Istentisztelet 2020. október 4-én
(Dr. Kereskényi Sándor)
Lekció: 1Kor 11,17-25
Textus: 1Kor 11,26-32
Szeretett Testvérek!
Ugyan ki érti teljesen azt, amit Jézus Krisztus egy palesztinai ház felső szobájában, vacsora közben a tanítványaira bízott? Két héttel ezelőtt úrvacsoráztunk. Ha nem jön közbe semmi, két hét múlva megint kenyeret, és borral töltött poharat veszünk a kezünkbe. Mi történik akkor? Ti tudjátok, mert ti élitek át. Meg tudjátok fogalmazni? Én nehezen találok rá szavakat. Minden egyes alkalommal másként csodálom meg. Szerintem Jézus tanítványai is így voltak vele. A közül a tizenkettő közül, aki ott volt az utolsó vacsorán, egyikük sem hagyta ránk, mit csinált később, Jézus halála után, amikor először „úrvacsorázott".
Pál apostol, aki elvetemült indulatokkal üldözte Jézus követőit, majd a damaszkuszi úton 180 fokos fordulatot tett elméjében, és megkeresztelkedett, kikérdezte az apostolokat. Júdás kivételével azokat, akik jelen voltak, amikor az utolsó békés vacsorán Jézus ezt mondta: „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." (Mt 26,26-28) Felkaptátok a fejeteket! Értem én; nem így szoktátok hallani (mert mi Pál apostol levelét idézzük az úrvacsora előtt), de így írta meg Máté, aki ott volt azon az utolsó vacsorán.
Szóval: Mi történik veletek? Mi történik bennetek, miközben úrvacsoráztok?
Úgy, mint közületek sokan, én is olvastam, konfirmáltam, tanultam mit írtak hitvalló elődeink. Három hitvallásunk közül az első, a „Hiszek egy...", amit a 4. évszázadban állítottak össze, és amit fennállva, református szertartásunk rendje és módja szerint most, a keresztelés előtt is elmondtunk, nem említi az úrvacsorát!
Kálvin János írásai - érdekes módon, hiszen mindig rá hivatkozunk -, nem tartoznak hivatalosan elfogadott hitvallásaink közé. Én, ma délelőtt, ennek az izgalmas bibliai szakasznak a magyarázata során hadd hivatkozzak rá! A francia Jean Cauvin-ra (Kálvin Jánosra). Miért rá? Azért, mert hasznos dolog megismerkedni azok gondolataival, hitével, érzéseivel, akik hozzánk hasonló módon, „kálvinista" módon értelmezték, veszik ma is az úrvacsorát.
Tudjuk, hogy Kálvin működésének kiteljesedése genfi tartózkodása idején ment végbe. Hihetetlenül sok írása között találunk egy rövid kis füzetecskét, amit gyerekeknek szánt. Kérdés-felelet formában adta értésükre azt, amit - többek között - ő értett meg az úrvacsorával kapcsolatban.
Legyünk most gyerekek erre a kis időre! Benne vagytok? Halálának 511. évfordulójának esztendejében, képzeletben utazzunk vissza - mondjuk: 460 évet! A Franciaországtól 24 éve független Genf városában, 1560-ban üljünk le a genfi prédikátor lábaihoz, és hallgassuk meg, mit tanít nekünk a templom sekrestyéjében!
Csss! Figyeljetek, gyerekek! Azt mondja: „Krisztus az úrvacsorával arra akart megtanítani, hogy teste és vére közlésével neveli lelkünket az örök élet reménységére." Tehát: minket, szegedieket arra int, hogy amikor úrvacsorázunk, erősödjünk meg abban, hogy nem itt lesz vége az életünknek. Sőt! Vége sem lesz! A majdan kiállított zárójelentés ellenére: folytatódik az életünk. Örökké.
Az úrvacsorai istentiszteleten, amikor ránk kerül a sor: Mit látunk? Cauvin lelkész azt állítja, a kenyér és a bor „tanít meg arra, hogy aminő ereje van a kenyérnek, a test táplálására s a jelenvaló élet fenntartására, ugyanolyan erő van az Úr testében is a lelkeknek szellemi táplálására. Amint a bor megvidámítja az ember szívét, visszaadja erejét s egészen megerősíti, Krisztus véréből ugyane haszon háramlik lelkünkre."
A mindenit! Tényleg így van! Amilyen jó otthon beleharapni az ABC-ben vett kenyérbe, ugyanolyan, vagy annál is jobb megenni az úrvacsorai kenyeret! Mert az valóban a lelkünknek, gondolatainknak ad erőt. És a bor? Megvidámít, erőt ad. Pont úgy', mégis másképpen, mint a kehelyből kortyolt bor a lelkünknek!
Ez tetszik! De: csitt! Mit kérdez a francia tanító? „Tehát az Úr testével és vérével táplálkozunk?" Jó kérdés. Azt állítja, a helyes felelet ez: „Igen, mert, ha üdvösségünk teljes hite arra van alapítva, ... javait velünk másként csak úgy közölheti, ha átadja magát nekünk."
Értjük. A kenyér és a bor a hitünk hitelesítése. A pékségben gyúrt kenyérben, az alföldi vagy hegyi pincékben fejtett borban Jézus nem tárgyszerűen, hanem a hitünk által adja magát nekünk.
Aha! Szóval: a mustármagnyi nagyságot megközelítő hitemmel eszem a kenyeret, és iszom a bort. Jézus hitemet kérő testét és vérét.
