Istentisztelet 2018. december 31-én

 

(Dr. Kereskényiné Nemes Lívia)

 

Textus: ApCsel 2,36-47

 

Kedves Testvérek!

 

Az év utolsó istentiszteletén a pünkösdi történetből olvastam fel. Azt a részt, amikor háromezer ember újjászületett. Észlelték a Szentlélek jelenlétét, meghallgatták Péter prédikációját, és a végén az elhangzott szavak „mintha szíven találták volna őket".

Valahol olvastam, hogy az ember életében két nagy nap van. Az egyik, amikor megszületik. A másik, amikor rájön, hogy miért született meg.

Születésünk dátumát megünnepeljük. De, vajon emlékszünk-e rá, mikor gondolkoztunk el először azon, hogy miért születtünk meg?

Isten megtehette volna, hogy rögtön magához vesz minket, miután elhittük, hogy Jézus Krisztus megváltott minket a bűneinkből. Akkor voltunk a legfittebbek a hitben. Bűnbánatot gyakoroltunk. Megbocsátottunk mindenkinek, aki eszünkbe jutott. Ha akkor vége lett volna az életünknek, nem is követtünk volna el több bűnt.

Isten azonban itt tartott bennünket. Nem mi vagyunk az életünk urai, tehát: neki van velünk még valami célja.

Most itt vagyunk a templomban. Észszerűnek látszik hát az, hogy az egyik célja: legyünk az Ő földi családja. Még nem a mennyei, hanem a földi. Legyen Egyház! Legyenek gyülekezetek, és mi gyülekezzünk azokba! Legyünk Isten háza népe!

Isten családtagjai, földi házának népe az Egyház tagjai. Nem azért, mert azok akartak lenni, hanem azért, mert Istennek így tetszett. Aki azt mondja magáról, hogy hívő ember, azt csak akkor hiszi el Isten, ha az a valaki a családjának, vagyis az Egyháznak a tagja.

Egyik fiatal tehetség sem mondhatja, hogy: Szeretnék profi futballista lenni, de nem akarok egyetlen csapathoz sem leszerződni. Ez olyan, mintha a méhecske szeretne mézet gyűjteni, de nem lenne kedve egyetlen kaptárba sem berepülni. Egy méhecske soha nem tudna mézet készíteni. A virágporával repkedhet ide-oda, de az senkinek, még neki sem válik hasznára.

Isten jól tudta, hogy a lelki növekedésünk látja kárát a gyülekezet-nélküliségnek.

Az „Egyház" nem látszik, mert nem létezik gyülekezetek nélkül. A gyülekezet a látható, igazi Egyház.

Egyszer egy lelkész meglátogatott egy nénit, akinek a neve ott volt a nyilvántartottak névsorában, de soha nem ment el a templomba. Negyed órái el-teázgattak, aztán a lelkész megkérdezte: Miért nem tetszik eljönni az alkalmainkra? Azért, - mondta a hölgy -, mert nincs szükségem rá. Én a láthatatlan egyház tagja vagyok. A lelkész nem jött zavarba. És ha beteg lesz, és kórházba kerül, ki látogatja majd meg? A láthatatlan pap?

Az Újszövetség tele van olyan kérésekkel, amiket csak akkor lehet teljesíteni, ha ismerjük a többi, „látható" hívőt.

És ismerjük a feladatainkat. Ha nem, lehet kérni! Amikor elvállaljuk, meg fogjuk érezni, hol a helyünk. Egy közösségben. Ott, ahol mi vagyunk az egyház, és azon belül a gyülekezet testének tagja. Aki ott van a templomban, már azzal erősíti a többieket. Az egyháztag a gyülekezet szája. Felolvas, beszélget azzal, akivel megismerkedik, azzal, akit meglátogat. Ő az arra rászoruló lába, keze, dereka, szeme.

A látható egyház tagja azért gyülekezeti tag, mert adni akar és tud elfogadni. Szeretni akar és hagyja, hogy szeressék. Képes másoknak szolgálni, és elfogadja a többiek szolgálatát.

Ez tehát az egyik célja annak, hogy megszülettünk. Az Egyház tagjaiként, és abban a gyülekezetünk tagjaként találjuk meg a helyünket Isten dicsőítésében. Ezt a célt maga az Úr tűzte ki elénk.

Ez már elég is lenne, csakhogy életünk célját nem csak egyszer, de minden nap meg kell találnunk. Erre való a Biblia. Ti javarészt olyanok vagytok, kedves testvérek, akik nagyjából ismeritek a Bibliát. Ki kevésbé, ki jobban.

