jel 10,6

Szeretett Testvérek!

Idegen nyelven elhangzó előadás. A végén néma csend. A közönség fele azért néma, mert nem értette az előadó akcentusát. A másik fele azért, mert megértette. Többször átéltem mindkettőt. Volt, amikor azért hallgattam, mert a nyelvtudásom és beszédértésem nem volt elegendő ahhoz, hogy összerakjam az elkapott mondattöredékeket. Máskor az (ugyanazon az) idegen nyelven elhangzott előadás ereje, hatása belém fojtotta a szót. Magyarul olvasom a Jelenések könyvét (János kinyilatkoztatását). Egyik-másik része azonnal „átjön”. Gondolkodásra és cselekedetre buzdít. Más fejezetek fölött (és ezekből van több) sok alkalommal töltöttem el sok időt, de ugyanott maradtam a lelkemmel, mint amikor fellapoztam a Biblia utolsó könyvét. Az értetlenség miatt hallgattam.

Most nem megyek bele abba, hogy az egyháztörténet lassan kétezer éve során ki, hogyan mert közeledni a Jelenések könyvéhez. Elég legyen kiemelkedő reformátorainkra utalni, és meglátjuk, hogy nem kell szégyellni magunkat, mert nem vagyunk egyedül a könyvvel szemben táplált értetlenségünkkel. Kálvin János úgy gondolta, nem fogja fel olyan szinten a Jelenések könyvét, hogy azt magyarázni tudja. Luther Márton szerint ezt az írást nem a Szentlélek ihlette, íróját pedig nem Isten ösztönözte arra, hogy lejegyezze a benne található különös, sokféleképpen magyarázható látomásokat. Bezzeg Bullinger Henrik, református egyházunk egyik hitvallásának (II. Helvét) írója több mint száz prédikációt mondott el a Jelenések könyvéről! Ki is volt Ő? Bullinger 1531-ben Zwingli Ulrichtól vette át a zürichi templom szószékét. Attól a Zwinglitől aki a Jelenések könyvét elintézte annyival, hogy: „nem bibliai írásról van szó.”

E bevezetés után mit tegyünk? Tartsunk magunkat okosabbnak Kálvinnál? Mondjunk ellent Luther Mártonnak, és jelentsük ki, hogy szerintünk pedig biztosan a Szentlélek inspirálta a Jelenések könyvének íróját? Értékeljük Bullinger Henrik bátorságát, odaszánását, és mi is keressük, kutassuk e könyvben Isten befogadásra, majd átadásra váró mondanivalóját? Válasszuk a legkényelmesebb megoldást, és Zwinglivel egyetértve jelentsük ki, hogy a Jelenések könyvének nincs helye a Bibliában?

Én magam azt vallom, hogy a fent említett négy, és rajtuk kívül még sok száz, meg ezer reformátor pontosan annyit kapott a Jelenések könyvéből, amennyit az Isten akart adni nekik. De nem csak ebből! A Biblia többi könyvéből, fejezetéből, verséből is annyit érthettek meg, amennyit Isten Szentlelke megengedett nekik, hogy megértsenek.

Amikor mi, ma a Honvéd téri templomban elővesszük a könyvnek ezt a hét versét, és ezeken keresztül kérünk a mindennapi lelki életünkhöz szükséges újabb táplálék-kiegészítőt, a Jelenések könyvéből annyit kapunk, abból annyit fogyaszthatunk el, és a maradékból annyit tehetünk félre, amennyit Isten tart most megemészthetőnek, majd később: újra felmelegíthetőnek.

Hol járunk a Kinyilatkoztatás szent előadásában? Isten ítélete hét menetes rohamának hatodik felvonása után. Szünet. Ez érdekes. Eddig, az első öt angyal trombitaszavára kezdődött és végződött események között nem volt megállás. Most van.

Óriási angyal lép a színre. Akkora, hogy egyik tűzoszlop-lába a földön, a másik a tengeren áll. Felhőbe öltözik. Fején szivárvány, ami az Özönvíz óta Istennek az emberrel kötött Szövetségének a jele. Arca, mint a Nap. Hangjának tónusa, mint az oroszláné; ereje, mint a menydörgésé.

Ebből hetet hall János. Nem szabad leírnia, de le kell pecsételnie. „Pecsételd le, amiket a hét mennydörgés mondott, és ne írd le!” Hét hangot írásba foglalás nélkül lepecsételni? Hangot lezárni? Ez is arra utal, hogy kiléptünk a földi törvényszerűségek, értelmezhetőségek dimenziójából. Itt valami olyan megy végbe, amit a szavak még követnek, de az istenített racionalizmust térdre kényszeríti. Nincs magyarázat.

Ilyen magasságokban annak van szüksége magyarázatra, aki nem hajlandó elrugaszkodni a földről. Márpedig, aki nem hajlandó lemondani az ész, a definíciók, a szabályok agytekervényeibe zárt uralmáról, annak nem is lesz része abban, amit Isten tartogat azoknak, akiknek többet adott az eszüknél. A hitet. A remélt dolgokban való bizalmat, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződést. (Zsid 11,1) A hitet. Ami több az ész produkcióinál, mert a hit több a teljesítménynél. A hit nem mérhető. A hit nem fogható fel az ész számára. A hit nem tanulható. A hit nem érvel az ésszel szemben. A hit nem vitatkozik az ésszel. A hit bízik, mert meggyőződése, hogy van több annál, amit az öt érzékszerv közvetít az agynak. A hit abban az Istenben bízik, aki az agyat teremtette. Összerakta.

