Istentisztelet 2019. január 13-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jer 36,1-3

Textus: Jer 36,3

Szeretett Testvérek!

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hosszú ideig nem ismertem Fodor Ákos költőt. Tavaly olvastam először, és le kellett tennem az újságot, mert percekig mormoltam a „Három negatív szó" c. versét. Így hangzik: „nincs / semmi / baj". Három elutasító szó: „nincs / semmi / baj". Önmagában mindegyik taszít, de ha gyorsan, átgondolatlanul mondjuk ki őket, mindjárt az ellenkezőjére vált a hangulatuk: Nincs semmi baj!

Jeremiás próféta lassan, érthetően beszélt Jeruzsálem és Júda népéhez. Több mint négy évtizedig. Volt, amelyik király hallgatott rá. Ilyen volt Jósiás, aki megtisztította a jeruzsálemi templomot, és megtiltotta az akkori demokráciát; mármint, hogy mindenki olyan istent imádhat, amilyet akar. Jósiást királyt ma kizárnák az európai, de a magyar parlamentből is. Isten, a világ túlnyomó részében, a demokráciával szemben ma kisebbségbe szorul.

A helyzet tovább fokozódott. Az Istenre figyelő Jósiás király fia, Jójákim a saját útját járta. Hatalomra jutása negyedik évében betelt a pohár. Az Úr igéje (szava) arra indította Jeremiás prófétát, hogy írja le Isten akaratát. Mindent, amit addig már elmondott. Jeremiás lediktálta a kijelentéseket majd felolvasták a Templom előtt.      A tömegben ott volt a kancellár fia, és egyéb vezető emberek. Arra a következtetésre jutottak, hogy az irattekercs tartalmát a királynak is hallania kell. Bementek hozzá. Jójákim király a kandalló előtt üldögélt. Elkezdték a felolvasást. Három-négy hasábot végighallgatott, aztán a már felolvasott részeket késsel levágta és a tűzbe hajította.

Vajon miért? Mert úgy gondolta, hogy: Nincs semmi baj! A próféta teszi a kötelességét, a felolvasó végzi a feladatát, Isten pedig megóvja a népet, az a dolga!

Jobb lett volna, ha jobban odafigyel a kályhába dobott tekercsek részleteire. Megtarthatta volna Isten kijelentéseit. Megtarthatta volna a népet!

Megváltozott volna a hanyag magatartása. A „Nincs semmi baj!" helyett azt kiálthatta volna: „Nincs!" Semmi!" „Baj!" Nincs bizalmam Istenben. Semmire sem számíthatok. Kimondhatatlanul nagy bajban vagyok.

Tanulságos. De nem ezért jöttünk templomba. Nem azért vagyunk itt, hogy kétezer-hatszáz éves történeteket elemezzünk. A Szentlélek azért küldött, hozott ide minket, mert Jeremiás próféta Istene a mi Istenünk. Neki pedig úgy tetszett, hogy tudjunk arról, amit Jeremiás prófétáig, majd utána még hétszáz évig, Krisztus születése után egy évszázadig leíratott. Ismerjük meg annak az Istennek a természetét, aki ismer minket, és tudja, hogy a szó elszáll, az Írás megmarad.

A királyi kályhában megesett könyvégetés után Jeremiás másodszor is lediktálta Isten kijelentéseit. Ránk csak kései másolatok maradtak belőle. Különböző korokból, több ezernyi. A legrégibb kópiák is mutatnak eltéréseket. Ki ezt veszi hitelesnek, ki azt, de ha eldöntötte, akkor foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a verzióhoz.

Isten pedig szánakozó szeretettel azt kéri, hogy ne a másoló, ne a fordító személyét; ne a betűt figyeljük, hanem az isteni Léleknek, Isten Lelkének akaratát.

Mit akart Isten Jeremiással? Miért íratta, diktáltatta le vele az akaratát? Azért, hogy megmentse a népét. A káldeusoktól. A babiloni fogságtól. Annyira szép; annyira megindító, ahogy Isten még reménykedik: „Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani, és megtér mindenki a maga gonosz útjáról. Akkor én is megbocsátom bűnüket és vétküket." Ha felolvassák azt, amit Jeremiásnak mondott, akkor még van esély! Hátha nem hallotta mindenki! Hátha, a király, a papok is elengedték a fülük mellett a figyelmeztetést! Talán most komolyan veszik. Talán meghallják.

Mit? Azt, hogy Isten először, másodszor, tízszer, húszszor szól, mielőtt bedobja a legkeményebb büntetést. A büntetést a rosszért, a gonoszért. A jóval, a kellemessel, szeretetreméltóval, a kedvessel ellentétes bűnökért, vétkekért.

Mit akar Isten velünk? Miért olvastatja ma velem a kijelentésének ezt a másolatát, ezt a (nem tekercset, hanem) könyvet? Pontosan azért, amiért Jeremiás idején kellett hallania a népnek. Azért, hogy megmentsen minket.

Mitől? Ugyanattól, amitől Jeremiás honfitársait. Attól a veszedelemtől, amit Isten kimér azoknak, akik a rosszat, a gonoszt választják. Rossz, gonosz az, ami a jóval ellentétes. A híres, édenkerti gyümölcslopás óta az embernek nincs mentsége. Különbséget teszünk jó és rossz között. Jó volt addig, amíg az első bűnesetig nem kellett félni Istentől. Nem kellett elbújni előle. Nem kellett magyarázkodni a meztelenség miatt. Nem kellett egymásra mutogatni: „ő adott nekem a fáról, és így ettem." Nem kellett magyarázkodni: „A kígyó szedett rá, azért ettem." (1Móz 3,12.13.)

