Istentisztelet 2021. július 4-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsolt 13

Textus: Zsolt 13,2.6.

 

Szeretett Testvérek!

Nincs térerő! - mondja kétségbeesett kortársunk, mondjuk mi. Úgy érezzük, lekapcsolódtunk a világról, mert a telefonunkon egyetlen kis csík sem jelzi, hogy hívhatnánk bárkit, és elérhetőek vagyunk azok számára, akik számon tartanak minket. Meddig marad ez így? Mikor áll helyre a kapcsolat?

Nincs térerő, nem érzem Isten erejét, nincs kapcsolatom Istennel! - fogalmazná meg ijedtségét Dávid király, ha rákényszerülne a XXI. sz. szegényes frazeológiájára. Harminc évszázaddal ezelőtti gondolkodásmódja és hite azonban - szerencsénkre -, sokkal választékosabban fogalmazott: „Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?"

Dávid - nem tudjuk, milyen helyzetében, de - egy pillanatra sem gondolta, hogy „nincs Isten". Isten van, létezik. Ezért szól hozzá. Az ember nem beszél ahhoz, aki nincs. Dávid elől eltűnt Isten. De attól Ő, Isten, még: van. Aki van, azt meg lehet kérdezni. Nem érzékeli Istent, de egy pillanatig sem hiszi, hogy nincs. Márpedig, aki van, azt meg lehet szólítani.

Érted, mennyire biztos, hogy Isten ott van, hall téged akkor is, amikor te azt hiszed, elfelejtett, elbújt előled? Magányosságod, elhagyatottságod megtévesztő perceiben beszélj Istenhez! Bújócskáztál úgy, hogy neked kellett megtalálnod a pajtásaidat, de sokáig egyiküket sem vetted észre, és ők sem hagyták el a rejtekhelyüket?  Én ilyenkor megijedtem. Csak nem hagytak ott a suli udvarán, a játszótéren?  Csak nem mentek haza? Csak nem mentek máshová játszani nélkülem? Könnyeimmel küszködve elkiáltottam magam: Rendben, győztetek! Nem talállak benneteket. Feladtam. Előjöhettek! Nem találtam a társaimat, de tudtam, hogy valahol vannak, valamilyen rejtekhelyről figyelnek.

Isten néha kíváncsi arra, hogy hiányzunk-e neki? Az élet hatalmas udvarában, erdeiben való bújócskázásaink közben rájövünk-e arra, hogy Nélküle nincs értelme a legkomolyabb játéknak: megfutni, boldogan végig ipiapacsozni az életünket?

A bibliai Dávid, Isten bojtára magára hagyatottságának pusztájában nem rohangált fel-alá. Nem kapkodott, nem tért be akárhová, ahol pásztort vélt felfedezni. Az Úr volt az őriző pásztora. Másra nem hagyatkozott. Mással nem elégedett meg. Másban nem keresett biztonságot. Őt, Istent akarta megtalálni.

Jóllehet, a kétségeink, a magányaink, a félelmeink nem ugyanazok mint Dávidé voltak. És ugyanígy: az én megüresedésem, kiégésem, fáradságom nem hasonlítható a tiédhez, de a tiéd sem az enyémhez. Az Isten iránti éhségünk tartalma, erőssége sem ugyanolyan. Viszont, amikor rájövünk, hogy nem „ez" meg „az", hanem alapjában véve Isten hiányzik, a kérdéseink lényege ugyanaz, mint Dávidé volt: „Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?"

Annak a léleknek, a lelkednek és az enyémnek kiáltása ez, amelyiknek van vezetéke, van csatlakozója az Úrhoz, de kihúzták a konnektorból. Hiányzik a csatlakozás. Az erőforrás nincs messze, de az energiaellátás kimaradt. Ezért aztán az isteni plusz, az ami emberi emberré tesz, nem működik benned.              Dávidnak az a kérdése, hogy „Meddig tart ez, Uram?", nem a depresszió dörömbölése. Az előbbi példánál maradva: Dávid arra kíváncsi, hogy meddig tart az áramszünet? A múlt heti nagy viharok idején, amikor egész települések maradtak áram nélkül, több ezren hívták a katasztrófavédelem telefonszámát. Nem azt kérdezték, hogy lesz-e valaha is áramszolgáltatás, hanem azt, hogy mikor állítják vissza a normális állapotot? Maguk elfelejtettek minket? - kérdezték Csehországban, de itt, a magyar falvakban is, amikor órákig, vagy napokig állt a hűtő, és nem gyulladt fel a lámpa.

„Meddig tart ez, Uram?" - kérdi az Isten segélyszámán imádkozó Dávid. „Végképp megfeledkeztél rólam?" - érdeklődött imájában. Aztán, mintha elszégyellte volna magát, mert „végképp" biztosan nem feledkezik meg róla az Úr, így helyesbíti a kérdést: „Meddig rejted el orcádat előlem?"

Értitek, hogy ez a kérdőszó: „Meddig?" - mennyi hitet tükröz? Érted, hogy el kell telnie egy bizonyos - Isten tudja, jól tudja, kiszámította - időnek addig, amíg nem tapasztalod Őt úgy, mint korábban, de annak is vége lesz egyszer?