A János hitét kérő angyal hirtelen esküdni kezd. Esküszik „az örökkön-örökké élőre,… hogy nem lesz több idő”. Vagy arra, hogy: nem lesz többé idő.

Most, akkor melyik? Nem lesz több idő, vagy nem lesz többé idő? Nem lesz több idő valaminek az elvégzésére, a meggondolására, vagy azt akarja mondani, hogy eltűnik az idő: a perc, az óra, a nap; a történések egymáshoz viszonyításának alapja?

Én úgy értem, hogy egy ideig megáll az idő. Ki tudja azt megcsinálni? Az, aki kitalálta, elindította az időt. Isten. Az isteni ítéletkor, a hatodik trombitaszót követő lovasseregek megindulása után, és a hetedik angyal trombitájának hangja előtt maga az Isten: megállítja az időt. Mint a bírók, akik olyan meccseket vezetnek, amikben lehet időt kérni (vízilabda, kézilabda, kosárlabda, stb.). Isten időt ad a még élő embereknek. Úgy hiszem azért, mert Jézus az ítélet közben időt kér az embernek.

Vajon a földi mérkőzés félidejének, harmadának, negyedének melyik részében vagyunk? A végső dolgok idejében? Amiről Péter levelében azt olvassuk: „el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek”? Az a helyzet, hogy a félelmetes indító-gombok feletti hatalommal élő politikusok és katonák legalább hetven éve képesek arra, hogy az egek recsegve-ropogva elmúljanak, az elemek égve felbomoljanak, a föld és a rajta levő alkotások megégjenek. Velük együtt.

De ne csak a neutron-bombára gondoljunk! Olyan folyamatok indultak meg a földtekén, a glóbuszon, és körülötte, amelyek lassíthatóak, mérsékelhetőek, de megállíthatatlanul a pusztulás felé vezetnek. A mesterségesen előállított anyagok szennyeződése által okozott károk, a klímaváltozás, az élővilág kiirtása csak a drámai végeredmények kis piros kijelzői. Mit jeleznek? Az erkölcsi romlás, az emberi egó felpuffadásának robbanását kezdik visszaszámlálni.

Akkor, most mi van? Ha nem tehetünk semmit, nem lenne jobb kihasználni mindazt, ami maradt? Ha úgyis vége mindennek, ha a hetedik trombita biztos, hogy megszólal, nem kéne inkább örvendezve felélni, elfogyasztani a maradékot?

Lehetne. Csináljuk is, nagy buzgósággal. Közben odadobunk valamit a környezetvédő lelkiismeretünknek. Valamit, ami csak mértékkel borítja fel a kényelmünket. A hűtőnket, a műanyagban vásárolt kellékeinket és az autónkat azért megtartjuk. Repülővel közlekedünk, mindenféle papírt fogyasztunk, és feleslegeket fagyasztunk. Elégedettek vagyunk, mert még mindig környezettudatosabbnak valljuk magunkat az átlagnál, ezért ennyi kényelmet, mértéktartó pusztítást megengedünk magunknak.

A hetedik trombitaszó előtti isteni időkérés elsősorban nem is ezt kéri számon rajtunk. Nem azt, hogy magunktól eldobva mivel, és mennyire szennyezzük a világot. Azért, és arra ad időt, hogy szűrjük át a kívülről bensőnkbe került szutykot!

Isten csak jót ad nekünk. Számtalan csatornán keresztül. Ami rossz, azt mi választjuk; vagy belénk sulykolják azok, akik már korábban rosszul döntöttek jó és rossz között. Milyen találóan fogalmazta meg Madách Imre! Igaz, hogy a nőről írta, de a lelki szennyezettség okát tekintve, azt hiszem, mind a két nemre vonatkozik: „a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.” Nem kapunk oltást az ellen, amivel saját korunk, az emberiségnek ez a korszaka, romlása megfertőz minket. Olyan lelki közegbe születünk, amiről nem tehetünk. Megváltoztatni nemigen tudjuk. De: a harcot felvehetjük ellene!

Az utolsó időkben felhangzó hét trombitaszó ugyanis nem az egyház egészét fogja számon kérni, hanem az egyház tagjait. Tevőleges, és látszólagos tagjait. A lelkükben, tenni akarásukban, hitükben: eleveneket és holtakat. Engem és téged, akiknek ma is az volt az első tennivalójuk, hogy kikérik Isten akaratát.

Mit tudtunk meg belőle? Azt, hogy rá tartozik, hogy mikor, de biztosan elkövetkezik majd az idő, amikor nem lesz többé idő. Nem lesz idő a bűnbánatra. Nem lesz idő a kegyelme megértésére és elfogadására. Nem lesz idő a halálból kimentő szeretetére adott válaszra, a hálaadásra.

Nem lesz idő, mert, ahogy az öröklét óceánjából, mint egy kis sziget néhány millió évre kiemelkedett a Föld, úgy fog visszasüllyedni az időtlenségbe. Nevezzük: öröklétnek. Itt, ezen a helyen, az időben kaptunk esélyt arra, hogy ne belefulladjunk, hanem majd élettel telve visszamerüljünk az öröklétbe. Nem mentőövünk, hanem mentő-keresztünk van a megmenekülésre. Többé-kevésbé tudjuk, hogy működik. Maradjunk a közelében, ismerjük meg minden egyes részletét! Olvassuk, hallgassuk! Addig, amíg lehet. Addig, amíg a számunkra időt kérő Jézus engedi - az utolsó menet előtt. Ami nem tudjuk, mikor kezdődik. Nem is a mi dolgunk. Álljunk rá készen! Készen a Jézussal és a megváltást elfogadókkal kezdődő boldog öröklétre! Ámen