Isten fenyeget? Nem. Emlékeztet. Arra, hogy előre megmondta, még az Édenben: „a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod." (1Móz 2,17) A régi héber másolat szerint kb.: „biztosan meg fogsz halni". Meghalt Ádám azon a napon? Nem. Éva? Ő sem. Akkor mi az, hogy „azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod."; meg fognak halni?

Azt, hogy valaminek vége lesz. Véget ér az a kapcsolat, amit Isten teremtett maga és az ember között. A bizalmi szál elszakad. A bizalomra épülő összeköttetés véget ér. A jó és a rossz tudásának fájáról Ádám volt az, aki nem ehetett. A Biblia írása szerint erről csak vele beszélt Isten. Csak Ádám hallotta a parancsot. A parancsot arra vonatkozóan, hogy bízza a Teremtőre annak megítélését, hogy mi a jó neki, és mi a rossz. Gonosz. Alattomos. Bizalomromboló. Ez a halálnak halála. A Teremtő és a teremtmény közötti érintkezés megszakítása. Ez az eredendő bűn. Ádám attól a naptól kezdve, amelyen evett a fáról, már csak ezt tudta tovább adni. Örökíteni. Átörökíteni. Ezért volt a halála napja.

Isten pedig összedörzsölte a markát, vagy legyintett egyet: „Na, akkor folytasd tovább, úgy, ahogy akarod"? Nem. Isten az engedetlen teremtményét sem hagyja elveszni. Meg akarja védeni. Meg is tette. Az Édenkerten kívül is biztosította számára az életlehetőséget. Verejtékkel és fájdalmas szüléssel, de folytatódott az élet. Az emberi gonoszságra özönvízzel válaszolt, de nyolc életet onnan is kimentett. Semmi nem változott. Isten sem. Ő sem adta fel. Ábrahám hitét kezelésbe véve, bukdácsolásait jóra fordítva népet választott magának. Arra, hogy megismertessék a világgal Őt, az egyetlen Istent. Megtették? Nem. Izráel is eljutott arra a pontra, hogy semmibe vette az Urat.

Itt érkezünk el Jeremiásig. Ő, szegény, hűségesen mondja, és mondja, hogy mint megannyi alkalommal az emberiség, a választott nép történetében, Isten újabb veszedelemmel fogja nevelni az övéit. Az ügyeletes ellenkező, Jójákim király nem hallgat rá. Akkor írjuk le! Aki elfelejti, visszakeresheti Isten akaratát. Sajnos, ez sem működik. Ezt sejtette meg Isten, amikor így kezdte az indoklást Jeremiásnak: „Talán meghallja Júda háza...". Talán. Isten, szeretteit féltő, soha el nem múló reménységének szava: talán. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De, legalább lehetőséget teremt a választásra. Leíratja a kijelentéseit, mert nem akarja, hogy annak ismerete hiányában döntsön a király, a nép, és benne: az egyén. Ma, mondjuk: én. Mondjuk: te. Isten nem engedi meg magának, hogy azok, akiket szeret, az Ő akaratának ismerete nélkül folytassák a napjukat. A munkájukat. A készülődésüket. Az előkészületeiket a teljesítésre. A felkészülésüket a befejezésre.

Talán meghallja a református egyház. Talán meghallja ez a gyülekezet. Talán meghallja a prédikációt elmondó, az igehirdetést hallgató, Bibliáját bármikor elővehető választott gyermeke. Talán komolyan vesszük Isten kijelentését. Azt, hogy ha nem akarunk úgy élni, ahogy Ő tartja helyesnek, akkor bajjal, még nagyobb bajjal fog meglátogatni. Ha nem elég az, ahogy Jézussal tökéletesen megmagyarázta, hogyan fordulhatunk vissza hozzá az akármerre, de tőle egyre távolabb vezető utunkról, akkor kénytelen lesz hathatósabb eszközökkel visszahívni. Mert még mindig vissza akar hívni. Vissza, magához. Vissza, oda, ahol nekünk is a legjobb. Csak már elfelejtettük. Vagy ki sem próbáltuk. Isten nem riad vissza attól, hogy fájdalmat okozzon a megmentésünk érdekében. Mint apukád felemelt keze. Mint édesanyád felemelt hangja. Mint az orvosod felemelt szikéje.

Fájni fog, mondja Isten, de annyira szeretlek, hogy meg kell tennem. A te érdekedben.

Nem lehet elkerülni? Dehogynem! Mivel? A megelőzéssel. A szerető szüleidnek, a lelkiismeretes tanáraidnak, a tested, lelked kezelőinek is azért kellett a szomorú, vagy fájdalmas beavatkozást alkalmazniuk, mert nem tettél meg mindent annak érdekében, hogy megelőzd azt, ami már fájt.

Ha Júda meghallotta volna az Isteni szót, ha megtért volna a saját veszedelmébe vezető útjáról, akkor azonnal élvezhették volna Isten bocsánatát.  „Talán meghallja... és megtér... Akkor én is megbocsátom bűnüket és vétküket."

Na, hogy döntöttél így, az istentisztelet vége felé? Csak hallgatod a felolvasott isteni kijelentést, vagy meghallod? Isten szeretettel várja a válaszodat. Izgul érted. Mintha a kezét tördelné, úgy reménykedik abban, hogy visszatérsz hozzá: „Talán meghallja... és megtér... Akkor én is megbocsátom...". Ő tudja, mire érti. Talán te is. Talán. Ha igen, akkor visszafordulsz hozzá. A lelkedet megüresítve, és magad előtt tartva Jézus keresztjét: „Ezért merem kérni, Uram!" És Ő magához ölel: Örülök, hogy hazajöttél! Ámen