Istentisztelet 2020. december 6-án

 

 

Advent 2. vasárnapján /interneten/

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lk 1,46-56

 

Szeretett Testvérek!

 

Hányan voltak azok, akik Jézus kiszámítható eljövetelére vártak? Ketten. A názáreti, Szentlélektől fogant szűz: Mária (született: Mirjam), és őt szüléséig (és bizonyára: tisztulásáig) nem érintő férje, a názáreti asztalos-ácsmester: József (eredeti nevén: Jószéf). Várták Jézus születését, mert az angyali szó az ultrahangos vizsgálatnál is egyértelműbben jelentette ki nekik, külön-külön a fogantatás tényét, és határozta meg a gyermek nemét. Megközelítően pontosan kiszámíthatták, mikorra van „kiírva" Mária.

József és Mária a Messiás, az Isten eljövetelére (ezt jelenti: advent), láthatóvá válására várt.

Mi nem arra készülődünk. Nem Jézus születésére. Az már egyszer megtörtént. Többé már senki sem fogja megpillantani a csecsemő Jézust. Miért? Mert ahogyan egyszer vitte végbe tökéletes áldozatát a kereszten, úgy harminchárom évvel korábban: egyetlen egyszer született a földre.

Mikor? Isten, a számunkra elképzelhetetlen létformában élő, nevezzük így: Lélek-Isten úgy látta jónak, hogy nem hozza nyilvánosságra azt az időpontot, amikor neki is olyan teste; keze, lába, szíve, haja, szeme, térde lett, mint nekünk. Az a baj, hogy az ember nehezen bírja ki ünneplés nélkül azt, aminek örül. Isten ezért tudomásul vette, hogy Jézus feltámadása után 300 évvel egy testület, egy zsinat, a rendelkezésére álló pontos ismeretek hiányában is december 25-ét jelölte ki Krisztus születésnapjának.

Addig, amíg ez meg nem történt, az ismert világ különböző pontjain márciusban, áprilisban, októberben, vagy decemberben tartottak adventi találkozásokat. Attól függően, hogy a helyi gyülekezet vezetője Lyonban, Karthágóban, Rómában, vagy éppen Jeruzsálemben, kinek hitt, és melyik napra illesztette be a naptárába Krisztus születését. Mára már kettőre csökkent az ünneplés idejének meghatározása. A nyugati keresztyénség december 25-én, a keleti ortodox testvéreink két héttel később adnak hálát azért, hogy az Ige, a Logosz, az Isten testté lett.

Akárhogy' is legyen, adventben nem Jézus születésére várunk, hanem köszönettel és hálával emlékezünk arra, hogy egy alkalommal megszületett. A családban sem azért készülünk valaki születésnapjára, mert aznap fog megszületni, hanem azért, mert egy ennyi meg ennyi évvel ezelőtt azon a napon sírt fel először könnyes-nevető édesanyja mellett.

Jézus megszületett, amikor megszületett. Sem a napot, sem az órát nem tudjuk, mikor. És, bár testében visszatért a mennybe, közvetlenül előtte hallható szóval megmondta: velünk marad a világ végezetéig (Mt 28,20). Szentlelke létformájában az egész világon, minden percben elérhető. Ha nem így lenne, akkor ti most nem ülnétek a képernyő előtt, én pedig első szakmámat művelve műfogakat faragnék. Miért? Mert, ha nem élő Jézusunk lenne, akkor az Egyház sem létezne. De: minden bűnével, rosszalkodásával, erényével és jóságával él az Egyház! És éltek ti, és prédikációt hallgattok; és élek én, és 2020 adventjén milliárdnál több keresztyénnel nem a „szeretet ünnepére", hanem Isten szeretetének földre érkezésére, emberré születésének örömére emlékezek.

Mi emlékezünk. Mária még: készült rá. Az Úr eljövetelére. Az Úr adventjére. Mit leshetünk el Mária öröméből? Mit másolhatnánk át az ő adventjéből a miénkbe? Mitől válhatna elevenné 2020 adventje?

Egy az egyben nem vehetjük át. Főleg az olyanok nem, mint én. Úgy értem: a férfiak.

Mária anya volt. Mi, férfiak soha nem érezhetjük, még csak meg sem érthetjük, mi az, amit Mária és az édesanyák átélnek a várandóság hónapjaiban. A názáreti Mária óriási adagot kapott a lelki átalakulás isteni infúziójából. Ez még menne. Ezt férfiak is átélhetik. Abból azonban ki vagyunk zárva, hogy a testünkben érezzük a változást, azt, hogy „mozog bennem egy élet." Az, hogy ez mennyi kellemetlenséggel jár, csak azok az asszonyok tudják megmondani, akik már átélték ezt az áldott állapotot. Mi férjek, apák kínos képet vágva próbáljuk együttérzésünkről biztosítani társunkat, ami jól esik nekik, de a rosszulléteket, a gerinc terhelését, és az illatok iránti különleges érzékenység hozadékait őszinte sajnálkozásunk csak jelképes mértékben csökkenti.

Mégis, mi is tanulhatunk Máriától. Veletek együtt, kedves asszony-testvérek.

Lehet olyan az adventi örömünk, mint Máriáé? Az milyen volt? Istenre fókuszált. Arra, hogy mire készül. Mit akar vele, Máriával. Nem saját vágyai beteljesülése, hanem Isten terveinek megvalósulása töltötte el örömmel.

