Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Istentisztelet - 2019.03.17.

 

 

Hang: kattints a képre!

 

Böjt II. vasárnapján (dr. Kereskényi Sándor)


Lekció: Zsolt 19,8-15

Textus: Jn 12,37-43


Szeretett Testvérek!

Szombat. Mars tér. Zsong a piac. A svájci sapkás bácsi kezében tartott vékony nejlon szatyor lassan elkezd nyúlni, majd kiszakad. Szanaszét gurul a tartalma; krumpli és karalábé. Két fiatal félreugrik, hogy rá ne lépjenek. Felnevetnek, és tovább mennek. Felszedhették volna a zöldséget. Ketten, fél perc alatt. Cserébe, még valami jó érzés is kerekedett volna bennük. De nem. Félrekapták a fejüket. Nem akarták meglátni, és nem akarták észrevenni a segítségnyújtás lehetőségét.

Vajon mikor vakult meg a szemük? Mikor keményedett meg a szívük? Mennyi mindent akart már megláttatni velük Isten? Hányszor próbálta meglágyítani a szívüket? Egyengette az útvonalukat. Az utcán és a fejükben. Eléjük kínálta a hozzáfordulás, a gyógyulás ezernyi, apró esélyét. Egyre többet elutasítottak. Amit Isten gyógyulásra szánt, nem kellett nekik. Így egyre inkább romlott a látásuk a jóra, egyre érzéketlenebb lett a szívük az együttérzésre. Isten mentő beavatkozásának visszautasítása a Mars téri jelenetre már megvakította a szemüket. Figyelmen kívül hagyták az érzelmeket karbantartó isteni munkálkodást, és egyre keményebbé vált a szívük. Nemcsak nem segítettek (már ez is elég kérges szívre vall), de a piacon történt eseményre tovább keményedett szív már ki is nevette a bajba jutott felebarátjukat.

János evangéliumában ott tartunk, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe. Virágvasárnap. Szájról-szájra adják a hírt: Ő az, aki feltámasztotta Lázárt! Jézus imádkozik. Mennyei hang hallatszik. Némelyek mennydörgésnek hiszik, mások állítják, hogy „Angyal beszélt vele.” (Jn 12,29) Jézus kijelenti, hogy miattuk szólt ez a hang, és „most megy végbe az ítélet e világ felett.” Aztán a feltehetően ijedt tömegnek bejelenti, hogy „ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket”. (Jn 12,31-32) Ő a világosság, és amíg közöttük van, figyeljenek rá, járjanak, gondolkodjanak az Ő világosságában, hogy majd emlékezni tudjanak rá, mi a különbség a világosság, és a hatalmát állandóan fitogtató sötétség között.

Aztán következik a jeruzsálemi „Mars-téri” jelenet. Ezzel kezdtem a felolvasást: „Noha ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne”. Jézus érthető, érzékelhető, sokféle módon megmutatta már kortársainak, hogy mit jelent az a világosság, amit Ő hozott, azzal a sötétséggel szemben, ami az általános vallásos és közéletben uralkodik.

A Mars téri fiataloknak biztosan „ciki” lett volna lehajolni és karalábét szedegetni. Pedig jobban érezték volna magukat. Mert jó segíteni. Jó érzés élni az ölünkbe hullott lehetőséggel: segíthettem valakinek. Aprócskát lágyulhatott volna szívük: „Lám, még én is hasznos vagyok. Nincs igaza a tanáraimnak, a nevelőmnek, amikor állandóan azt hajtogatják: Csak a hülyeségen jár az eszed!”

Azért mondtam, hogy az evangéliumban is elérkezett a „Mars–téri” jelenet, mert kiderült, hogy Jézus jelei, jelzései, gondolkodás-váltó felajánlásai ellenére a zsidó vezetőknek, és a sokaságnak is „ciki” volt színt vallani arról, hogy voltaképpen hisznek Jézusban. Én biztos vagyok benne, hogy a szegedi piacon sétáló fiatalok is tudták valamikor, mit kellene tenni abban a helyzetben, de a barátaik (félek kimondani: a szüleik) világlátása már olyan mélyen beivódott a tudatukba, hogy automatikusan nevetségesnek ítélték volna saját magukat krumpli szedegetés közben. A jeruzsálemi bámészkodók pedig a farizeusoktól, a vallási szokásokat szalagon gyártó kegyesektől féltek. Attól, hogy nem felelnek meg az ő normáiknak. Ha a vezető emberek azt teszik, amit a Jézus tetteire lágyuló szívük diktál nekik, a farizeusok elmehetnek odáig, hogy „kizárják őket a zsinagógából”. Azt pedig nem lehet! Ők a fő helyeken ülnek a zsinagógában. Ott minden egyes alkalommal, amikor belépnek, megmártózhatnak az emberektől nyert dicsőségben. Hiszik, hogy Jézusra hallgatva az Isten dicsőségét keresnék, de hát az olyan megfoghatatlan! A zsinagógákban viszont mégis csak ők a nagytiszteletű és főtiszteletű vezetők!

