Igehirdetés 2025. augusztus 17-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 2Móz 20,8-11

Textus: Mk 13,31

Énekek: 89/1, 762/1-6 ú. ék., 473/5, 171, 438/6, 461-465, 448/1-4

 

Szeretett Testvérek!

 

Jézus körülnézett a jeruzsálemi Templomban. Aztán olyat mondott, amitől - előttem így jelenik meg -: a hideg futkosott a tanítványok hátán: „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának." Csönd. Átballagnak a városfalakon túl fekvő Olajfák-hegyére. Leülnek. Pont a Templommal szemben. Négy tanítványa csak ekkor meri megkérdezni tőle, hogy mégis, mikor fogják lerombolni a fél évezrede ott álló, hatalmas Templomot? Lesz valami előjele?

Jézus válaszol. Nem mond dátumot. Mond annál sokkal félelmetesebb dolgokat. Beszél háborúkról, Krisztus imitátorokról, földrengésről, éhínségről, követői üldözéséről, véres családi tragédiákról, tömeges menekülésről, a nap, a hold, a csillagok, az egek kozmikus katasztrófájáról, végül az Ő eljöveteléről, angyalok kíséretében.

Beszéde közben nem egyszer, de hatszor inti hallgatóit: „Vigyázzatok!" Ügyeljetek, legyetek éberek! (βλέπετε, γρηγορεῖτε) A felsorolás vége felé közeledve pedig beszúrja a figyelemfelkeltő kijelentést: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el."

Mit akar ezzel Jézus? Megértetni a tanítványokkal, hogy új látásmódra van szükségük. Szabaduljanak meg a beléjük égetett, látható, megszerezhető, kiszámítható dolgok vizsgálatától. Amit érzékelnek, amit átélnek, az ég és a föld dolgai múlandóak. De az, amit Jézustól hallanak, mindig megállja a helyét.

Jézus szavai az Isten szavai. Annak az Istennek a szavai, aki már az egyiptomi kivonulás idején, még a honfoglalás előtt a választott nép tudomására hozta, mennyire fontos, odaszánni egy teljes napot az őket vezető, védelmező, gondjukat viselő Úrnak. A Tíz Ige, a „Tízparancsolat" szó szerint kőbe vésett sora elengedhetetlennek tartja a heti nyugalom napjának megtartását. Az Isten társaságában eltöltött nap szükségességét A munka, a hajtás, a megélhetés küzdelmei után, és a következő munkanapok előtt. Nyugalom! Istennel.

A keresztyénség túlnyomó többsége a vasárnapot, a zsidó hét első napját, Krisztus feltámadásának idejét tartja a nyugalom napjának. Bizonyos rendszerességgel ezen a napon úrvacsorázunk. Jézus mondta, hogy így legyen. Az úrvacsorára, de a nyugalom napjának megszentelésére is érvényes: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el." Jézus beszéde Isten beszéde. Ő és az Atya egyek. Bármikor mondta, nem múlik el az Ő beszéde. Ez sem: „Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!" (2Móz 20,8)

Mai, nyugalom napi úrvacsorás istentiszteletünk azért különbözik az év többi, hasonló alkalmától, mert ilyenkor, augusztusban mondunk köszönetet az új kenyérért. Lassan feledésbe merülő, manapság inkább csak falvakban gyakorolt szokás, hogy egy-egy család hozza el a templomba az Úr Asztalára helyezett kenyeret és bort.

Változnak az idők. A víziókkal teli doboz képernyőjén ma már a fél ország nézi könnyes szemmel „az ország kenyerét". Közben keveseknek jut eszébe, hogy Jézus az Őt hallgatókkal vállalt kenyér-, és bor-közösséget. Az „ország kenyere" látványosabb már, mint az úrvacsorai kenyér. Holott, ha az „országban", szívből jövő vágyakozással többen és többen részesülnének abban, amit Jézus kínál; ha az augusztusi politikai menüt nem kevernék össze Isten kínálatával, akkor azon a keskeny ösvényen folytathatnánk az utunkat, amelyen ezer esztendővel ezelőtt az Úr indította el ezt a nemzetet; majd több mint hetven esztendeje ezt a gyülekezetet, és - te tudod mióta -: téged!

A mai igekártyánkon azt találjuk: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el." Mit jelent ez az úrvacsorás vasárnapon? Azt, hogy értsük meg újra, vagy végre, hogy mi a különbség a szent és a profán (hétköznapi) között! Szent az, amit kiveszünk, elkülönítünk a többi közül, és tudatosan, bátran, örömmel: Istennek adunk.

A bibliai versben Isten azt parancsolja a népétől, hogy a hetedik napot különítse el a többitől. Ez ránk nézve azt jelenti, hogy: a vasárnapot adjuk oda Istennek! Akinek dolgoznia kell vasárnap (orvosok, tűzoltók, határőrök, stb.), az válasszon egy másik szabadnapot a héten, de el ne feledkezzen arról, hogy a hét nap egyikét Isten vele akarja eltölteni! Valamelyiket. Isten tudja, melyik az a hat napod, amikor tényleg dolgoznod kell, és melyik, amelyiket megadja neked; amelyiken pihenhetsz!

