Istentisztelet 2022. augusztus 14-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Kor 1,18-28

Textus: 1Kor 3,18-19/a

Szeretett Testvérek!

Pál apostol nem Isten. Pál apostol nem egyenlő Jézus Krisztussal. Pál apostol leveleit a Szentlélek társaságában összeült emberek, egyházatyák tették egyenértékűvé Isten kijelentésével, Jézus tanításával. Ezért kerültek bele Pál apostol levelei a Bibliába, a szent írások gyűjteményébe.

A két évszázados keresztyénségnek nem volt elég az, amit az Ószövetségben találtak, és amit Jézus mondott, tanított az Atyáról, és az Ő akaratáról. Az intézményesedő, hierarchiát építgető egyházalakulatnak Jézus Krisztus tökéletes Kijelentésén kívül további magyarázatokra volt szüksége.

Nem volt bennük hiány. A bőség zavarával küszködtek. Hitünk szerint a Szentlélek Isten vezetésével állították össze azt a 27 írásból álló gyűjteményt, amit ma Újszövetség néven ismerünk, tisztelünk, olvasunk, magyarázunk, hirdetünk. Protestánsokként azt is elfogadjuk, hogy a reformátorok hat ószövetségi könyvet nem tartottak a Biblia részének, így annyival „rövidebb" a Bibliánk, mint a katolikus egyházé. Hogy a Biblia összeállításával kapcsolatban, melyik időszakban kinek, kiknek volt igaza és Istentől kapott felhatalmazása, az akkor derül ki, amikor már nem lesz szükség a Bibliára...

És, bár az az idő bármikor elérkezhet, nekünk most arra a Bibliára kell összpontosítanunk, amit Isten ilyen tartalmúnak és ekkora terjedelműnek engedett meg, ahogy a kezünkben van. Ebben pedig azt olvassuk, hogy „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket."

Bolondsága? Az „igehirdetés bolondsága"? Hogy mondhat ilyet bárki is a prédikációra? Ez magyarázatot követel! Pál apostol meg is adja. Azt írja, hogy az igehirdetése, ami nem más, mint a „keresztről szóló beszéd", az: „bolondság". A „keresztről szóló beszéd", vagyis az igehirdetése, a prédikációja arról szólt, hogy az Isten testté lett azért, hogy átvállalja az ember bűnei miatt hozott isteni ítéletet. Megtörtént. A názáreti Jézus, néven ismertté vált, emberi alakot felvett Istent kivégezték. A kor, és a római gyakorlat szerint bevett egyik legelterjedtebb módon: keresztre feszítve.

A zsidók számára ez azért volt bolond beszéd, mert egy fél mondat erejéig azt olvasták a legősibb tekercseken (amit mi Mózes könyveiként őrzünk a Bibliánkban), hogy „átkozott Isten előtt az akasztott ember." (5Móz 21,23) Márpedig Jézust keresztre feszítették, függesztették. A zsidók szerint elképzelhetetlen, hogy a Messiást az átkozott emberhez hasonlóan felfüggesztik, keresztre függesztve kivégzik. Arra már nem figyeltek, hogy Jézus személyében Isten az ember átkozott voltát vette magára. Így került le rólad és rólam is az isteni átok, és annak kikerülhetetlen következménye, az isteni büntetés.

Pál honfitársai, a zsidók, a vele egy hitben, vallásban nevelkedők tehát bolondságnak tartották azt, amit az apostol hirdetett; Jézus Krisztus halálból, kárhozatból kimenekítő halálát, és az erre vonatkozó garanciát: a feltámadását.

Kik hallgatták még Pál apostol igehirdetését? Kinek tűnt még bolondságnak Jézus kereszthalála? Melyik kultúra, melyik vallás képviselőinek? A görögöknek, és a görög kultúrán nevelkedőknek. Pál apostol Korinthusba írta ezt a levelet, ott pedig a görögökön kívül a legnagyobb számban rómaiak éltek.  Szerintük is bolondság volt a „keresztről szóló beszéd"? Igen. A görögök szerint ugyanis az istenek (így, többes számban) nem úgy éreznek, mint az emberek. Nem azt érzik, amit a halandók. Különben nem is lennének istenek. Az ő híres logikájukat követve tehát: Jézus, ha Isten volt, nem szenvedhetett az emberért. Ha pedig nem volt Isten, akkor semmi értelme annak, amiről Pál apostol beszél? Bolondság.

A magukat bölcsnek tartó zsidók és a magukat zsidóknál is bölcsebbeknek tartó görög gondolkodásúak csak azzal nem számoltak, hogy hiába keresték Isten teljességét, nem találták meg. Miért nem? Mert az Isten találja meg az embert, és nem fordítva. Az ember, a saját okoskodása, bölcsessége, ismerethalmaza segítségével nem képes megérteni Teremtője, az Isten gondolatait. Ő viszont, akkor, amikor, akit érdemesnek tart arra, hogy beavassa a - nem találok jobb szót -: jelenlétébe, az azonnal ráérez arra, megérti azt, mennyivel különb, mennyire más, mennyivel több az Isten, mint ahogy szűkös emberi elméjével elképzelte. „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket." Üdvözítse = jelenlétébe fogadja. Jelenlétét, akaratát, elfogadását, szeretetét érzékeltesse vele. Amikor azt mondod: „Megszólított az Isten!" és elfogadtad azt, amit mondott, az igehirdetés bolondsága által: üdvösséged van! Igen, üdvösséged van, Isten közelében vagy.  Isten jelenlétében. Társaságában. Örömében.