El is érkeztünk Jézus mai kihívásához. Kihív minket a hívő, de bátortalan, színt vallani vonakodó határozatlanságunkból, és nem bántóan, hanem biztatóan azt kérdezi: Te mit becsülsz többre? Azt, amiért elismernek, dicsérnek az emberek, vagy Isten dicséretét? Neked melyik esik jobban? A téged dicsérő megjegyzések, bólogatások begyűjtése, vagy az, hogy kimondod: Isten dicsőségére teszem azt, amit az Ő jóakaratából elérhettem.

Jézus nem arra kíváncsi, hogy most, ott a padban magadban mit válaszolsz. Azt úgyis tudja. Ő téged buzdító, erősítő izgalommal azt várja, hogy mi lesz az istentisztelet után? Végiggondolod-e majd magadban, hány jelet tett már előtted, és válaszképpen, te hányszor vallottál színt róla? Megelégedsz-e ezután a mai találkozás után az emberek dicséretének bezsebelésével, vagy kiderül rólad, hogy minden cím, érdemjegy, minősítés, érem, oklevél Isten dicsőségének hirdetése az indexedben, a dolgozószobád falán, a vitrinben, az ellenőrző füzetedben, a törzslapodon? Megléped-e mától azt a felfelé vezető emelet-szintet, ami a Jézusban hívő csendességből az Isten dicsőségéről színt valló kijelentésig, beszélgetésig vezet?

A kilencvenes évek elején, amikor már bátrabban lehetett templomba járni, szinte egy hét nem telt el a nélkül, hogy utcai találkozások, látogatások, lelkészi hivatali beszélgetések során ne újságolta volna valaki: „Na, róla se’ hittem volna, hogy egyszer még a templomban látom!” Elmesélték, az illető mióta lakik a szomszéd házban, mennyi ideig tanította az iskolában, hány éve dolgoznak együtt, hányszor söröztek a vendéglőben. Ki nem derült róla, hogy az oktató, az ismerős, a haver Isten-hívő. Azelőtt, persze több oka lehetett arra, hogy hallgasson. „Bizalmas” helyen veszélybe kerülhetett volna az állása, a lakáskiutalása, a régóta várt autó sorszámának érvényessége. Nem mintha nem akadtak volna bőven olyanok, akik színt vallottak Jézusról, és tényleg hívatták őket a személyzeti osztályra, a háromszobás lakás helyett csak kétszobás jutott (ha jutott), és a piros Zsiguli csak nem érkezett meg a Merkúr telepre. Akiket én ismertem, valahogy nem lettek boldogtalanabbak tőle. Sokukról tudom, hogy többszörös kárpótlást kaptak a bátorságukért: jól aludtak. A házastársuk, a szüleik, és ami talán a legtöbb: a gyerekeik pedig felnéztek rájuk. Szavahihető, ezért megbízható édesanyák és édesapák voltak. A kisebb lakásban, autó nélkül, más beosztásban.

Ezeknél a „régmúlt” történeteknél sokkal meglepőbb az, hogy a Jézusban hívőnek most is nehezére esik színt vallani. Isten dicsőségéről szólni, megvallottan azért a dicsőségért cselekedni: ma is „ciki”. Még biztos terepen is. Nem egy olyan kislányt, srácot ismerünk, aki akkor tudta meg, hogy a szülei reformátusok, amikor őt, a gyereket beíratták hittanra. Addig egy szó nem esett otthon Jézusról. A Parlamentben díjukat átvevő színészek, sportolók, tudósok, pedagógusok nagy-nagy többsége tartózkodik attól, hogy a tv vagy rádió nyilvánossága előtt Istennek adjon hálát az elért eredményeiért. A hitükről egyházi újságból, műsorokból értesülhetünk. Ott illik arról beszélni. Azt nem olvassák, nem hallgatják olyan sokan, és annak a közönségnek még tetszeni is fog! A kollegák és a nagy nyilvánosság ne mosolyogjon rajtuk! Nehogy már a szavazóik, a betegeik, a tanulóik, az ügyfeleik, a lakóközösség azért nézzen rá furcsán, mert kiderült, hogy ő hisz Jézusban!