Elolvastátok-e már végig? Tudatosan, odafigyelve, jegyzetelve, elgondolkodva? Azért, mert tudtátok, hogy szükségetek lesz rá. A jó diák azért tanul, hogy jól feleljen, amikor felszólítják, vagy amikor dolgozatot íratnak vele. A kitűnő diák viszont azért tanul, mert fel akarja használni a tudását.

Isten nem gyönyörködik az elégséges, a közepes, a jó tanítványaiban. Ő azokat tudja a magáénak, akik azért keresik az Ő akaratát, mert használni akarnak vele. Ő a kitűnőket gyűjti maga köré. Senki sem indul annak. Türelemmel, kedvesen megvárja, míg azzá válnak. Olvastatja velük a Bibliát, és amikor csak akarják, beszélget velük.

Aztán használatba veszi őket. A gyülekezet közösségében. Ott együtt szól hozzájuk. Aztán útnak ereszti őket a világba. Teljesíteni. Nem a maguk, hanem az Ő dicsőségére. Ezt elvárja tőlük. Amit kaptak, amire képessé tette őket, azt ne hallgassák el, kitől kapták, ki tette őket képessé.

Ez tehát a másik életcélunk: tanulni az Úrtól, tanulni vele azért, hogy tudjuk, mit, mikor kell elvégeznünk - az Ő nevét dicsérve, és testvéreinknek, felebarátainknak szolgálva.

A gyülekezetben, itt a templomban jó leülni és hallgatni az Úr szavát. Jó idejönni az Úr asztalához. Úrvacsora előtt lehajtott fejjel meghallgatjuk a feloldozást: „Hirdetem nektek bűneitek bocsánatát és az örök életet." Könnyes a szemünk és hálásan nevet a lelkünk. Jó az Úr közelében megnyugodni, vele vacsorálni.

Azt, amit keresztelésekkor hallunk, már nehezebb elfogadni. Pedig azt is életcélként állította elénk az Úr: „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket"!

A Kálvária sugárúti idősek otthonában a tolószékben ülő bácsi elmesélte, milyen jó gyerekei vannak. „Beköltöztek a városba, de minden héten kijöttek a tanyára. Drága feleségem egész héten azt várta, mikor ülnek asztalhoz. Volt ott minden! Mindig a kedvencük. Leves, hús, köret, kovászos uborka, kompót sütemény! De jókat beszélgettünk! Sötétedéskor felálltak az asztaltól, szépen elbúcsúztak és beültek az autójukba. A kapát egyikük sem fogta meg. De, hát volt időnk, nekik meg nem sok. Éjfélre elmosogattunk utánuk, és kisepertük a házat. Másnap kötöztünk, kapáltunk, locsoltunk. És hat napig megint vártuk őket."

Jó odaülni Isten asztalához. Jó megmelegedni Jézus szavaitól. Jó megérteni a Szentlélek útmutatását. De, megfogjuk-e a „kapát"? Segítünk-e Jézusnak tanítványokat gyűjteni? Kigazoljuk-e a saját életünket? Elmosogatjuk-e, amit beszennyeztünk? Gondját viseljük-e a háznak; az Egyháznak?

Tudjuk, mikor születtünk, de tudjuk-e, miért élünk ma? Miért éltük végig ezt az évet? Megkérdezzük-e holnap Istentől, már reggel, az ágyban: „Mire ébresztettél fel Uram? Mit akarsz, hogy cselekedjem érted, és másokért?"

Felébredünk. Felkelünk. Megreggelizünk. Rendbe szedjük magunkat. Belenézünk a tükörbe. Még néhány mozdulat, és nyugtázzuk magunkban: elviselhetően nézünk ki. Feltételezzük, hogy másoknak is megfelel a megjelenésünk.

Vajon tetszünk-e Istennek? Nem a ruhánk, persze az is legyen tiszta és rendes. Tetszik-e neki a lelkünk?

Istennek van célja az ébredésünkkel, a napunkkal, az életünkkel. Azért kaptunk életet, hogy gyönyörködjön bennünk, és mi gyönyörködjünk benne.

Néhány óra múlva vége az évnek.

Aki akarja megnézheti, elolvashatja az összegezéseket. Áttekinthető képek jelennek meg 2018-ról.

Mindenki azt a magyarázatot fogadja el, ami felől meggyőzik, vagy amit elhitetnek vele.

Isten nem „szilveszterezik" velünk. Ő összekoccintja az Ő Lelkét a miénkkel.

Most is erre emelte, nem a poharát, hanem a szavát.

Megünnepli velünk azt a közösséget, azt a családi egységet, amit pünkösdkor alapított meg, és idáig éltetett.

A pünkösdi gyülekezet tagjai úgy érezték, „mintha szíven találták volna őket".

A Szentlélek Isten ma délután is a szívünket vette célba.

Ha talált, örvendezzünk vele, hogy örömünk, és az Isten öröme is teljes legyen! Ámen