Lelkünk terepasztala érzelmi magasságokkal és mélységekkel van megépítve. Éveink sínpályáit megfutó szerelvényünk a sík szakaszokon jókedvűen füttyentve robog. Az emelkedőkön meglassul, de testünk-lelkünk mozdonya annyi személy és tehervagont húz maga után, amennyinek a segítségünkkel kell feljutnia a csúcsra, az állomásokra. Az alagutakban megijedünk, a lejtőkön felbátorodunk. Isten, a forgalomirányító pedig állítja a váltókat, és igazítja a sorompókat, a szemaforokat, hogy bajt ne okozzunk, és bajunk ne essék. Igen, az alagutakból nem látjuk Őt, akadozik az adó-vevő hangja, és a füst is sűrűbb, de a sín le van fektetve, és rendelkezünk annyi hajtóanyaggal az alagút bejáratánál, amennyi elegendő ahhoz, hogy ki kis jussunk belőle a végén. Ott pedig, az új állomásokon váljunk meg azoktól, akiket addig kellett vinnünk. Fújjuk ki magunkat, kérjünk átvizsgálást, töltekezzünk fel hajtóanyaggal, csatlakoztassuk magunkat az új útitársakhoz, és amikor Isten zöld jelzést mutat, induljunk neki az újabb élet-szakasznak!

„Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként?" - sóhajtott Dávid. És neked?

Meddig kell egyedül megharcolnod azt, amire csak te kérhetsz, és te kaphatsz választ? Addig, amíg el nem hiszed, hogy az Úr megadja. Addig, amíg fel nem készülsz arra, hogy legyen bármi, elfogadd a választ! Addig leszel magadban, amíg mindent és mindenki mást ki nem szorítasz a kikérdezettek köréből, és még a gondolataidban is egyedül maradsz. Egyedül várod Istent, aki négyszemközt akar beszélni veled.

Ki volt Dávid ellensége? Saul király, aki halálosan féltékeny volt Dávid sikereire és népszerűségére? Absolon, a fia, aki mindenáron siettette volna apja halálát, hogy mielőbb a trónra ülhessen? Mindkét, sőt élete számos, többi nehéz helyzetében is kiálthatta Dávid: „Meddig kerekedhetik fölém ellenségem?" Ki a te ellenséged? Aki szeretne máshol látni? Aki kárörömmel fogadja balszerencsédet? Akinek elege van abból, hogy gondolatrendszer-váltás következett be az életedben, mióta Isten mellett vetettél horgonyt?

Nem tudjuk, ki üldözte Dávidot karddal, szóval, gonosz pillantásokkal. De, mint ahogy gyerekkora óta tette, elkezd imádkozni. Zsoltár-imádkozni. Vagyis: énekelve imádkozni: „Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását"! Akire rátekint az Isten, annak felragyog a szeme. Akinek nincs kétsége a felől, hogy Isten meghallgatja, annak ragyog a szeme. Isten gondviselése, öröme, szeretete sugárzik belőle. Nem műkönnyektől csillog a szeme. Nem a mívesre készített kontaktlencse tükröződése szépíti a szemét. Isten világít belőle. A benne, a testében lakó Isten.

És, mintha most Dávid felelne Istennek. Végül is ez az imádság lényege. Én kérdezek, Isten válaszol. Isten kérdez, én válaszolok. Isten azt kérdi: Miért is tartsam meg a szemed ragyogását? És Dávid mondja: azért, mert még élni szeretne: „ne jöjjön rám halálos álom!" Azért, hogy az ellensége nehogy azt higgye, hogy végezhet vele, Dáviddal, Isten emberével. „Ne mondhassa ellenségem: Végeztem vele!" És ha lehet, meg ne lássák a pillanatnyilag rajta eluralkodó gyengeséget: „Ne ujjonghassanak ellenfeleim, hogy ingadozom!"

Támadnak? Látható, láthatatlan szellemi erők ugrottak neked? Imádkozz! Imádkozz énekelve, mint Dávid! Költs egy zsoltárt a Szentlélekkel! Ne azon aggodalmaskodj, hogy „szép"-e, vagy sem! Nincs „csúnya" ima. Mind szép, amit a benned élő, hozzád látogató Lélekkel dúdolsz Istennek. Az imával, még inkább a zsoltár-imával rákapcsolódsz arra a bizonyos erőforrásra, ami egy darabig elérhetetlen volt.

Miért is? Éppen azért, mert nem imádkoztál. Az ima az a fényszóró, az a mozgásérzékelő, aminek a segítségével észreveszed Isten jelenlétét. Aztán már csak azért csóválod a fejed, mert kiderül, hogy a távolinak hitt Isten csak egy imádságnyira volt tőled!

Dáviddal is megtörtént. Kimerült. Lemerült. Aztán az imával újra rákapcsolódott a mennyei áramkörre, és már azon ujjong, hogy milyen jót tett vele az Úr.

Azt írta „szívből ujjongok". Annyira örült, hogy nevetett. Talán táncolt, ugrándozott is örömében. Ezt az örömet nem a körülmények megváltozás hozta.

Az isteni örömet nem lehet importálni. Ez az Isten hűségében bízó ember hazai, belső terméke.

Összenevet Istennel. Együtt kacagnak. Isten azokkal örül együtt, akik nem félelemből, kötelességüket kiizzadva, vallásos engedelmességgel járulnak elé, hanem azért, mert szeretik Őt.

Isten nem szeret egyedül örülni. Mi sem szeretünk egyedül örülni. Ezért Isten keresi az embert, mi pedig Istent.

És még valami! Istennek is van ellensége. A Sátán azon igyekszik, hogy ha keresztyének lettünk, legalább szomorúan éljük meg a hitünket. Legyünk savanyú arcú, kesergős, boldogtalan, állandó bűntudatban, de ne a bűnbocsánat tudatában, gyönyörűségében élő keresztyének.

Jézus azt mondta: „aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött" (Lk 9,48) Fogadjátok hát be, tartsátok meg magatokban a mi Atyánk örömét, Jézus örömhírét, a Szentlélek evangéliumát!

Dávid imáját megtanulva, ismételgetve: „Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem", fogadjuk meg az apostol felszólítását alagútban és hullámvölgyben is:

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" (Filippi 4,4) Ámen