Istentisztelet 2019. március 10-én

Hang: kattints a képre!

(Böjt I. vasárnapján - dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 11,45-52

Textus: Jn 11,51-52

Szeretett Testvérek!

Ki volt Valerius Gratus, és mi köze van az istentiszteletünkhöz? Kr. u. 15-től ő volt a római jogot és hatalmat képviselő szíriai helytartó. E tisztség felhatalmazta arra, hogy beleszóljon a jeruzsálemi főpap kinevezésébe. Több alkalommal élt vele. Számunkra az a legizgalmasabb, hogy ő hagyta jóvá a hallott bibliai rész főszereplőjének Kajafásnak a beiktatását.

Vele kezdjük az idei böjtöt. Vele, a „látóval", a „nyomozóval". Arám nyelven ezt jelenti: Kajafás. Nem az apja volt a névadója; ez egy csúfnév. „Látó", „nyomozó" volt abban az értelemben, hogy mindennek utánajárt. Például annak, hogyan lehet megvásárolni a főpapi tisztségét. Minden évben. Tizenkilenc esztendeig így sikerült a helyén maradnia.

Kajafást, aki minket Jézus perére és elítélésére, Poncius Pilátussal való összehaverkodására emlékeztet, a mai szereposztásban prófétaként ismerjük meg. Őt? Ezt a jellemtelen kaméleont? Ő lenne próféta? Igen. Isten, aki - ne kutassuk, miért -, de megengedte, hogy feltornázza magát a vallási vezetők ranglétráján, prófétai szót adott a szájába. János apostol nem véletlenül hangsúlyozza, hogy amikor Kajafás megjövendölte Jézus halálát, azt „nem magától mondta". Akkor: hogyan? Az evangélium szerint: „mivel főpap volt " Elégedjünk meg ennyivel. Isten nem az aljas, számító, karrierista jellemet használta, hanem a főpapi tisztséget. Jézus ellenségeinek először a saját főpapjuk szájából kellett meghallaniuk az evangéliumot. Azt, hogy Jézus meg fog halni, de: „nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse." Jézus keresztre feszítése nem csak a választott népnek ajánlotta fel Isten bűnbocsánatát, hanem mindegyik, világon szétszóródott gyermekének. Többek között azoknak, akik ma, itt hallják a megerősítést: tényleg igaz, tényleg így van! Isten összegyűjti a családodból, a baráti körödből ismert, szeretett, de az Úrtól mérhetetlen távolságra lévő gyermekeit.

Visszatérve Kajafásra; ő azért mondta, hogy „jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen", mert nem akart összekapni a rómaiakkal. Jobb egy ártatlan embert, a Názáretit kivégezni, mint végignézni a római légiók véres rendrakását holmi szektavezér miatt kitört forradalmacskáért.

Ezt hitte Kajafás. Fogalma sem volt róla, hogy Isten prófétaként alkalmazta. Te azonban már tudod, hogy az a bizonyos „egyetlen ember", aki meghalt a Teremtő szétszóratott gyermekeiért, maga az önmagát megüresítő, Istennel egyenlő, tényleg meghalt, de feltámadt Megváltó volt.

Hogy jutott idáig Kajafás? Keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy egyszer majd megpályázhassa a főpapi állást. Hosszú éveket járt rabbi-képzőbe. Az előírtnál többet böjtölt. Kijelölt és jelöletlen időkben imádkozott. Kemény, legtöbbször hasznos, de olykor üres, alázatra nevelő fegyelmezésnek vetették alá. Kajafásból igazi, vallásos pap lett.

Ennyit, önmagától a jó református is elérhet. Felépítheti a vallásos karrierjét. Megtanulja az esti imát. Aztán a Mi Atyánkot. Hittanra jár. Konfirmál. Prédikációkat hallgat. Bibliát olvas. Megveszi és végigtanulmányozza a lelkésze, vagy templomban mellette ülő testvére által ajánlott könyveket. Kívülről fújja, vagy felolvassa a Heidelbergi Kátét. Felüti Kálvin Institúcióját. Adott esetben a lelkészi, hittanoktatói hivatást választja. Egyházi hivatalokat tölt be. Presbiter, lelkész, tanácsos, esperes, püspök lesz belőle.

Kajafás esete azonban bármikor kijózanítja. A püspököt, az egyháztagot, a presbitert, a lelkészt. Bármelyiküket. Akár civilként, akár lelkészi végzettséggel. A Kajafások vallását nem Isten szerezte, hanem ők maguk. Annyit is ér.

Ki mondhatja meg, hogy milyen az én hitéletem? Vannak rá jelentkezők, meg is teszik, de én igazából csak egyre vagyok kíváncsi. Ezért szeretem a böjtöt. Nem az előírt húsvéti böjtöt, nem az annak tartott adventi böjtfélét; nem azt, amikor bárki szerint is „ideje" van a böjtnek.

Számomra a böjt az, amikor ketten vagyunk. Én, és az a hiteles személy, akinek nemhogy megengedem, de néha követelőzve kérem arra, hogy mérje fel, milyen állapotban vagyok! Mondja a szemembe: a vallásom előírásainak szintjét igyekszem megugrani, vagy a böjtölő-társam: Jézus mértékének beállításához akarok hozzáigazodni?

Hogy' lehet vele böjtölni? Hogy', hol, mikor lehet Jézussal böjtölni? Kiragadott, legmagasabb fokozatúra minősített időben, helyen. Vákuumban. Szellemi feltöltésre váró, Jézustól bármit elfogadó, kiszolgáltatott állapotban. És a módja? Összekulcsolt kézzel? Úgy is lehet. Lecsukott szemmel? Az is egy segítség.

