Istentisztelet 2018. szeptember 9-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Rm 12,3-8

Textus: Lk 17,7-10

Szeretett Testvérek!

Az egyik beosztott lelkészünk, aki jó néhány évig szolgált a gyülekezetünkben, alkalomadtán így írta alá a nekem küldött e-mail üzeneteit: hsz. Ezekre az „alkalomadtán" levélbefejezésekre akkor került sor, amikor írásban visszajelezte nekem a tőle kért, elvégzett szolgálatokat. Például: „Elhoztam a csomagot a postáról. Meglátogattam XY-t. Beírtam az anyakönyvi adatokat. hsz." Próbáltam kitalálni, mi lehet ez a „hsz", de semmi nem jutott eszembe, hát rákérdeztem. Nos, a „hsz" annyit tett, mint „haszontalan szolga". Jót nevettünk rajta, de mind a ketten értettük, hogy a humora mögött végtelenül komolyan gondolta a „hsz" aláírást. Magára vette, és alkalmazta Jézus tanítását. Amikor nem tett többet annál, amire kérték, „hsz"-nek, vagyis haszontalan szolgának titulálta magát. Nem járt ez együtt semmi rossz érzéssel. A „hsz" nem önmaga leminősítése volt, hanem az egyenleg-kimutatása. Annyit tett, azt végezte el, ami a kötelessége volt. Nem több, és nem kevesebb. Egyébként a magától felismert és elvégzett többlet-munka volt rá jellemző, de annál érthetőbb volt a „hsz"-es levelek végződése, amikor jó lelkiismerettel „csak" annyit tudott felmutatni, amennyire megbízást kapott.

Jézus akkori, Izráelben teljesen életszerű, jól érthető, minden részletében elfogadott hasonlatában a főszereplő: a szolga. A gazda nem Istent mintázza, de azt a kapcsolatot kívánja érzékeltetni, ami Isten és az ember együttműködését hivatott szolgálni. Maga a szolga bárki, akit Isten szolgálatra hívott, majd küldött, ő pedig beállt a munkába. Létrejött a munkaviszony. Isten és az elkötelezett ember közötti szolgálat-viszony. Ettől kezdve nem a munkavállalónak, hanem a „munkaadónak", Istennek a joga megállapítani, mit, mikor, mennyit vár el és kér számon az „alkalmazottjától".

Ebben a felállásban, ebben a rendben nincs sztrájk. Nincs szakszervezet. Nincs felvonulás, nincs tüntetés. Nincs szólásszabadság, nincs demokrácia. Ennek ellenére, Isten szolgái mégis olyan, ma, a közgondolkodásban egyre népszerűtlenebb fogalmakhoz kötődnek, mint: rend, irányvonal, fegyelem, becsület, szorgalom, felelősség, kötelesség, engedelmesség.

Melyik cég, melyik vállalkozó engedheti meg magának, hogy, mondjuk, egy hiányszakmának számító munkakörbe ilyen munkaköri leírással adjon fel hirdetést? „Keressük azt a munkatársat, aki tudomásul veszi, hogy a munkaadóval szemben nincsenek jogai, de a kötelességeit rendszeresen számon kérik, és azok teljesítését követően elvárják tőle, hogy a nap végén haszontalannak minősítse magát."

Annak a napnak a végén, melynek befejezése úgy néz ki, hogy: a megállapodás szerint kijelölt, és elvégzett feladatokat követően a munkavállaló köteles megjelenni a tulajdonos lakhelyén, ott számára vacsorát készíteni, és azt felszolgálni.

Ez felháborító, nem? Tegyük hát hozzá, hogy Jézus nem példaképnek állítja a történetbeli gazdát. Az Őt követők viszont tanuljanak meg utolsók lenni. „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája!" (Mk 9,35) Jézus ilyen gyakorlati tanácsokat adott: „ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre"! (Lk 14,10) Amikor a tanítványai egymást méregették, és elkezdtek helyezkedni az apostoli csapatban,, lefújta a versengésüket és kiigazította az elképzeléseiket: „ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál." A jobb érthetőség kedvéért hozzátette: „Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál." (Lk 22,26-27) Szóval: ezt várja az övéitől.

A ma délelőtti istentiszteletet elneveztük „hittan-évnyitó" istentiszteletnek. Az óvodákban, az iskolákban, és a gyülekezetépítés első számú, leghatékonyabb helyszínein: a templomban és a gyülekezeti házban fogjuk megerősíteni a gyerekekben azt, amit először otthon kellett, hogy halljanak: Érdemes bízni Istenben. Hinni, a Biblia nyelvén azt jelenti: bízni.

A hittan-oktatás keretében, reménységünk és elhatározásunk szerint nem „tanok" átadására törekszünk. Nem dogmákat és hittételeket igyekszünk megismertetni a gyerekekkel és a serdülőkkel, hanem Isten segítségével arra törekszünk, hogy meggyőzzük őket arról: jó Istenben bízni. Jó neki hinni. A legjobb azt tenni, amire Ő ad utasítást. A legokosabb azt elfogadni, azt követni, a szerint rákészülni a következő napra, amit Ő ír elő, Ő ismertet meg velünk, mint egyetlen, igazán megfontolásra érdemes feladatot. Életcélt. Heti célt. Napi értelmet. A következő óra értelmét.

Többek között Jézusnak ezt a példázatát kívánjuk érthetővé tenni. Nem csak a gyerekek számára. Nekünk, felnőtteknek is szükségünk van rá, mint egy falat kenyérre. Mennyei kenyérre. Nem tudom, ti mennyivel jártok előttem, de nekem naponta végig kell gondolnom: Addig, annyit kell dolgoznom, ameddig nem hajtottam végre az Istentől kapott feladatomat. Nem annyit, amennyit valami mesterkélt elvárások szerint megkövetelnek tőlem. Annyit, amennyit Isten adott, és amiről a nap végén be kell számolnom neki.

