Istentisztelet 2010. január 31-én

(Hotorán Gábor beosztott lelkész)

 

Lekció: II Kir 2,1-13

Textus: II. Kir 2,23-24

Kedves Testvéreim!

A bibliaolvasó kalauzt követve szerdán egy igen érdekes és talán kimondhatom, sokak számára megbotránkoztató részletet is olvashattunk az ószövetségi igeszakaszban Elizeus próféta életéből. A történetet ismerjük, most hallhattuk is: Elizeusból gúnyt űz egy csapat ifjú, mire válaszul megátkozza őket. Ennek hatására két megvadult medve tör ki az erdőből és kegyetlen pusztítást végez: negyvenkét gyermek leli halálát a könnyelmű beszéd miatt.

Bevallom őszintén, szerintem ez az egyik olyan történet a Szentírásban, amit első olvasásra etikailag a legnehezebben tudunk feldolgozni és értelmezni. Én személy szerint eddig nem is hallottam arról, hogy valaki e történet alapján prédikált volna, pedig abban egyet érthetünk, hogy ha benne van az Igében, akkor nyomós okkal került oda.

Alapvetően a nehézséget talán az okozza, hogy az ember komoly igazságtalanságot érez: miért kellett ilyen tragédiának/borzalomnak történnie szertelen gyerekek meggondolatlan beszéde miatt? Azt hiszem kevés olyan eset van még a mai társadalomban is, ami annyira felháborítana egy normális erkölcsű embert, mint amikor gyerekeket bántalmaznak.

De akkor miért volt szükséges negyvenkét gyereknek meghalnia? Hát Isten hogyan hagyhatott jóvá egy ilyen vérengzést?

I.

Az első, amit nyelvileg ki lehet deríteni, ha kicsit belemélyedünk a szövegbe, hogy a magyar fordítás talán nem teljesen adja vissza, de az a két kifejezés, amivel itt a „gyerekekre" vonatkozóan a héberben találkozunk, inkább ifjat, serdülőt jelent. Tehát nem kis gyerekekről lehetett szó, hanem egészen másról: fiatalemberekről ír, tudatos személyekről, akik nem egy kis csínytevést követtek el, képben voltak azzal kapcsolatban, amit csináltak. (Nehezen elképzelhető, hogy egy nagy csapat óvodás korú kisgyerek, felnőtt felügyelete nélkül cselleng a védett városon kívül, egy erdőség mellett...) Ifjak... A mózesi törvények egy 13 éves fiúra (ahogyan ők nevezik: bár micvá) már keményen vonatkoztak.  Ma teljesen mást jelent egy 13 éves gyermek fogalma, mint amit akkor, az ókorban jelenthetett. Más kultúrákból kevés adatunk van, arra nézve, hogy mikor kezdődött a felnőtt kor, de azt tudjuk, hogy később az ókori Rómában a fiúk 15-17 évesen öltötték fel a toga virilis-t, ünnepélyes keretek között, a nagykorúságot és a teljes jogú római polgár voltát jelző fehér férfi tógát. Azt is tudjuk, hogy Jézus korában a leányokat 14-16 évesen adták férjhez. Ma ezek az adatok idegennek tűnnek számunkra és szokatlannak, de akkor teljesen természetes volt. Más volt a társadalom berendezkedése. Minket, akik itt ülünk, meghatároznak azok a normák, szokások, beidegződések, amibe belenőttünk, amit láttunk, amit értékekként átadtak nekünk. Nehéz is elvonatkoztatni, és visszahelyezni magunkat akár száz, hát még ezer évekkel korábbra.

De ha másik példát veszünk is: a mi nyugati demokratikus társadalmunkban nehéz lehet megérteni, hogy milyen dolog szerelem nélkül házasságot kötni. Márpedig keleten sokszor ez ma is így szokás, a bibliai házasságkötési történetek jó részében sem lángoló szerelemről olvasunk: egyszerűen csak a férfihez hozzáadták a leányokat.

Sok szempontból más világ volt és a mienkkel ezen a téren össze nem hasonlítható.

II.

