Istentisztelet 2026. május 3-án

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsolt 22,10-11;25-31

Textus: Zsolt 23,6/a

Énekek: 343/1 ú. ék., 95/1.4., 777/1 ú. ék., 766/1 ú. ék., 845 ú. ék.

 

Szeretett Testvérek!

 

Az anyák napja nem egyházi ünnep. Az egyház tagjai, a templom látogatói, az istentiszteletre kíváncsi emberek között azonban egy sincs, akinek ne lenne, ne élt volna édesanyja. Isten ugyanis az édesanyákat választotta arra, hogy egészen bensőséges munkatársaiként az élet hordozói legyenek. Ezen kívül felelőssé tette őket.

Mire? Arra, hogy a gyermekeik feléjük, az édesanyák felé irányuló, figyelmét, szeretetét, ragaszkodását lassan, fokozatosan, finomhangolással átirányítsák feléje. Isten felé.

Múlt vasárnap is az Ószövetségből, innen, a Zsoltárok könyve 23. fejezetéből kaptunk útravalót. Ma az egykor pásztorfiú Dávid király ének-imájából ezt hallottuk: „Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján". Szenczi Molnár Albert így fordította magyar énekhangra: „Jóvoltod, kegyességed körülvészen, és követ engem egész életemben." Dávid gyermekkorának részleteit nem ismerjük, de nem tévedhetünk sokat abban, hogy hozzánk hasonlóan, ő is részese volt annak, ami az édesanya felé irányuló szeretetből kiindulva váltott át az Istenbe vetett bizalomra. A nélkül, hogy az édesanya iránti érzelmek elhalványultak volna!

Ti hogy emlékeztek? Isten később megismert önzetlen szeretetét nem édesanyánkban fedeztük fel először? Csodálkoznék, ha bármelyikünk is maga elé tudná idézni azt a pillanatot, amikor először hajolt fölé a szülés izgalmától, fájdalmaitól meggyötört, mégis legszebb arc a világon! Emlékezzünk hát a kisgyermekkorunkra! Nem édesanyánk szeme, ölelése, mosolya volt az, amiben „eleitől fogva" bíztunk? Dehogynem! Édesanyánkat előbb szerettük, mint Istent.

Jól van ez így? Igen. Azért született ez a sorrend, hogy az édesanyákon keresztül tudjuk megközelíteni, egyáltalán: elkezdeni megérteni az Atya Isten felfoghatatlan kegyelmét. Az édesanyák legnagyobb felelőssége megértetni a gyerekkel: Kisfiam, kislányom hidd el, van, aki még nálam is jobban szeret téged.

Hogy' is olvastuk a Bibliából? „Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján". Wass Albert írta egyik regényében: „Az anyák velünk jönnek, akárhova megyünk." Dávid vajon hányszor „vitte magával" édesanyja, reá gondot viselő tekintetét, míg az első domb mögött el nem tűnt előle a rábízott nyájjal? Hányszor gondolhatott ölelő karjaira a puszta ég alatt, amikor a nyáj felé közeledő oroszlán alakját figyelte, az egymásnak jelt adó farkasok vonítását hallgatta? Ott élt benne a „vele tartó" édesanya iránt érzett vágyakozás.

Aztán az édesanyja fia figyelmét átirányította Istenre. Hogy is mondtam az előbb? Lassan, fokozatosan, finomhangolással. Sikerült, mert amikor Dávid egyre ügyesebben kezelte a parittyáját és elűzte a nyájat támadó vadállatokat, amikor a sziklafalak oldalában vezető ösvényeken átkelve, a legkisebb bárányt vette a vállára, és amikor a biztonságos fennsíkra érve felszabaduló örömmel immár nem édesanyja, hanem Isten felé fordította hálaadását: „Az Úr az én pásztorom... Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján".

Édesanyja is pásztorolta addig, amíg apjától, testvéreitől el nem tanulta a nyáj őrzésének kisebb-nagyobb fortélyait, komolyabb ismereteit. Aztán az édesanyja lassan a háttérbe húzódott, és már csak az útravaló kenyeret, sajtot adta fia kezébe, bátorító pillantását a szemébe, nagy fia iránt érzett büszkesége jelét haján, vállán végigfutó érintésébe. Ezek voltak az útjelző táblák.

Mintha azt mondaná: Az én feladatom idáig tartott. Továbbra is nagyon szeretlek. Mindig visszajöhetsz hozzám. De az Úr, az Úr az, akinek szeretete és jósága ténylegesen, tapasztalhatóan is ott lesz veled. Nem tudhatta, hogyan alakul fia jövője, de szavaiban, tekintetében, hitében az is benne volt: Az Úr ott lesz a homokviharban, ott lesz Góliát előtt, ott lesz Saul király udvarában. Veled lesz menekülésed, bujdosásod barlangjaiban, majd a királyi trónon. Veled lesz, amikor elárul a fiad, Absolon. Veled tart a filiszteusok elleni háborúkban, a házasságtörésed utáni összeomlásodban, és melletted lesz életed utolsó órájában.

