Istentisztelet 2020. október 25-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Kor 6,3-10

Textus: 2Kor 6,4.10

Szeretett Testvérek!

Érdemes volt? Sejtette Pál apostol, mivel jár az, ha zsidó hittársai előtt kiderül, hogy Urának vallja a názáreti ácsot, József fiát: Jézust? Érdemes volt üldözőből üldözötté válni?

Mert ez lett belőle! Eredetileg a zsidó nagytanácstól a mai FBI ügynökökhöz hasonló felhatalmazást kapott a kezébe. Ahol azt felmutatta, ott azonnal fegyveres embereket kapott. Krisztus követői utáni nyomozása során az egész izráeli titkosszolgálatot mozgósíthatta. (Már akkor is profik voltak...) A soron következő külföldi akciója közben azonban történt valami. Damaszkuszba vakon érkezett meg. Aztán eltűnt. Amikor újra megjelent, úgy beszélt a názáreti Jézusról, mintha ő is a tizenkét apostol egyikeként tanult volna tőle. Érdemes volt? Már összeszámolni is sok, hányszor verték meg, mennyi időt töltött börtönben, miféle nyomorúságokban volt része. Csak azért, mert elhatározta, hogy élete minden idejét odaszánja a názáreti Jézus tanainak hirdetésére.

Megváltozott a magatartása. A modora. A hanghordozása. A heves természetét nem tudta levetkőzni, de a damaszkuszi fordulat után másként viselkedett. Másra használta könnyen lobbanó vérmérsékletét. És másként beszélt. Ugyanarról az Istenről, akiért addig is az életét áldozta volna. Soha nem tagadta meg Izráel Urát. Épp' ez okozta benne azt a nagy változást. Arról kezdett beszélni, hogy Izráel Istene elküldte a Messiást. Azt állította, hogy ez a Messiás nem más, mint az a vándortanító, akit a Peszach, a Kivonulás, (a húsvét) ünnepe előtt elkaptak és megfeszítettek. Saul, akit a keresztyének Pálnak neveznek, belement a változásba. Önként feladta azt, amit addig vallott. Hitte azt, amit addig a damaszkuszi küldetésig a legmegátalkodottabban tagadott.

Érdemes volt? Igen. Mert a világlátásának megváltozása, az Írások magyarázatának változása, kiegészítése, hite útirányának megváltoztatása kerekké tette az életét. Békessége lett. Olyan, amire mindig vágyott. Az Istentől kapott erő nyugalma töltötte be.

De jó lenne feltöltekezni vele! Az idők kezdete óta ez az ember vágya. Az Éden-kerti nyugalom visszaszerzése. Hisszük, nem hisszük; bevalljuk, nem valljuk be, szokásból jöttünk, vagy tudatosan, de ezért vagyunk ma itt. Kicsit pontosítva: Miért is? Hallottunk valamit Jézusról? Megtaláltuk Jézust? Megismertük? Megszerettük? Követni kezdtük? Nem akarunk lemaradni tőle?

Nem tudom, melyik szekciónak vagy a tagja, de könnyű kitalálni. Nem nekem; neked. Mi hozott ide? Még keresed Istent? Már találkoztatok? Már félénken ismerkedsz vele? Megszeretted? Követed egy ideje? Már nem is akarod messzire engedni magadtól? Vagy már eljutottál odáig is, hogy amíg mellette, magadban tudod őt, viszed, osztod Jézus szeretetét, vidámságát, békéjét? Irigylésre méltó vagy. Attól kezdve, hogy kíváncsi lettél rá. Irigylésre méltó vagy; a hosszú út bármely szakaszát járod is! Mert a végén apostollá válsz. Van, aki már gyermekkorában; van, aki fél úton; van, aki a halálos ágyán, utolsó, halk szavaival tesz bizonyságot, és nyer meg tanítványokat Krisztusnak. A haldoklók nagyon hitelesek. Ők vannak a legközelebb Jézushoz.