Amikor a vasárnap délelőttöd szabad, itt a helyed a gyülekezetben! Itt, ahol rád (is) vár az Úr! Ez az Ő, megáldásodra előkészített akarata! Ha ráérsz, nincs magyarázatod a távollétre! Illetve lehet magyarázatod, de azzal azt mondod ki: Nincs szükségem arra, amit Isten akar adni!

Pedig szükséged van rá. Az ősi, héber szövegben azt olvassuk, hogy a nyugalom napja „neked legyen szent", mert így lesz az Úrnak szentelve! Isten megoldja a maga pihenését, a felől ne aggódj! Ezzel szemben neked, nekünk van szükségünk arra, hogy a többihez képest mássá tegyük ezt a napot!

Mit jelent szentté tenni az Úr napját? Azt, hogy aktívan hozzájárulsz ahhoz az együttléthez, aminek Ő, minden percét rád szánja. Elsősorban: a gyülekezet közösségében. Ezt meg Jézus „találta ki". Kiválasztott hetvenegynéhány tanítványt, majd közülük is tizenkettőt, hogy kijelentse az akaratát. Amikor egyvalakivel beszélt, annak is meg volt az oka. De ha az volt a célja, hogy akarata, szeretete nyilvánvalóvá, továbbadhatóvá váljon, azt mindig többek jelenlétében vitte végbe.

Várod az Úr napját? Készülsz az Úrral, és az azokkal együtt töltendő közösségre, mely közösségnek minden egyes tagját épp olyan fontosnak tartja az Úr, mint téged?

Jó, hogy itt vagy, mert csupán a jelenléteddel már egy kicsit hozzájárultál ahhoz, hogy ne elvárj valamit az istentisztelettől, hanem tégy hozzá valamit!

Kérdezted már valaha magadtól: Vajon megszenteltem a nyugalom napját? Az ember onnan tudja meg, hogy tényleg megszentelte a nyugalom napját, annak minden, ébren töltött óráját, hogy nem csak megérti Isten akaratát, hanem meg is cselekszi! Hat napon át (nem öt napon át) végzi a munkáját, amire Istentől kapott tehetséget, erőt.

Ha nekiáll, akkor azon kapja magát, hogy az önmaga körül forgó élete, Istent középpontba állító életté válik. A nyugalom napját elsődlegesnek tartó ember nem szórakozásra vágyik, hanem kikapcsolódásra. Arra, hogy az Úr kapcsolja ki! A tudatosan Istennek szentelt napon, nyugalom idején, megtanul úgy gondolkodni a saját dolgai felől, ahogy arról az Úr gondolkodik. És az ő gondolatai mások, mint a miénk. Szerencsére...

Ő tényleg tudja, mi kell neked! Ki ismerne téged jobban; ki tudná jobban, mire van szükséged, ha nem az, aki az életet adta neked, aki egyéniséggel ajándékozott meg, aki féltőn óv attól, hogy bárki is a maga hasonlatosságára formáljon, szónokoljon, csábítson, hazudjon?

Szenteld meg a nyugalom napját, szenteld meg az életedet; engedd, hogy Isten átvegye felette az irányítást! Ezen a mindennél izgalmasabb lelki kiránduláson elképzelhetetlenül messzire fogsz eljutni.

Több mint 1100 évvel ezelőtt mi, magyarok addig jutottunk, amíg le tudtuk győzni a nálunk gyengébbeket. A mai népvándorlók is addig fognak jutni. Néhány ezres hadseregünkkel és rendőrségünkkel, átugorható és átvágható kerítésekkel nem tudjuk magunkat megvédeni. A szövetségeseink sem fognak.

A tatárjárástól kezdve, Mohácson, a Don-kanyaron keresztül, az '56-os barikádokig arra voltunk jók Európának, hogy feltartsuk a veszedelmet. Az I. István király által alapított keresztyén állam fiai, leányai közül rengetegen adták az életüket, sok esetben a nálunknál erősebb nemzetek biztonságáért.

Amikor már nagyon nehéz volt, amikor kilátástalannak tűnt a jövő, a leleményesek tovább álltak, a bátrak és a szegények maradtak. Ezért létezik, miattuk létezik még Magyarország. Mert Isten a bátrakra és a szegényekre számíthat. Azokra, akik maradnak. Azokra, akik nem csak azt tudják, hogy mit nem akarnak, mi nem jó, mi nem elég, hanem azt is meg tudják mondani, mi az, amit Jézus Krisztus akar! Mi az Isten akarata. Mi az a beszéd, ami soha el nem múlik.

A XXI. század legnagyobb csalása a három szekuláris, világi vallás:

az önmagát istenítő individualizmus;

a nemzetet istenítő nacionalizmus, és

a népakaratot istenítő demokratizmus.

De mi Istenben bízunk. Jézust tartjuk egyedüli Szabadítónknak, a Szentlélek megsegítő, útmutató jelenlétében.

Ezzel a hittel és köszönettel vegyük magunkhoz az új kenyeret, és igyunk a borból úgy, mint azok, akik biztosak abban, amit reformátor őseink tanítottak nekünk: mennyei Atyánk akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejükről, sőt szükséges, hogy minden a mi boldogságunkra szolgáljon.

Ennek bizonyítéka az értünk meghalt, és értünk feltámadott Krisztus teste és vére. Ámen