Ez van benne a mindenkori édesanyák Istenre mutató, elengedő, és gyermekeiket így megtartani képes  szavaiban, mozdulataiban, imádságaiban. Mert hát az emberek között az édesanya az, aki először szereti a gyermekét. És ők, az anyák az utolsók is, akik „még mindig", akik „annak ellenére", akik „akkor is" szeretik a fiaikat, lányaikat, amikor már mindenki azon csodálkozik, „hogy lehet szeretni őt, aki" erre meg arra volt képes.

Dávid énekelve így imádkozott: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára"? Istenhez küldte a szavakat, de honnan vette a képet? Otthonról? Édesanyja mozdulataira gondolt? Amikor este tejet töltött, sajtot vágott, kenyeret szelt a férfiaknak. Aztán Dávid gondolata Istenre ugrott, mert anyja, apja kicsiny korától kezdve, az első falat előtt az asztal felett mondott áldást tanította neki.

Mint a mi gyerekeink, ugye?

Mondanak-e áldást a reggelire, az ebédre, a vacsorára terített asztalnál, mielőtt nekilátnának az evésnek?  Kedves Édesanyák, és édesapák.

Szeretnek-e titeket a gyermekeitek ezért? Azért, mert az étel elkészítésén túl rámutattatok arra, aki nélkül nem lett volna kenyér az asztalon? Ha még nem hangzik el az ima, még mindig nem késő! Legközelebb merjetek imádkozni! Ha elég bátorságot kértek hozzá, már ma, az ebéd előtt! A meglepetés csendje után még jobban fog szeretni gyermeketek, kis unokátok!

Mert ha egyszer, megismerik, a magukénak fogják tudni a király, Dávid másik zsoltárának szavait: „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem." (Zsolt 22,10-11) A „tovább-mutatás" másik lehetősége. Magunkról, Istenre.

Meglehet, az az egykor kicsiny fiú, kicsi lány élete olyan szakaszában fog visszaemlékezni az étkezés előtt mondott imádra, amikor nagyon nehéz neki. Amikor minden rossz. Amikor mindenkire haragszik. Még magára is. És egy könnyes pillanatban megfogalmazódik benne: Bár úgy tudnám szeretni magam, ahogy édesanyám szeretett! Akkor, mikor kicsi voltam, amikor még annyira tudtam viszontszeretni őt, amennyire ő szeretett engem.

Hogyan? Változatosan. A változatos szeretetre egyedül az anyák képesek. Mi, apák, másképpen. Csipetnyivel kevesebb érzelemmel, tárgyilagos-szeretettel. Az apák megszereznek. Többet, és még többet. Dolgoznak, rengeteget dolgoznak azért, hogy megszerezzenek valamit a gyermekeiknek. Aztán odaadják nekik. Ha örülnek neki, akkor még többet. De a „még több"-ben picivel kevesebb lesz az érzelem.

Egy kedves gyerekverssel mondom el, mire gondolok. Tíz év körüli kis angyal írta: „Bélyeget gyűjtöttem. / Papa hozott egyszer egy kilót. / Azóta nem gyűjtök bélyeget." Az édesapa szeretettel ömleszt annyit, amennyire képes. Az édesanya adagol. Sokféleképpen. És, ha szabad ilyet állítani ez a finomabb szeretet. A finomabbra hangolt szeretet.

Miért? Mert ez jobban közelít Isten szeretetéhez. Istenéhez, aki jósággal és szeretettel kísérte Dávidot; kísér minket. Ott van a közelünkben és mindig annyit kapunk tőle, amennyi éppen szükséges.

Nem véletlenül tanította Jézus: „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma". Ne többet, mert kidobjuk. Ne kevesebbet, mert morcosan csalódunk benned. Kérjük a mindennapit. Ami megtart az Atya Isten mellett. Elég arra, hogy hálát adjunk. Elég arra, hogy törekedjünk és könyörögjünk a másnapi kenyérért.

Jézus nagyon szerette az édesanyját, Máriát. Élete utolsó perceiben, a kereszten róla gondoskodott. Jánosra bízta. Arra a tanítványra, aki ismeretünk szerint az egyetlen volt, aki természetes halállal halt meg.

Jánost pedig az anyjára bízta. Mert tudta, hogy mit kaphat tőle. Emberi szeretetből a legtöbbet. Simogatást és tanító fenyítést. Mert arra is szükség van! A büntetésre? Igen!

Ingmar Bergman a filmrendező-forgatókönyvírók egyik legnagyobbika mondatja ki szereplőjével: „Soha nem kaptam büntetést, csak megbocsátást. Nem akarok hálátlan lenni, de nagyon rosszat tettetek velem. Mindenkinek viselnie kell a büntetését, másképp nem bírja ki." Én teszem hozzá: büntetés nélkül az ember nem bírja ki az elkövetett vétkeit.

Az édesanya, aki büntet, jót tesz. Jobbá teszi gyermekeit.

Úgy, mint Isten, aki megengedte Dávidnak, aki megengedi Jézusban gyermekeivé lett híveinek, hogy megjárják a halál árnyékának völgyét. Oda vezeti, a halál árnyékának völgyébe, aztán kihozza őket. És a büntetés után megvigasztalja őket. Ahogy a prófétával íratta le: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket". (Ézs 66,13)

Istennek legyen hála, a fenyítve-szerető édesanyákért. Jézussal együtt vezetnek vissza minket a mi Atyánkhoz. Ámen