Miből ered a kockázatvállalás hiánya? Abból, hogy valaki, vagy valami megelőzi Jézust. Elé férkőzik. Bejelentkezik az Ő helyére. Az Istennel egyenértékűnek hiteti magát. Egyelőre. Aztán, amikor a szívét, meggyőződését mindennek kitáró lélek megnyugtatja magát azzal, hogy: végül is hisz Istenben, akkor is, ha nem Ő az első tényező az életében, akkor ez a valaki, vagy valami, aki már odajutott Jézus mellé a gondolataiban, majd feljebb, előrébb tornázza magát.

Egészen odáig, hogy a titokban hívő embernek elhomályosul a látása, és csonthéjas lesz a szíve. Egyre többször fordul el attól, amit kínos látnia. Egyre többször rántja vissza jóérzése kantárszíját, amikor jót cselekedhetne, és érzi is, hogy ő a legközelebbi segítség. Nem kell, mert nem képes arra, hogy a világ, a város minden gondját megoldja, de amikor bármely értelemben is előtte szakad ki a szatyor, akkor döntenie kell: lehajol, vagy átlépi a problémát? Jézus keze és dereka lesz-e, vagy még egy réteget húz a kőkemény szívére?

Akit a Szentlélek Isten kísér ma ide, az Úr asztalához, az a kenyérrel és a borral együtt magához veheti Jézus vésőjét. Kalapácsát. Ütve fúróját. Páncéltörőjét. Attól függően, hogy melyikre van szüksége? Milyen kemény a szíve?

A mai Igével, a mai úrvacsorai közösséggel erre készült Jézus. Eszedbe idézi a jeleket, a megmagyarázhatatlan eseményeket, vagyis: csodákat, amit bőségesen osztott, szórt életed napjain, helyszínein, útjain. Megérinti a szundikáló bűntudatodat, és arra kér, hogy mondd ki, aztán add oda neki azt, ami nyomasztja a lelkedet. Megsúgja, hogy azt is felvitte a keresztre. Törölte a Legfelsőbb Bíróságon a miatt, ellened szóló vádat.

Majd átnyújtja a meghívót.

Gyere, ide hívlak a színvallás asztalához! Vegyél magadhoz egy falat kenyeret, igyál a borból! Ahogyan azok szétáradnak a testedben, úgy akarok én része lenni minden mozdulatodnak, szavadnak, szándékodnak. Segítek!

Így, Jézust hordozva már nem szükséges az emberektől nyert tömjénezésben tapogatózni. Vele együtt öröm lesz Isten dicsőségét keresni, és arról beszélni! Ámen

 

Csatolt dokumentumok:

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 231, összesen: 1440346

  • 2019. július 16., kedd

    A magyar reformáció politikai teológiája, avagy a világi hatalmasságok hitbéli megközelítései a tizenhatodik században.
  • 2019. július 16., kedd

    Ahol az Isten hozott nem csak szlogen – a sellyei Biztos Kezdet Gyerekházban jártunk.
  • 2019. július 14., vasárnap

    „Nem tudom garantálni a gyerekeimnek, hogy lesz nekik mit enni és inni, de arra nevelem őket, hogy bármilyen körülmények között lesznek, gondoljanak I...
  • 2019. július 12., péntek

    – Nemsokára jövünk! – nevetett rá a férfi és sietve felpattant a biciklire, hogy utolérje a két fiúcskát, akik már az utca végén kerekeztek. Mosolyog...
  • 2019. július 10., szerda

    Schaffner Antóniát megérintette a Wycliffe Világszövetség Afrika területi igazgatójának beszéde, és elhatározta, jótékonysági vásárral segíti a biblia...
  • 2019. július 09., kedd

    El kell hagynunk elefántcsonttornyunkat keresztyénként – szólt a felhívás az egyik rendezvényen. Volt olyan az életemben, amikor valóban kiléptem a me...
  • 2019. július 09., kedd

    Együttesen 3261,4 millió forintnyi többletforrást szavazott meg a parlament a tűzkárt szenvedett kollégium újjáépítésére és az ezzel egy épületegyütte...
  • 2019. július 08., hétfő

    Vajon bűn-e a gazdagság? Milyen alternatívája létezik annak a gazdaságnak, ami növekedésre van ítélve, ha fenn akar maradni? Miért éri meg a pénzre vá...
  • 2019. július 07., vasárnap

    „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” (Mt 4,17) – ezzel az igei mottóval szervezték meg idén az ökumenikus lelkészi és munkatársi konfe...
  • 2019. július 05., péntek

    A teremtett világ megőrzésében nagy szerepük van a helyi közösségeknek. Kis lépésnek tűnő cselekedeteink is sokat számíthatnak környezetünk védelmében...