Pál apostol - a Biblia tanúsága és hallgatása szerint - soha nem bánta meg a váltást. Sejthette, de biztosan nem tudhatta, mennyi megpróbáltatás vár rá. Mégis belement. Mégis elkezdte. És - mi, a Bibliában ugyan csak a római fogságig tudjuk követni, a többi az szent hagyomány - de azok szerint: végigcsinálta! Azt hitte, hirdette: megéri!

Te hogy látod? Érdemes keresztyénnek lenni? Ez idő szerint, itt, a Kárpát-medencében elkényeztetett biztonságban élve válaszolhatjuk: Igen. Érdemes keresztyénnek lenni. Nem térdelünk lefejező hóhérok előtt narancssárga ruhában. Semmi különösebb kellemetlenséggel nem jár, ha megtudják rólunk, hogy templomba járunk. Szabadon vásárolhatunk Bibliát. Gyerekeinket nyugodtan beírathatjuk egyházi iskolába, és elviselhetetlen módon még a világi iskolákban sem cikizik azokat, akiknek a szülei nem erkölcstanra, hanem hittanra járatják 6-14 éves lurkóikat.

Érdemes hát belevágnunk abba a változásba, ahonnan, egy ponton túl nem fordulhatunk vissza? Érdemes „annyira" keresztyénnek lenni, hogy előre nem láthatóan is vállaljuk azt, amibe később kerülhet? Érdemes Krisztus keresésén, megismerésén túl követni is Őt?

Nem tudom elképzelni, hogy Pál apostol mártír akart lenni. Nem tudnának meggyőzni a felől, hogy Pál apostol mazochista volt, és kereste, hol kínoznák meg legközelebb? Nem hiszem, hogy Pál apostol élvezte a nyomorúságot, a szükséget, a szorongattatást, a nem saját elhatározásából, hanem kénytelenül átvirrasztott éjszakák fáradalmait, a hajótöréseket.

A damaszkuszi úton elhívott Saul nevű farizeus, akit Pál apostol néven ismert meg a világ és gyűlöltek meg a zsidók, nem mérte fel a helyzetet. Felmérés, kiszámíthatóság nélkül döntött.

Érdemes volt? Megérte hatvannégy évvel ezelőtt, 1956-ban kikezdeni azt a rendszert, ami ijesztő, nyomorúságos, kiszámíthatatlan, félelemmel bélelt és hazug volt? Nem lett volna jobb, ha az akkori hősök meghúzzák magukat, és inkább kivárnak? Felmérték egyáltalán, hogy érdemes-e nekimenni a világ egyik nagyhatalmának segítségét élvező hazai politikai alakulatnak? Érdemes volt feladni a „szegények vagyunk, de jegyre, pult alól beszerezve a legszükségesebbeket, ügyes beosztással, a szánkat befogva, szögesdrótok és aknazárak mögött, még mindig nem halunk éhen" életvitelt? Érdemes volt utcára menni a szabadságért és az igazságért azzal a  hiú reménnyel, hogy a „Nyugat" majd úgyis segít?

Én, ahogy hiteles emberektől, forradalmár felmenőimtől hallottam, az, hogy érdemes-e, nem volt kérdés. Az igazság, a szabadság és - igenis, miért tagadnánk -; a viszonylagos gazdasági jólét utáni vágy eltörölte a józan felmérés egyenleteit. 1956 előtt, húsz évvel korábban: 1936-ban; negyven évvel korábban: 1916-ban; száztíz évvel korábban: 1846-ban teljes volt az igazság, a szabadság és a jólét a Kárpát-medencében? Nem. Egy ország, egy nemzet társadalma soha nem volt, és soha nem lesz egységes hiten, egységes véleményen, egyenlő anyagi helyzetben. Mindig voltak és mindig lesznek szegényebbek, megelégedettek, és nagyon gazdagok. Mindig voltak, most is vannak, és a készülődő forradalmak után is mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik a változás.