Szerdán ajánlottam valami mást a hittanosaimnak. Szeptembertől húzódó szűkölködésünket látva, az általános iskola gazdasági munkatársának szíve megesett rajtunk, és felajánlotta, hogy ne a második emeleti folyosón félrehúzott asztal mellett tanítsam a nyolcadikosaimat, hanem menjünk be a logopédus-zongorás- matekos vegyes kis terembe. A falán: óriási tükör. Ez az! Megkértem a hittanosokat, hogy húzzanak maguknak egy széket a tükör elé. Hajoljanak egészen közel az üveghez, és amíg nem szólok, nézzenek a saját szemükbe. Elkomolyodtak, és csöndben, pisszenés nélkül néztek szembe - önmagukkal. Az idő teltével - nem tudom másként fogalmazni -: egyre mélyebbre jutottak - önmagukba. Amikor szóltam nekik, hogy fordítsák vissza a székeket és üljünk körbe, még jó néhány másodpercig nem tudtak elszakadni a tükörtől. Mintha elbúcsúztak volna attól, akivel most találkoztak először. Aztán még a kicsengetés után is arról beszélgettünk, kivel találkoztak a szemükben? Mit láttak benne? Mi volt bennük?

Nem az előírt, hanem az igazságra kiéhezett, kiszomjazott böjti időtökben, vagyis: bármikor - próbáljátok ki! Kérjétek meg Jézust, hogy mutassa meg nektek, mivel vagytok tele! Jézus azt mondja: „Ha a szemed tiszta, az egész tested világos, de ha gonosz, a tested is sötét." (Lk 11,34) Adj időt magadnak! Nézz egészen mélyre. Csak a szemedbe. És állapítsátok meg együtt, Jézussal a tükör előtt: mennyire szennyezett a tested. Az egész valód. Milyen a lelked higiéniája? Mit kéne kidobni belőle; mit megtisztítani, mit elővenni, mit megmutatni?

A jó Isten Kajafást is be akarta gyűjteni. A többi gyermeke közé. Mondja ki a tényt: tényleg jobb, ha csak Jézus hal meg, semhogy az egész nép. De aztán menjen oda Jézushoz: Uram, mit mondtam én? Menjen oda hozzá, mint ahogy a Nagytanácsban ülő társa, Nikodémus tette egy éjszakán! Beszéljen vele! Kérdezzen tőle! Ismerje fel! Nem fogja elutasítani. Be fog mutatkozni neki. Ki fogja jelenteni magát. És akkor ő maga, Kajafás is meglepődik majd azon, hogy nem a vallásos politikus számításával örül Jézus halálának és a népe megmentésének, hanem az Isten látogatását felismerő hívő ember, Isten gyermekének vidámságával.

A bármikor élt és élő Kajafások nagyon jól ismerik Istent, de nincs szükségük rá. Erre még akkor sem jönnek rá, amikor Isten a szájukba adja az evangéliumot. A saját szájuk íze szerint értelmezik azt, amit Jézus mennyei fűszerrel hintett meg. Kajafás kimondta, hogy Jézus halála kiváltja a nép békességét, de ő úgy értette, hogy most, ebben az időben, a rómaiak haragjával szemben. Kajafás átfűszerezte az evangéliumot! Jézus, ugyanezzel a történéssel, a keresztre feszítésével azt a békességet szerezte meg, amire a legelszántabb, népükért élő szabadságharcosok sem lettek volna képesek: Isten haragját vette le róluk.

Nem csak róluk. Kajafás tüdejét, hangszálait, nyelvét, ajkát bekapcsolva a mennyei örömhír-adó azt tudósította, hogy „Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse." Ezt nem nehéz elmondani. Ugyanakkor: nem könnyű örülni neki. Ahhoz idő kell. Ahhoz engedékenység kell. Ahhoz reményre van szükség. Arra, hogy megszülessen a kérdés: Rólam van szó? Rólam szól ez a prófécia? Én is egyike vagyok Isten szétszóródott gyermekeinek? És talán az én saját gyermekeim, az én kedvesem, az én társam, az én édesanyám, édesapám, az én testvérem, de még a kedves szomszédom is azok között van, akiket Isten egybe akar gyűjteni?

Lehet, hogy azért hallom most ezt az egészet, hogy ne legyek többé vallásos, ne a nekem kedves értelmezés szerint értsem az igehirdetést, a Bibliát, hanem úgy, ahogy, amiért Isten juttatta el a szememig, fülemig, szívemig?

A húsvét előtti böjtben majd egyre többször látjuk, olvassuk, halljuk, hogy ott állt az a kereszt a Golgota-hegyen. Kajafás ott állt előtte. Többekkel együtt ennyi mondandója volt a szenvedő Jézusról: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. ... szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk!" (Mk 15,31-32) Aztán hazament. Vallásos ember maradt. Volt ott, a kereszt előtt valaki más is. A kivégzést levezénylő római osztag-parancsnok. Ő ezt mondta: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!" Ő is hazament. Isten gyermekeként. Akit a kereszt az örök életre gyűjtött egybe.

Az örök élet nem vallás. Az örök élet az Istenre néző, magunkba forduló, Jézust követő létforma. Folyamatos, jókedvű böjt!

Mi is hazamegyünk. Lehet vallásosan, lehet Isten gyermekeként. Böjt alatt, böjt után is bele lehet nézni abba a tükörbe! Nem fog ártani. Sőt! Ámen