Annak ellenére, hogy, „nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők." Ne vegyétek sértésnek; Pál apostolt idéztem. Tudjátok mit? Még fokozom is azzal, hogy elmondom, kik vagytok: bolondok. Akik először, vagy ezredjére hallgatjátok Istennek az igehirdetésben megszólaló akaratát.  Velem együtt választott, kiválasztott bolondok vagytok, vagyunk, mert (megint az apostol leveléből olvasok:) „azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok". Elhisszük a kereszt bolondságát, Isten értünk szenvedett, kibeszélhetetlenül nagy szeretetének igazságát. Azok vagyunk, azok a bolondok, akik tanultak bármennyit, értenek bármihez, valamikor megértettük: a világ bölcsessége egy hajszálnyival mindig kevesebb lesz, és kevesebb marad, mint az igehirdetés Isten közelébe húzó bolondsága. És ezért a világ szemében bolondok vagyunk. Te is tapasztaltad már?...

Mi a világ bölcsessége? Az világ bölcsessége olyan technológiát produkált, amivel egymást fenyegethetik a hatalmak vezetői, és az árnyékukból felpislogó kiszolgáltatott alattvalók. A világ bölcsessége olyan álrendet teremtett a világon, hogy lakóinak egyharmada kidobálja azt az ételmennyiséget, ami elég lenne az éhező kétharmadnak. A világ bölcsessége kilyukasztotta a védelmünkre teremtett ózonréteget, és akkora aszályokat produkál, hogy lassan minden bölcsességünk beleszárad, víz nélkül marad. A világ bölcsessége Isten királysága és gondviselő törvényei, rendelkezései helyett a korlátozott képességű, egymásnak ellentmondó többség akaratának demokráciáját választotta. E demokráciák élére pedig azokat, akik mind jólétet, békét hirdetnek, egymás torkát átharapva, egymást tönkretéve, kiéheztetve, sötétben megfagyasztva.

Pál apostolnak is kijutott a feladat, hogy rendet rakjon a magukat keresztyénnek valló, Krisztust követő, de azért mégis csak emberek között válogató, maguk bölcsességére támaszkodó korinthusiak között. Kiderült ugyanis, hogy az ottani, frissen alakult gyülekezetben voltak, akik egy Apollós nevű igehirdetőt, mások Péter apostolt (héber nevén: Kéfást) hallgatták szívesen, a harmadik kis társulat pedig kitartott Pál apostol mellett. Bizonyára okosan, pontokba foglalva, véleményüket logikusan kifejtve támasztották alá érveléseiket; melyikőjük, miért ragaszkodik Apollós, Péter (Kéfás), vagy Pál személyéhez, igehirdetői stílusához.

Pál apostol megnyugtatja őket, hogy ők, Pál, Péter és Apollós nem két, vagy három üzenetet hirdetnek, hanem a hallgatók közül kinek-kinek másra, más stílusra van szüksége ahhoz, hogy tovább lépjen ugyanazon az úton, amelyen együtt haladnak, és ugyanazt a célt szeretnék elérni. „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést." Aztán hozzáteszi: „senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok". (1Kor 3,6.21-22)

És ez a lényeg. Ennél fontosabb nincsen: „Ti viszont Krisztuséi vagytok". Ki tudja ezt elfogadni? Ki érti meg, hogy ami ezen túlmutató személyeskedés, az az Istenről szóló beszéd, az igehirdetés és az igehirdető vonatkozásában nem más, mint üres, magamutogató, hiteltelen emberek bölcselkedése! Ki ezt érti meg, ki azt! Ki Pált, ki Pétert, ki Apollóst. Ma is. Van, aki ezt a prédikátort, van, aki a másikat. Áldás legyen rajta; hallgassa, olvassa azt, aki közelebb viszi az Úrhoz! De ne állapítsa meg ki az „igazi", azt pedig végképp' ne, hogy ki nem az! Mert a Szentlelket fogja káromolni...

Pál apostol meghúzza a vészharangot: „Senki meg ne csalja önmagát! Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen."

Ha valaki a saját bölcsességében bízik, az önmagát csalja meg, az önmagát csapja be. Aki Isten társasága, jelenléte, szerető felügyelete nélkül okoskodik, saját eszére támaszkodik, az (a görög nyelv szerint: ἐξαπατάτω, ejtsd: exapatató) olyan, mint aki bekapja a horogra akasztott csalit. A másik korinthusi levélben, ugyanezt a szót használva, ószövetségi példával figyelmezteti Pál apostol azokat, akik a maguk bölcsességéből építenek légvárakat: „amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől." (2Kor 11,3)

Ne bízzunk hát saját bölcsességünkben! Maradjunk meg mi, a világ szemében bolondok abban a hitben, hogy az „igehirdetés bolondsága" által nyerjük el az igazi bölcsességet. Nem a tudást, nem a rangot, nem a tiszteletet, (még kevésbé az emberi hiúságból kierőltetett: nagytiszteletet és a főtiszteletet), hanem azt a bölcsességet, aminek az a bizonyítéka, hogy a világ bolondoknak tart bennünket.

Mit gondoltok, hogy álltok ezzel a kérdéssel? A (még) kívülállók szemében üdvösséget nyert bolondok vagytok, vagy az Istent kizáró világ agykapacitásához ragaszkodó, mindent-megmondó bölcsek? Üdvözült bolondok, vagy a világgal elpusztuló bölcsek?

Feleljétek meg a kérdést magatoknak! Én Isten bolondja vagyok. Ámen