Olyan egyszerűnek, szinte elcsépelt szónak tűnik ez az „öröm". Tartalmában, jelentésében mintha átalakult volna „élvezetté". Ezt mostanában gondoltam végig. A visszafogottan, de egyre biztosabban beinduló karácsonyi vásárlás mind több embert csalogat a boltokba. Kedden délelőtt megálltam a járdán. megtapogattam a zsebeimet. Se pénz, se bankkártya nem volt nálam. Ennek tudatában, vagyis bebiztosítva a családi kassza sérthetetlenségét, befordultam az utamba eső könyvesboltba, egyenesen a kedvenc polcsoromhoz. A mellettem válogató férfi odafordult a feleségéhez: „Nézd, ez csak 110 oldal, biztos élvezné Csöpi!" Mármint a könyvet.

Filozofikus hangulatra váltottam, és azon elmélkedtem, vajon miért csak élvezné, miért nem örülne Csöpi annak a könyvnek? Mintha az egész karácsonyi ajándékozási folyamat arra hajtana, hogy a szerencsés ajándékozottak „élvezzék" a csomag tartalmát. Ne örüljenek mélyen, hosszan, maradandóan, hanem csak „élvezzék" azt, amit kaptak.

Mi a baj az élvezetté silányult örömpótlékokkal? Az, hogy csak addig fejtik ki a hatásukat, amíg nem változnak meg a körülmények. A mosoly, az ölelés, a karácsony elmúltával, a januári munkanapok beköszöntével leesik az élvezet görbéje.

Nem így: az öröm. Erre mutat rá Mária kifakadása. Szándékosan használtam ezt a szót. Rokona, Erzsébet előtt, Máriából kifakad a felgyülemlett érzések sokasága. Nem bírja magában tartani azt, amivel hetek óta tele vannak a gondolatai. Feltornyosult öröme odarobban bizalmasa, a méhében Keresztelő Jánost hordozó papné, Erzsébet elé. Máriát nem érdekli, hogy mit mondanak az emberek. Most nem azon töri a fejét, hogy a vőlegényének, Józsefnek hogyan magyarázza meg terhességét. Dorgálhatja anyja, apja, mit számít az Máriának, amikor az Isten Fiára kell vigyáznia, és néhány hónap múlva életre segítenie!

Odaneveti Erzsébetnek: „ujjong az én lelkem megtartó Istenemben". Az ilyen öröm nem abból születik, ami körülveszi az embert. Ez az öröm abból fakad, hogy: élő kapcsolatban vagyok az Istennel!

Ez az igazi advent 2020-ban! Nem az élvezetek négy hete, hanem az öröm ideje. Isten kapcsolatot teremtett velem! Lelke titokzatos útján bele-fogant annak a zsidó lánynak a méhébe, azért, hogy nekem legyen minek örülni kétezer évvel később!

Mária akkor, azt még nem foghatta fel, mi miatt változhatnak át a mi ideiglenes élvezeteink állandó örömmé. Mi annak örülhetünk, hogy a betlehemi Isten-gyermek kiváltott abból, amibe beleszülettünk, amibe, ha akartuk, ha nem, belekergettek, és amibe önként belementünk. Jézus az istentelenségbe szutykosodott lelkünket váltotta ki a kárhozatból, az örök Isten-hiányból.

Mit tartogat még nekünk ez a szakasz a vírusos adventben? Rajtakaptatok! Igen, ezt is tudatosan használtam: „vírusos advent".

Mária hitvallása, imája, öröme ráerősít arra, amit az itteni, és a tőlünk távolabb élők többségének viselkedését látva tagadhatatlanul észreveszünk. Az emberek alázatot tanúsítanak. Azokra az irányítókra figyelve, akik szokatlan magatartásformák betartását írják elő. A magabiztos tömeg alázatosabb lett. Valószínűleg azért, mert megtapasztalta, hogy olyan erővel áll szemben, amivel nem tudja felvenni a harcot.

Az „adventi" Mária nem kesereg, hanem megint csak Isten felől vizsgálja magát: „rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára". Szolga vagyok, a mutogató, összesúgó tömeg előtt megalázó helyzetbe kerültem. De ők nem tudják, hogy mi történt velem. Mi történik bennem. Majd az is kiderül, és akkor - emelkedik fel a fiatal kismama -: „mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék".

Hetek óta. Hónapok óta. Telefonos, e-mailes, facebookos, személyes visszajelzések, bűnvallások, titkos vétkekből feloldozó imádságok sokaságából látom, hallom, tapasztalom, hányan jutottak el a félelemből, a tehetetlenségből addig az alázatig, hogy meghajoltak Isten előtt. Nem a vírus előtt; Isten előtt. A tényleges, vagy lelki térdre omlás után pedig kitisztult szemekkel és fejjel állnak fel az alázatos lelkek. Attól a perctől kezdve boldogok. A „máriás" boldogság simítja ki az arcukat, szavaikat, döntéseiket. Mert az Isten előtti alázat feljogosítja őket, téged arra, hogy a magadénak tudd a názáreti Mária félmondatát: „mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék".

Mi van még? Hát persze! A remény. Aki Máriához hasonlóan így tudja összegezni az Istennel kialakult kapcsolatát: „nagy dolgokat tett velem a Hatalmas," az a szerettei iránti reménységgé formálja hitét. Hitre hívja az övéit (társát, gyermekeit, rokonait, népét) és megvallja nekik: „irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön."

Ti, alázatot tanult örvendezők, semmi felől ne aggódjatok! A názáreti Máriával együtt hirdessétek, hogy olyan Istenünk van, aki „karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat"! „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel." Gazdagítsa meg Isten ezzel az örömmel, alázattal és reménységgel adventi készülődésünket! Ámen