Pál apostolt nem csak egykori hittársai, hanem Krisztusban megváltott testvérei is zaklatták. Vajon miért? Azért, mert már a néhány éves egyházban, az újszülött korinthusi gyülekezetben, de még inkább a jeruzsálemi ősgyülekezetben is voltak olyanok, akik megelégedtek az alapvető hittel, a régi átírásával, de a szükségszerű változás, az újjászületés gyakorlati velejáróinak hallatán összeborzadtak. Megelégedtek annyival, amitől pedig Jézus annyira óvta a tanítványait: a régi tömlőbe akarták beletölteni az új bort.

A régi, hibás, de szánalmasságában is kiszámítható, és valamennyire azért mégis csak működő politikai, katonai, gazdálkodói, egyházi szervezeti egységek képviselői, vezetői soha nem akarták kockára tenni kétes hátterű hatalmukat, és az azzal járó, még kétségesebb értékű tiszteletüket.

Szerintem ennek a kificamodott folyamatnak az eredményeként lettünk mi, református lelkészek is tiszteletesből nagytiszteletűek, meg főtiszteletűek. Az, hogy a mi hierarchikus egyházfelépítésünk mennyire felel meg a reformátori elveknek, és még inkább a bibliai, és abban a jézusi tanításoknak, azt majd eldöntik az egyháztagok, a presbiterek, és azok, akik az idei tisztségválasztásokon lehetőséget kapnak a címeknél is sokkal fontosabb változtatások megtételére. Ha nem mernek, ha nem változtatnak, ha a meglévő felépítmény bedarálja őket, ha az óriási többségben lévő presbiterek mellett még mindig a sokkal kisebb számú lelkészek akarnak az igazság egyedüli bajnokai maradni, akkor majd a hit-tudatos presbiterek, és az egyre erősebb, felnövekvő, most 20-as, 30-as lelkészgeneráció képviselői mondanak ítéletet a régi tömlőkben turmixot keverőkre. Mert az Egyházban is vannak forradalmak! A legutóbbi legnagyobbat úgy hívták: Reformáció. Voltak forradalmárai és ellenforradalmárai. Nekünk, a lelkek szabadságharcosainak kötelességünk a vállukra állni, és tovább lépni! Ők is ezt szerették volna, nem azt, hogy a változás kockázatát nem vállalva, csak őket szajkózzuk, és a múltból éljünk.

Pál apostol megtette a nagy lépést. Egyedül azért mondhatta (írhatta) tiszta szívvel és hittel: „úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái". Addig kegyes farizeus, hívő zsidó volt. Az azoknak kijáró hódolattal és elismeréssel. Mekkora ugrás lehetett innen a názáreti Jézus szolgájává válni!

Ti váltottatok már? Vettétek a bátorságot ahhoz, hogy felhagyjatok a régi, beolajozott, Jézust irdatlan, biztonságos messzeségből távcsővel figyelő, óvatos keresztyénségetekkel, és - nem számolva a következményekkel -, Isten szolgáinak nevezzétek magatokat? Ajánljátok magatokat? Istennek szolgáiként, „mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden"?

Otthon, ebéd után, vagy este, amikor már csönd van az utcán, a lakásban és a lelketekben is, üljetek bele a kedvenc foteletekbe! Vegyétek kezetekbe a Bibliát, és hunyjátok le a szemeteket! Aztán nyissátok fel a második korinthusi levél 6. fejezeténél, és szép lassan olvassátok végig azt, amit Isten szent Lelke csúsztatott ma a fületekbe, érző, Tőle kapott lelketekbe! Meg lehet állni versenként, szavanként. A végére biztosan tudni fogjátok, megéri-e beállni Jézus mögé.

Ha a válasz igen, ajánljátok magatokat neki és felebarátaitoknak

„mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden"!

Ámen.