Istentisztelet 2018. július 8-án

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 6,27-36

Textus: Lk 6,36

 

Szeretett Testvérek!

 

Még ilyet! Hogy' kérhet Jézus bárkitől is ilyen természetellenes viselkedést? Szeressem az ellenségemet? Azt, aki ártani akar nekem, a családomnak, a gyülekezetemnek, a hazámnak? Tegyek jót azzal, aki gyűlöl engem; minket? Átkot sziszegnek ránk, és mi áldással feleljünk? Pofon vágnak. Na, jó, nem ütök vissza, de tartsam oda a másik képemet is? Megfosztanak valamitől, és amikor még többre vágynak, azt is hadd vigyék? Aki elkéri, annak adjak, aki elveszi, attól meg ne kérjem vissza?

Ez nem normális! Ez ellentmond a természetemnek. Igen. Ellentmond annak az ijesztő természetemnek, ami még az Istennek is határt szab. A teremtő Istentől elsompolygott természetem soha nem barátkozik meg ezekkel a jézusi kívánalmakkal. Sőt! Inkább felháborodik:

Mindennek van határa! Ha válaszcsapás helyett szeretettel közeledek az ellenségem felé, bolondnak néznek. Milyen bolondnak? Olyan bolondnak, mint egykor: Jézust. Ha jó szándékkal válaszolok annak, aki engem láthatóan gyűlöl, akkor lehet, hogy magam alatt vágom a fát. De hogyan? Úgy, ahogy egykor: Jézus. Ha arcul ütnek, és én nem úgy reagálok, ahogy ilyenkor szokás, akkor még meg is verhetnek. Mint kit? Mint Jézust.

Hm. Ha azt csinálom, amire Jézus ösztönözte a tanítványait, úgy járok, mint Ő. Kinevetnek, megvernek, bolondnak néznek a családban, lemondanak rólam a barátaim.

Ettől fél a valamikor magát Krisztus követésére odaszánt, de félúton megtorpanó, jó ideje ácsorgó, toporgó hívő atyafi és atyalány. Attól fél, hogy az vár rá, ami a legjobb, Jézust bármilyen közegben követő magatartást gyakorló tanítványokra vár.

Attól fél, attól félünk, hogy kiábrázolódik rajtunk a krisztusi természet. Attól félünk, hogy a magunk romlott, langyosra kevert természetéhez képest elkezdjük azt csinálni, amit Jézus akar velünk elvégeztetni.

A krisztusi természettől, magatartástól, viselkedéstől eltérő, rögzített elvárásokba, belül üres hagyományokba kapaszkodó természetellenesség: fél. Kockázatot lát benne.

Ezt a kockázatot vállalta Jézus. Az uralkodó hatalmat kiszolgáló szadduceusok ellenében. A már ipari szintre üresedett áldozati szertartásokat művelő papsággal szemben. Az Isten akaratát elemezgető írástudókat kijavítva. Helyre téve a felesleges kegyességi gyakorlatokat művelő farizeusokat.

Jézus, az egyetlen igaz reformátor mindent egy lapra tett fel. A hamisítatlan szeretet néhány mondatos vázlatával széttépte a zsidóság, majd az egyház összes, saját képtárában mutogatott szeretet-másolatát.

Azok, akikre Jézus rábízta ennek a restaurált szeretetnek a kiszállítását, kézbesítését és bemutatását; az a néhány tucat tanítvány pedig felforgatta az egész világot.

Jézus kijelentette Isten akaratát. Ami az emberek együttélésére vonatkozik, ez annyira forradalmi, annyira fesztelen, annyira elüt a társadalmi, sőt a reformálatlan egyházi gyakorlattól is, hogy azóta sem tudott érvényesülni a világban. Jézus szeretet-ábécéjét még ma sem tanulták meg az emberek. A betűit felmondjuk, de belefeszülünk abba, hogy összekapcsoljuk őket, és kifejezzük vele azt, amiről, amiből leolvashatná a világ, kinek a tanítványai vagyunk. Jézus szeretet-egyszer-eggyét be lehet magolni, de hiába, ha nem tudunk szorozni. Hiába, ha lüktet a szívünkben, ha nem vagyunk képesek megsokszorozni a szeretetünket. Periódusos rendszere is van a szeretetnek. Ismerjük jó néhány elemét, de rettenetesen nehezen keverjük ki azokat a vegyületeket, amik megízesítenék a szavainkat és a cselekedeteinket. Félünk a robbanástól. Attól, hogy mi lesz, ha Jézus berobban a szülinapi partiba. Mi lesz, ha Jézus szeretet-elemeinek illata tölti be munkahelyet? Mi lenne, ha ezzel a különleges szeretettel fröcskölnénk le a nyaralókat?

Húzzuk a szánkat, vonogatjuk a lelkünket, és belül feszítően kínos már, de mégis tudjuk, hogy nincs más választásunk. Vagy elfogadjuk a sajátunkhoz képest zavaróan természetellenes jézusi értelmezést, vagy tovább görcsölünk a magunk körül felállított szeretet-sorompók között.

A baj az, hogy a vágányon állunk! Az élet-vágányon. A vonat pedig már a születésünk pillanatában feltűnt. Minden egyes nappal közelebb ér hozzánk az az expressz, ami nem fog lassítani. Szaladhatsz a sínen előre a gyógyszereiddel; lépegethetsz ezen a sínen a másik irányba, a vonat elé a káros szokásaiddal. Elvileg lassíthatod, gyorsíthatod az ütközést, ami előbb-utóbb bekövetkezik. Abban a pillanatban eldől, mi lesz veled utána.