Tovább menve, ezeknek a fiataloknak ismerniük kellett Elizeust, aki épp nem sokkal ezelőtt tett csodákat a környékükön. Minden prófétatanítvány tudta, akik bétheliek voltak, hogy Illés hogyan ragadtatott el. Terjedhetett a hír, és ezek az ifjak is Béthelből jöttek ki. Ment szájról-szájra, az a sok csoda és hatalmas cselekedet, amit ők Illéssel együtt elvégeztek. Tudhatták, hogy Isten emberét látják maguk előtt. A szomszéd városnak, Jerikónak az egyetlen, akkoriban szennyezetté vált ivóvízforrását, ő „gyógyította meg" Isten benne munkálkodó ereje által. Ez tulajdonképpen az életet tette ott ismét lehetővé. Van kb. 15-20 km a két város között? Ismert ember volt de még mennyire, hogy ismert.

Tehát ezek a nem tiszta indulatú ifjak nagyon is jól tudták, hogy kicsoda ez az Elizeus. Ugyanis, amikor meglátták, azt kiáltották neki: "Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz!" Pontosan azzal a héber szakkifejezéssel ordítozták ezt neki, amivel néhány verssel korábban, ugyanebben a fejezetben Illés mennybemenetelét tárta elénk az Írás. Ebből az ünnepélyes és fantasztikus eseményből gúnyt űztek.

Nos, Elizeust (megszámoltam) nem kevesebbszer, mint 31-szer nevezi az ige „Isten emberének"! Isten emberének. Isten emberének, akit azért küldött, mert szerette népét. És nem akárkit nevez így a Szentírás. Elizeus prófétatársaihoz hasonlóan az Úr kegyelménk cselekvője és meghirdetője volt: halottat támasztott fel, vizet tett édessé, leprást gyógyított, folyót választott ketté, szabadulást jövendölt, uralkodót kent fel, Elizeus neve is ezt jelentette: „Isten a szabadító". Őáltala Isten látogatta meg népét, tanácsolni, inteni, feddeni akarta, lábát rásegíteni a megtérésre vivő útra. Kimondhatjuk a nagy szót: Elizeusban nem is úgy mint Messiás, de Isten látogatta meg a népét.

Isten embere magát Istent képviseli, ha azt bántja valaki, Istennek okoz fájdalmat.  A tűzzel játszottak ezek az ifjak és az megégette őket.

Nem Elizeus irányította a medvéket, azokat Isten hozta elő az erdőből. És érdekes, a mai ismereteink szerint hihetetlen, de az ott lévő ifjak sokaságából 42 fő áldozatul esik. Két medve 42 embert? Egy biológus, ismerve e mindenevő állat viselkedési reakcióit, a racionalitás talaján állva joggal megkérdőjelezhetné ezt a leírást, ezt az iszonyúan magas számot (nem-e elírás ez): könnyűszerrel elfuthattak volna a legtöbben, két medve nem tud 42-felé szakadni, elég lett volna néhánynak áldozatul esni? Nem? De nem, mert így íratott le.

Csoda történt? Félve kérdezem. Azt kell, hogy válaszoljuk: igen, ez egy csoda volt. Ebben az értelemben csoda volt, mint ahogyan csoda volt Egyiptomban az elsőszülöttek elpusztulása, csoda volt az, hogy Izrael előtt megnyílt a Vörös tenger, de az őket üldöző Egyiptomiak számára a száraz út azután hullámsírrá lett. Ebben az értelemben csoda volt Jerikó falainak a leomlása is, és csoda volt az, hogy Isten nem egyszer összezavarta Izrael ellenségének hadi táborát, akik így egymásnak támadtak, de csodaként élte meg Sámson is, hogy Isten élete végén adott erőt egy csarnok összedöntéséhez, ami a filiszteusok ezreinek halálát okozta. Csodák, de egy másik szemszögből. Mind Isten csodája és az fűzi őket egybe, hogy az övéit védi általuk.

A mai esetünk is Isten csodája. De ez egy olyan cselekedet az Úr részéről, amit a vészharangok megkongatásának szánt.

Elizeusról tudnunk kell, Illés után az Ő elsődleges feladata az volt, hogy Istennek az Ő népével kötött szövetségét erősítse, megújítsa, és bejelentse: az Úr még mindig fennálló igényét az Ő szeretett, de Tőle elfordult népére.  Ekkor már ebben a minőségben járt-kelt, és munkálkodott. Ekkor már közelgett Izrael nemzeti tragédiája is, a fogságravitel, amivel Isten népe hitetlenségét és gonoszságát büntette.

