Istentisztelet 2021. december 25-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 2,1-7

Textus: Jn 1,14

 

Szeretett Testvérek!

 

Az első felolvasást, amit Lukács evangéliumából hallottunk, szinte kívülről fújjuk. A betlehemes játékok jutnak róla eszünkbe.

Tavaly és idén, a gyerekeket, a nagyszülőket, az apukákat és anyukákat féltve nem rendeztünk karácsonyi műsort. Internetes csatornánkon felvételről láthattuk a sok lelkes közreműködő szereplését. Reménykedünk benne, hogy úgy, mint esztendők óta, jövőre megint a zsúfolásig megtelt gyülekezeti teremben, a színpadon látjuk majd gyermekeinket, fiataljainkat.

Betlehemes játék? Itt igen, akkor, ott, egyáltalán nem!

Az Augusztusz császár rendeletét hírül adó jelenettel kezdődő történelmi események Józsefet, és a kilencedik hónapja utolsó hetében lévő állapotos Máriát Betlehembe küldték. Ott, az adózók összeírása miatt felgyülemlett tömeg már minden szálláshelyet elfoglalt. Egy istállóban szorítanak helyet a vajúdó asszonynak, aki megszüli, és jászolba fekteti a nem férjétől, hanem a Szentlélektől fogant, testté lett Istent.

Istent? Igen. Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia. Nem azt hallottuk a második bibliai felolvasásból, hogy „Az Ige testté lett"? De! Jézus Krisztus és az Ige ugyanaz? Igen.

Akkor miért nem azt írta János evangélista? Azért, mert zsidó eredetű olvasói így értették meg, hogy miről beszél. A Jézushoz hasonlóan, arám nyelven beszélő kortársainak többsége nem értette a régi héber nyelvet. A vallásukhoz szentül ragaszkodtak, ezért a régi iratokat lefordították arámra. Ezeket úgy hívják, hogy: Targum. Maga a szó is azt jelenti: fordító, fordítás. Ebben a szövegben használják nagyon sokszor Isten helyett az „Isten szava / Isten Igéje" kifejezést. Ez Isten tulajdonságaira és cselekedeteire utal.

Amikor tehát János azt írta, hogy „Az Ige testté lett", azt fejezte ki, hogy a soha, senki által még nem látott Úr lénye, lényege, tulajdonsága, és cselekedetei emberi testben váltak láthatóvá! Ez nem valami okos, dolgozószobai teologizálás. Harminc év múlva maga Jézus is megerősíti, amikor Fülöp apostol kerek-perec arra kéri, hogy „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát"! Jézus nem fog bele valami nagy beszédbe, hanem kijelenti, hogy „Aki engem lát, látja az Atyát." El tudom képzelni Fülöp elkerekedett arcát, amit Jézus rövid magyarázattal rendbe hozott: „Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya, aki énbennem van, ő viszi végbe a maga cselekedeteit." (Jn 14,8-10)

Így már érthető, ugye? Mária és József, abban a betlehemi istállóban szalmával kibélelt állat-etető jászolba helyezte a bepólyált Igét! Magát, a csecsemő testben a saját teremtett világába, annak is a Föld nevű bolygójára érkezett Istent. Mária és József volt az első két ember, aki megláthatta az Istent. Mert Jézus az Atyában volt, és az Atya Őbenne. Amikor elkezdett beszélni, és járni, majd tanítani, és gyógyítani, amit mondott, az Atya Isten mondta, amit cselekedett, az Atya Isten cselekedte. Pál apostol ezt így fogalmazta meg egyik levelében: „benne lakik az istenség egész teljessége testileg". (Kol 2,9)

Na, de miért lett testté Ő, a Lélek, a Szellem, a semmihez nem hasonlítható Ige? Nem volt ez számára visszalépés?

Ezt kérdezte, 11 éves korához nagyon bölcsen az egyik hittanos kislány. Közben plüss nyulacskáját markolászta. Innen jött az ötletem, mivel magyarázhatnám meg neki Isten emberré változását. Ott kezdődött az egész, hogy tavaly valaminek a kapcsán feltettem nekik a nem túl eredeti kérdést: Mik szeretnétek lenni? Volt ott minden, a futballistától kezdve a segédűrhajóson(!)

keresztül, a cowboyképző intézet(!) vezetőjéig. Ők mindegyikre komolyan rábólintottak, míg a kislány azt nem mondta, hogy ő nyuszi szeretne lenni. Visszaidéztem azt a különös vágyát, amit tavaly a többiek jól kinevettek. Emlékszel? Igen! Na, figyeljetek! Azt kérdezted: Nem volt-e Jézus számára visszalépés az, hogy „embernek öltözött". Mi lenne, ha nyuszi lennél? Nem tudnál írni, olvasni, megpuszilni anyukádat, mesélni az öcsédnek. Nem lenne állásod, nem tudnál zongorázni, méterszer másfél méteres ketrecben töltenéd el az életedet, és (nagy levegőt vettem:) plüss nyuszikat sem gyűjthetnél! Ez hatott. Na, képzeljétek hát el, hogy Istennek emberré lenni legalább akkora visszalépés volt isteni állapotából, mintha mi úgy döntenénk, hogy nyulak leszünk. A nyulak kedvéért. Mert annyira szeretjük őket, hogy az életünket adnánk azért, hogy minden nyúlnak örök élete legyen. Megértették.