Miféle hitemet kérő testét és vérét? Azt a hitemet, hogy - tanít Kálvin János -: „ha nem csak azt hisszük, hogy meghalt azért, hogy a haláltól megszabadítson minket, feltámadt, hogy nekünk életet adjon, hanem azt is megismerjük, hogy bennünk lakik, s mi vele annyira egyek vagyunk, mint a tagok a fővel".
Értitek? Az úrvacsora arról biztosít, hogy annyira összetartozunk Jézussal, mint a fejünk a testünkkel. Ő a fő, mi a test. Mi, az egyház. Abban mi, a Szeged-Honvéd téri gyülekezet. És abban te, és én! Ő a fej, mi vagyunk a teste!
Hm. Ez annyira szép! Mégis: lehetséges, hogy csak, kizárólag, egyedül az úrvacsora által lehet ilyen meghitt közösségünk Jézussal? Mit mondasz erre genfi lelkész? Okosan csóválja a fejét: „Egyáltalán nem. Mert Pál tanúsága szerint az evangélium által is közöltetik velünk Krisztus. S Pál jogosan tanít, hogy midőn az evangéliumot hallgatjuk, akkor testéből való test, csontjából való csont vagyunk, Ő az élő kenyér, ki az égből leszállt lelkünknek táplálására, hogy mi vele egyek vagyunk, mint Ő az Atyával..."
Hallod? Ha nem tudtál eljönni úrvacsorázni, még mindig van esélyed arra, hogy Jézus „testéből való test, csontjából való csont" légy! Olvasd az evangéliumokat! Máté, Márk, Lukács és János írását! Hallgasd a következő igehirdetést! Abból is az „evangélium", - görögből fordítva -: örömhír, Isten örömhíre éri e a füledet! Ha beljebb is engeded: személyiséged, lelked, tested része lesz!
Akkor nem is fontos úrvacsorázni, Kálvin? A sovány, gyomorfájdalma miatt hasát tapogató Kálvin gyorsan felel: „Azt mondhatjuk, hogy Krisztust részben mind a keresztségben, mind az evangéliumban vehetjük, de egészen csak az úrvacsorában."
Rendben. Akkor mégis fontos úrvacsoráznunk. De... hallhatnánk kicsit bővebben is? Egészen pontosan mit jelent, amikor kezünkbe vesszük és szánkba helyezzük a kenyeret? „Azt, hogy Krisztus testét úgy vesszük, amint egyszer áldozatul bemutatá értünk Istennek, hogy vele megengeszteljen, s így biztosan tudjuk, hogy Isten engesztelődésében részünk van."
Ezek szerint, ha ezt elhisszük, halálunk után ítéletre sem megyünk? Nem! Jézus kereszthalála megengesztelte Istent. Úgy, mint amikor nagymamánk lebeszélte, megengesztelte anyukánkat, hogy ne büntessen meg annyira a miatt a legutóbbi csínytevésünk miatt! (Pedig ők, a nagymamák is szigorúbbak voltak saját gyerekükkel, mint az unokáikkal! De amikor nagymamák lesznek, megengesztelik anyukánkat...)
Na és a bor? Az mit is jelent? „Azt," - mondja Kálvin -, „hogy Krisztus, amint egyszer a bűnösök elégtételéért s megváltásunk díjául vérét kiontá, úgy most is ital gyanánt adja nekünk, hogy a belőle származandó gyümölcsöt elvegyük."
Gondoltatok már erre, itt, az Úr asztala előtt? A bor annak a gyümölcsnek, a szőlőnek a leve, ami Jézus vérét jelképezve a kárhozatból való kiváltásunkat jelenti! Idd hát meg így azt a korty bort! Erre gondolj! A kereszten kicsordult, azon folyó Jézus vére miatt felmentést kapsz! A kárhozat cellája helyett beléphetsz a teljes, az örök élet kapuján! A Csillag-börtön egyik vasajtaja helyett a Mars téri piac felé nyílik meg a kapu! A genfi Jean Cauvin azt mondta a helyi gyerekeknek, amivel most Kálvinként ezzel biztatja a szegedi gyerkőcöket (titeket): „Ezért nincs más hátra, mint hogy élvezzük azt."! Élvezzük a kenyér és a bor megváltást, szabadságot ígérő ízét!
Na, és akkor: „Hogyan élhetünk helyesen ezzel a szentséggel?" Úgy, ahogyan a Bibliában olvassuk: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból."
„Mit kell megpróbálnia? Hogy igazán Krisztus tagja-e." Ez idáig rendben van, de „miből tudhatja ezt meg" a jó szegedi keresztyén? Nos, abból, hogy „ha igaz bűnbánat és hit lakozik szívében; ha felebarátait igaz szeretettel szereti, ha lelke tiszta minden gyűlölettől s rosszakarattól." Ezek a feltételei annak, hogy Krisztus tagja, testének része vagyok az úrvacsora által? Igen.
Akkor itt lehet, hogy bajban leszünk, kedves Kálvin! Mert vannak hiányosságaink a bűnbánat, a hit, a szeretet és a tiszta lelkiismeret dolgában. Félve kérdezzük hát, hogy „tökéletlenségünk nem gátol-é abban, hogy az úrvacsorához járuljunk?" Felelj, kérünk! „Nem; sőt ha tökéletesek volnánk, nem volna többé szükség a szent vacsorára, melynek erőtelenségünk támogatójául s tökéletlenségünk segítőjéül kell szolgálnia."
Huhh! Köszönjük. Teljesebb lett a tudásunk arról, mit kell tudnunk az úrvacsoráról.
Tökéletes akkor lesz, amikor ezt meg is éljük a legközelebbi úrvacsorában. Ámen
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 979, összesen: 2217280