De a fiatalok „kiröhögték" e közeledést. Akkor Istennél betelt a pohár és egy jelet tett, egyébként úgy, mint korábban már többször: mert műfajilag egy szövetségi átkot mond el Elizeus Isten nevében és az azonnal utol is éri az érintetteket. Vészharangok megkongatása? Igen az volt. Mert ennek a negatív eseménynek is hamar híre mehetett. Elizeus kb. még ötven évig forgolódott ott prófétaként, de ezután már nem olvasunk ilyen kirívó esetet. Ezek után jó időre nem volt rá szükség.

A mózesi törvények alapján akkoriban halálbüntetés járt akár a szülőkkel való tiszteletlenségért, vagy a szombatnap megszegéséért, de a hamis prófétálásért is, ami pedig lehet, hogy kevésbé tűnik súlyosnak az Úr direkt káromlása mellett.

Ismét mondom, a mi újszövetségi felfogásunk, demokratikus államformánk és a kegyelmi korszak sok más áldásai mögül nézve nehezen érthetjük meg a történteket, ha csupán érzelmi alapon közelítünk.

 

III.

Végül úgy érzem, hogy ki kell mondanom, vagy fel kell tennem a szerintem sokunk kérdését: Hogyan aránylik mindez Jézus Krisztus személyéhez? Másként mondva: nincs-e égbekiáltó ellentét Jézus cselekedeteihez mérten? Mert Ő ilyenre biztosan nem lenne képes - mondhatják sokan.

Pedig Jézus is többször beszél arról, hogy a hívők, így áttételesen Őneki Magának a megbotránkoztatása nem múlik el következmények nélkül! Lehet, hogy késik, de nem múlik:

 

Jézus mondja:

„A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék." (Mt 18,6)

 

„(...) Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik." (Mt 18,7)

 

„Hogy számon kéressék e nemzetségtől minden próféták vére, mely e világ fundamentomának felvettetésétől fogva kiontatott, Az Ábel vérétől fogva mind a Zakariás véréig, ki elveszett az oltár és a templom között: bizony, mondom néktek, számon kéretik e nemzetségtől." (Lk 11,50)

 

A Jelenések könyvében egy jelenetben pedig megszólalnak, „akik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak: És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak? (...) és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak..." (Jel 6, 9-11)

 

Összhang az ószövetségi történet és az Újszövetség hasonló állásfoglalásai között? Szerintem igen. Mert az az Isten, akit Elizeus szolgált, megegyezik Jézus Krisztus Atyjával.

Viszont az is tény, hogy e fenyegető ígéretek beváltásáról konkrétan, személyekre lebontva nem olvasunk az Újszövetségben. Miért?

 

Jézus a törvényt nem eltörölni, hanem betölteni jött. És ez a mi örömhírünk. Ő volt az, aki helyettünk meglakolt a mi káromlásainkért.

Mert ha őszinte akarok lenni, akkor ha most itt kibújnának a medvék a padok alól, akkor talán sokfelé elindulhatnának, köztük felém is. És lenne is dolguk. Mert nem vagyok különb a 42 fiatalembernél. Sőt, fokozhatjuk is. Mert Isten azt mondja rólunk, hogy hajdan (az Ő megismerése előtt) mindannyian „gonosz cselekedetekben gyönyörködők elmével bírtunk, de most mégis megbékéltetett" Önmagával. (Kol 1,21)

Mire indíthat bennünket ennek a történetnek a tanulsága az egymás (hívők) tiszteletén, és Isten ajándékainak a komolyan vételén túl?

Szerintem arra, hogy értékeljük a kegyelmet. Jézus kegyelmét.

Mert Ő betöltötte a törvényt. Az Ő szentségének fényében hátborzongató héber törvényt, a helyettes engesztelőáldozat törvényét. Szemeit lehunyta a kereszten, hogy a mieink felnyílhassanak az örök életre és tényleg Őt magasztalva mondhassuk Neki: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak (...) Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől." (Rm 8,1) Ámen