Soha nem ad többet, mint amennyit el bírok végezni. Ugyanakkor, nem egyszer megijedek tőle. Tényleg ezt kell tennem? Uram, tényleg nekem kell megcsinálnom? Nem tévesztettél össze valakivel? Felmérted, mire vagyok képes? Ilyet még nem csináltam. Ilyen mértékben, ilyen helyzetben még soha nem kaptam megbízást tőled. A beállt csendben persze, már előre tudom, hogy Isten utasításának hallatán, olvasása után nem megbeszélés kérdése az, hogy mit, mikor, mennyit vár el tőlem. Tőlünk. Tőled.

Megmondta. Ezt mondta. Így mondta. Nem változtathatsz rajta. A Gazdád, az Istened vár tőled valamit. Bármit. Ő tudja, miért pont' téged nézett ki arra, hogy megtedd. Azért, mert így akarja. Azért, mert arra éppen elég erőt adott neked. Nem kevesebbet annál, ami elég, hogy elvégezd, és nem többet... - Miért is? - azért, hogy el ne bizakodj!

Jézus példázata megóv az elbizakodottságtól. Ha takaros keresztyén módra eleget tettünk bármelyik parancsának, még semmi okunk a büszkélkedésre. Miért? Mert az égvilágon semmit nem tettünk azon kívül, amire eredetileg utasított minket. Amikor Istennek engedelmeskedünk, csak annyi történik, hogy eleget teszünk annak, amire elköteleztük magunkat. Mikor? Akkor, amikor elhatároztuk, és neki, előtte kijelentettük, hogy Őt tartjuk Urunknak. Halálból megváltó Istenünknek. Valahogy szeretnénk neki megköszönni, hogy amikor hivatalosan megállapítják nálunk a halál beálltát, mi már nem is vagyunk ott. Csak a testünk. Mi már nála leszünk. Azon a napon. A paradicsomban. A köszönet ezért abból áll, hogy azt csináljuk, amire Ő kér. Pontosabban: Ő utasít. Amit Ő parancsol. Amikor engedelmeskedünk neki, semmi, külön elszámolható pluszt nem csinálunk. Egyszerűen: eleget teszünk az örömmel vállalt kötelességünknek.

Mondom: kötelességünknek. Mondom, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha sikerült engedelmeskednünk neki, akkor „azért járna valami". Tévedés. Súlyos; súlyos félreértést okozó tévedés. Ha azt hiszed, hogy Isten bármivel is tartozik neked, nagyot fogsz csalódni. Jézus példázata arra tanít, hogy ha azt várod, olyan lelki profitra éhes keresztyén vagy, akinek az a titkos kis reménysége, hogy az engedelmességéért majd valami extra jutalmat kap, nagyon nagy csalódásban lesz részed! Isten szolgáinak nem kézbesítenek mennyei borítékokat, isteni caffetériát!

Annyira sajnálom azokat, és szívből könyörgök értük, akik még a kéréseik meghallgatása után is többre vágynak. Nem elég az, hogy Isten gondot visel róluk. Nem elég az, hogy csodákat tapasztalnak. Semmi sem elég. Elvárják tőle, hogy ha imádkoznak hozzá, akkor Ő, Isten azt és úgy tegye, ahogy ők a „hűséges" szolgák megrendelték tőle.

Olyanok az ilyen, nem rosszindulatú, de az Isten és ember egymáshoz való viszonyulását végezetesen félreértő testvérek, mint a forgószélben könyörgő édesanya. A hirtelen kialakult hurrikán elérte és felragadta az udvaron játszó kisfiát. Van ilyen; számtalan esetleírást olvashatunk róla. Az édesanya kirohant a házból és üvöltve könyörgött: „Uram, ad vissza a fiamat, egyetlen gyermekemet!" Az irányt váltó vihar csóvája fél perc múlva a földhöz vágta a gyereket a ház előtt. Kócos és ijedt volt, de egészséges. Az édesanya, még mindig térden állva nézte a hihetetlen csodát. Magához ölelte a kisfiát, végigmérte, majd újra az égre kiáltott: „Uram, volt rajta egy sapka is!"

A példázatban, a gazda szolgája, ura kiszolgálása után ehetett és ihatott. Megkapta azt, amiben megegyeztek. Előtte azonban mindent elvégzett, amiről tudta, hogy az az ő dolga, a szolga dolga.

Jézus azt tanította akkori hallgatóságának, és az évezredek során hozzánk is elért követőinek: „ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." Nem a gazda nevezte haszontalannak a szolgát. A munkakörüket jól ismerő, azzal megelégedő hálás szolgákat inti Jézus arra, hogy mi illik a szájukba. Haszontalan az, aki nem termelt extra profitot, nem végzett plusz munkát, de annyit igen, amennyit rá bíztak! Istentől, az engedelmesen, megelégedetten elvégzett szolgálatunkért nem kapunk prémiumot. És ez így jó. Mire jó? Arra, hogy egyensúlyban legyen a lelkünk: Erre szerződtem, megcsináltam, kifizettek.

Szövetséget kötött velem az Úr. Ő előre kifizette a béremet a kereszten. Nem lett volna köteles. Hogy mernék bármit is követelni tőle, hiszen mindent megadott? Nemhogy plusz dolgot tennék, de még a hálámat sem tudom kifejezni azzal, hogy szolgálok. Haszontalan, boldog, kifizetett, elégedett, hálás szolgák vagyunk. Nagyon jó ez így. Ámen