Természetesen visszalépés volt emberré lenni, de Isten mégis vállalta! Miért? Azért, hogy aki hisz Őbenne, emberi alakot öltött tetteiben és tanításában, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mint neki. Nekünk is örök életünk legyen. Visszakerüljünk abba az állapotba, amikor még nem volt életkora, élet-vége az embernek.

Mikor volt az? A bűneset előtt. Az előtt, hogy Éva és Ádám (bocs' de ez volt a sorrend...) Isten egyetlen egy tiltását megszegték. Ettek a tiltott fa gyümölcséből. Istennek fájt a legjobban, de be kellett vezetnie a teremtésbe a halált. Azóta állunk szembe tehetetlenül azzal, hogy egy napon véget ér az életünk.

És mi lesz utána? Hát ez az! Ebbe nem tudott belenyugodni Isten. Aki úgy hal meg, hogy nem érdekli, milyen viszonyban van Istennel, az a büntetés helyszínén tölti halála utáni létét. Vagy még inkább: a „lét"-hez nem is hasonlítható állapotát.

Isten ebbe se nyugodott bele. Ki kell mérnie ránk a büntetését. Ha nem tenné, el sem hinnénk, hogy Ő igazságos Isten. Az igazság viszont ott kezdődik, hogy rend van. A békesség, a boldogság érdekében. Istennek rendet kell tartania. Az pedig megköveteli, hogy az összhangot megbontó vétkes bűnhődjék.

A baj az, hogy Ádám és Éva esete óta mindenki rossz programmal születik. Tőlük örököltük. Zsigerből megtesszük, amit Isten nem enged, és legalább akkora vehemenciával nem csináljuk meg, nem úgy rendezkedünk be, ahogy Ő kéri. Kéri, éppen miattunk. A mi érdekünkben.

A halálunk utáni végleges büntetés ki van szabva. Nincs mese. Mese tényleg nincs, volt azonban egy megoldási terv. Mire? Arra, hogy Isten igazsága se sérüljön, vagyis legyen meg a büntetés, de az irántunk élő szeretetének se mondjon ellent, tehát kerüljük el a halálunk utáni kimondhatatlanul üres, félelmes állapotot.

Mi lett a megoldás?

Az, hogy „Az Ige testté lett". A test-emberen végrehajtandó büntetést Isten magára vette. Átvállalta. Miattad, miattatok, de még miattam is. Lélekként nem tehette volna, így hát testté lett. Olyan testté, mint a miénk. Ezzel megmutatta magát az embereknek. Az Ige, vagyis Isten lényege, szeretete, összes tulajdonsága, de - hallottuk -: még a mozdulatai, cselekedetei is érzékelhetővé váltak. A távoli, „transzcendens", - magyarul: fel nem fogható - Isten harminchárom évig közöttünk lakott. Sírt, táncolt, játszott, szenvedett, beszélgetett, megázott, hegyet mászott, izzadt, evett, ivott, halászott, főzött.

És meghalt. Keresztre feszítve. Előtte megkínozták a testét és a lelkét. Pedig egy sereg angyalt is segítségül hívhatott volna. De vállalta, mert eredetileg is ezt akarta. Óriási visszalépés volt leereszkedni hozzánk a szó fizikai és még inkább lelki értelmében. De nem volt más választása. Egyedül így tudta megoldani azt az egyenletet, ami megoldhatatlan ellentmondásnak tűnt büntető igazsága és mentő szeretete között.

„Az Ige testté lett". Felismerhetővé, érthetővé, felfoghatóvá, sőt befogadhatóvá lett az Isten! Teljes mértékben emberként megtartotta isteni természetét, és lejátszotta nekünk, milyen a bűntelen élet. Az Istennel való állandó kapcsolattartásból eredő, rendre, örömre, harmóniára törekvő élet. Meghalt, majd feltámadt azért, hogy megmutassa, mi vár ránk. Testünk maradványainak eltemetése, majd új, hibátlan, el nem romló, meg nem öregedő testben való újraébredése, feltámadása.

„Az Ige testté lett" azért, hogy biztosak legyünk abban, hogy Ő az Ő rendjét, igazságát, békességét keresőket tartja az övéinek.

„Az Ige testté lett" a betlehemi jászolban. Megtanult járni, megtanult dolgozni. Szóba állt utcalányokkal, megérintett leprásokat, elhívott vámszedőt, vacsorázott uzsorásnál, beszélgetett rómaival, göröggel, samáriaival.

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott" - írta az a tanítványa, apostola, János, aki a legkésőbb költözött el a földi világból.

„Az Ige testté lett", és közöttünk lakik. Megmondta. Minden napon a világ végezetéig. A testté lett Isten, Jézus Krisztus visszament az Atyához, de elküldték Önmagukat. Eredeti lényükben, szent Lelkükben.

Itt vannak, és elhitetik velünk azt, amivel János apostol kezdi visszaemlékező evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött."

Mária és József a Teremtő Istent fektette jászolba! Őt imádjuk. Úgy, mint ott, abban az istállóban a pásztorok és a bölcsek. Térdet és fejet hajtva, de rámosolyogva a világ Megváltójára. Ámen