A Biblia ír a sorompók között ragadt szerencsétlenekről. Senkinek nem kívánom a sorsukat. De olvasunk azokról is, akik felemelték maguk körül a szeretet-sorompókat, és felszálltak arra a szerelvényre, amelyik a párhuzamos vágányon közlekedik. Ez keskeny nyomtávú. Gyakran megáll. Mert nem expressz. Még csak nem is sebesvonat. Személyszállító. Azokat a személyeket szállítja, akik a masiniszta integetésének engedve felhúzták magukat a kocsikba. Van, aki még a lépcsőn áll, de már nem a kerítések, nem a sorompók mögötti síneken. Mert átbújtak, átmásztak a szeretetüket korlátozó sorompókon. A vezérállásban ülő Jézus mögött immár az ÉLET nevű állomás felé haladnak. Arra a járatra pedig azoknak van helyjegyük, akik Jézus szerint értelmezik a szeretet-kört.

Miért sikerülhetett ez nekik? Mikor sikerült neked? Mikor lesz rá újabb esélyed?

Amikor rászánod magadat. A menetrendet ismered. Jézus szerelvénye akkor érkezik, amikor letörlöd, kiradírozod a „szeret - nem szeret"; „szeretem - nem szeretem" listáidat. A felszállás helyszíne az a pont, ahol kínkeservesen, de átmászol; nekiszaladsz, és átugrasz rajta, vagy egyszerűen felemeled a féltve lent tartott szeretet-sorompódat, és átlépsz a biztonságos, keskeny nyomtávú szerelvényre.

Az egyház, és abban bármelyik gyülekezet összehasonlíthatatlanul több társat hívott már meg Jézus szeretetének felmutatásával, mint akárhány kötelezővé tett, írott tanításával.

Az egyház, és abban bármelyik gyülekezet összehasonlíthatatlanul több tagját vesztette el a szeretet-hiteltelenségével, mint azzal, hogy padban ülő hívei vagy papjai, lelkészei próbáltak természetesen viselkedni.

Az egyház és abban bármely gyülekezet azokból a tagjaiból veszített a legtöbbet, akik ezen a ponton adták fel Krisztus követését: „szeressétek ellenségeiteket". Igen, akkor is elveszítette őket, ha ugyanott ülnek, ahol előző vasárnap. Akkor is elveszítette őket, ha még szorgalmasabban imádkoznak, és gyakrabban előveszik a Bibliát. Elveszítette őket, mert hiába kiáltott utánuk a vezető Jézus, leugrottak a szerelvényről. Látszanak, de csak az ablakból. A párhuzamosan futó szélesvágányú sínen egyensúlyoznak. Bibliával a kezükben. Kereszttel a nyakukban. Jól megtanult idézetekkel a szájukban. A sorompók mögött. Két sorompó között. Szeretve Jézust, gyűlölve az ellenséget. A rosszakarót. A bűnöst. Azt, akiért Jézus elindította a „Megváltás" szerelvényét.

Ez így nem megy. Nem lehet Jézust szeretni és az ellenséget gyűlölni. Nem lehet az Urat áldani és az ellenséget átkozni. Vagy odatartom az arcomat annak, aki bántott, vagy nem látom meg Jézus arcát. Ekkora a tét!

De, miért is kellene szeretnem azt, aki engem nem szeret? Miért kéne' jót tennem vele; odanyújtani a másik arcomat; odaadni azt, amit kér? Miért lenne jobb imádkoznom azért a valakiért, aki bántott?

Jézus tudta, hogy ezekre visszakérdezünk. Ezért tette hozzá a csattanót: „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!"

Mit ért ez alatt? Mi köze van ennek az ellenség szeretetéhez?

Lássuk csak! Az Atya Isten irgalmas az én ellenségem felé? Valószínűleg igen. Hiszen nem én mondom meg, kiért halt meg Jézus, kiért adta az életét a kereszten. Értem: biztosan. Azt tudom, azt hiszem. Ezek szerint ezért várja tőlem is, hogy legyek irgalmas mindenkihez, akihez ő irgalmas?

Tőlem várja? Igen, tőlem, aki neki hátat fordító, embertársaimat erősen szelektáló természetem, viselkedésem miatt szintén az Ő ellenségévé válok. Ellenkező módon viselkedem, ahogy Ő szeretné. Ha Ő szereti az ellenségemet, akkor én sem tehetek mást. Azt a szégyent, hogy én gyűlölöm az ellenségemet, egyedül úgy tudom elhárítani magamtól, ha ezt a lelki fogyatékosságomat kimetszem, és Jézus természetét kérem, átveszem, és beültetem a helyébe.

Nem megy egyik napról a másikra, de Krisztus Jézus indulatával, a gyógyulóban lévő akarattal már elkezdhetjük.

 

Kedves Utastársaim! Álljunk neki annak a keréknek, és tekerjük fel a szeretetet lestoppoló sorompóinkat! Ha Jézus bűnösöket felvevő szerelvénye ma délelőtt a párhuzamos sínen talált minket, mert valamikor leugrottunk róla, kapaszkodjunk fel rá megint!

 

Onnan pedig tekintsünk az ellenfeleinkre azzal az irgalommal, mint amilyen, rajtunk gyakorolt irgalmára Jézus emlékeztetett minket. Higgyétek el, így még az ellenségeinket is elkezdjük majd szeretni. Akkor pedig a jó vágányon utazunk. Jézussal, egyenesen a végállomásra, a tékozlókat irgalmas szeretettel váró Atya karjaiba! Ámen