Istentisztelet 2021. június 13-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: ApCsel 20,17-23; 21,1-4;8-14

Textus: ApCsel 20,22

Szeretett Testvérek!

A templom újbóli megnyitása óta azon töröm a fejem, hogy az intenzitásából csökkent járvány után mi a legfontosabb teendőnk? A hét hónapos bezártság társadalmi és egyházi szövődményeit még nem is ismerve, hogyan kellene felmérni a összeszámlálható, és előre még nem látott károk és áldások mértékét? Re-formátus, a Bibliában kijelentett isteni akarathoz reformálódó, vissza-formálódó újra-tervezéseinknek mit kell felelevenítenie abból, amit elfeledtünk, de legalábbis elhanyagoltunk az utóbbi hónapok megváltozott élethelyzeteiben? Gondolkodom tudatosan, időt szakítva rá, összeszedetten imádkozom, de töröm a fejem, és beszélgetek Istennel vásárlás közben, a leves után, az ebédnél, vagy akkor, amikor meglátogatva valakit, felfelé baktatok a lépcsőkön. Alakítom, mintázom, reformálom az ötleteimet mielőtt és miután elolvasom a napi bibliai penzumot a kalauzunk irányvonalát tartva, majd a saját rendszerességem nyomvonalát követve.

A ma délelőtti prédikáció vázlatát gépelve, átírva, szavakat, mondatokat törölve, újra fogalmazva a jó Isten megállított egy ponton, és kedvesen rám szólt, hogy ne erőlködjek! Nem kell nekem semmi olyan újat mondanom, amivel kierőltetném a gyülekezeti élet megváltozott ütemtervét. Nem! A majdnem kétezer évet megélt újszövetségi történetből azt a régi, időtálló igazságot kellene használható öntőformába tölteni, amit a szószékről visszatöltve a lelketekbe mintát kapnánk arra, amire most van szükségünk. Nekünk, akik arra vagyunk kíváncsiak, mi mondanivalója van Istennek a lassan másfél éve húzódó bizonytalanságunkra nézve.

Hát: semmi új! Isten már megmondta. Van nekünk elég dolgunk a még fel nem dolgozott, valamikor hallott, elraktározott, gondosan félretett kijelentésekkel. No meg, az átlapozott bibliai oldalakkal. Amikről kiderül, hogy - bár annak idején nem értettük - most viszont indításra készen várnak engedelmessé vált akaratunk kilövőállásain.

Jelen esetben ezzel a történetsorozat, amit a Szentlélek az előbb erősített fel a Bibliából. Abban az izgalmas időben játszódik, amikor még senki sem sejtette, mi lesz ebből az egészből. Abból, hogy egy maroknyi ember elhatározta: megosztja a világgal azt, amit láttak, hallottak, hitté ötvöztek. Azt, hogy az Isten belépett a történelembe.

Addig sem hagyta magára az embereket. Az ószövetségi időkben is figyelte, tanácsolta, vezette, védte őket. Volt, amelyikkel külön szóba elegyedett, és egészen konkrét, de mindig testhez álló feladatot bízott rá. Mások a természet csodái és titkai, a történelem menete, vagy lelkiismeretük figyelmeztetései útján tartották Vele a kapcsolatot. Látva az ügyetlenségünket; a tehetetlenségünket, egymást és a világot romboló hanyagságunkat, Isten úgy határozott, hogy érthetőbb módon, kíméletlen szeretettel rendbe rak minket. Olyan lesz, úgy néz ki, mint mi. Úgy beszél, úgy mozog közöttünk, hogy többé nem hivatkozhatunk arra, hogy nem értettük, mit akar a „távoli Isten'".

Kinézte magának a Földközi-tenger dél-keleti csücskét. Ott, az életüket takarékon tengető, korábban hatalmas céljai megvalósítására elhívott választottjait. Döntött. A főváros agglomerációs körzetében, Betlehemben, a zsidó szűz méhéből kibújva, emberként először ott, egy istállóban nézett körül a saját világában. Felnőtt, szakmát tanult, dolgozott, majd összehívta azokat, akiknek alaposan eszükbe kellett vésnie, miképpen rendezi Ő, Isten Fia, Jézus Krisztus a felhalmozott adósságot. Milyen adósságot? „Nem vagyok én senkinek sem adósa, adósa..." - énekli a virtustól tagadó, mának élő lélek. Nos, Jézus azt az adósságot rendezte, amivel az ember tartozik Neki, az Istennek. Tanítványainak elmondta, eléjük élte, mennyire szereti az engedetlen, szeretetlen, egyik napról a másikra élő, Éden-kertbe már nem vágyakozó, örök élet felől hitetlenkedő, a megromlott földön nevetséges kincseket gyűjtögető, egymást püfölő teremtményeit, gyermekeit.

Szereti őket. Szeret minket. Köztük téged, de még engem is. Pedig, a lényeget tekintve fikarcnyit sem vagyunk jobbak azoknál, akik közé megérkezett. Épp annyival, vagy még többel tartozunk neki, mint bárki. Adósak vagyunk azzal, hogy bocsánatot kérjünk tőle, és megbocsássunk a tőlünk bocsánatot kérőknek. Még az előtt, hogy kérnék. Jézusban azért lett ember az Isten, hogy kiegyenlítse a bocsánatért kiáltó vétkeink, bocsánatot nem igénylő szemtelenségünk, megbocsátani nem akaró kegyetlenkedéseink miatt isteni bíróság előtt felhalmozott tartozásainkat. Amik miatt lezártuk a Paradicsomba visszavezető utat. Amik miatt kinyílt a kárhozat felé csorgó lefolyó nyílása.

Ebből a szennyből húzott vissza Jézus mindenkit, akit elhiszi, hogy Ő ezért halt meg a kereszten. Ott, magát kivégeztetve ellentételezte és törlesztette a számlánkat. Önmaga-Atya-Istene pedig visszahívta a halálból, majd újra maga mellé vette, hogy végre elhiggyék az emberek, elhiggyük mi; én, és te is, hogy ez vár ránk! Az eddig felgyűlt engedetlenségünk miatt: a halál, de Jézus helyettünk történt kivégzése miatt mégis: az örök élet. A mennyei minőségű élet. Nem ötcsillagos, hanem az égen megszámlálhatatlan csillagnál is magasabb minősítésű, hibátlan boldogság.

Azok, akikre büszkék vagyunk református egyházunk történetében, akikre büszke vagy a családod történetében, ennek a gyülekezetnek a múltjában, nos, ők egyebet sem tettek, csak féltő szeretettel körbevont, határozott szigorral hirdették: Vissza a gyökerekhez! Vissza a Kijelentéshez; vissza ahhoz a forráshoz, ahonnan a tiszta, romlatlan üzenet, Ige tör fel! És oltja, de még hogy oltja a szomjúságot! A Reformációt magának valló református embernek semmi más tennivalója nincs lelke nyugalma, békessége és öröme érdekében, mint: olvasni a Szentírást; vagyis: inni az élet vizének forrásából. Ezt teszem én, ezt teszi mindenki, aki az Igét, a Logoszt, az isteni élő, ható szót szomjúhozza.

Válogatott verseket olvastam az apostolok ezernyi cselekedeteiből jó néhányat megörökítő bibliai könyvből. Gondolkodásunkat, hitünket formáló, Istenhez re-formáló üzenetek. Precíz iránytűk rendkívüli helyzetek előtt, rendkívüli helyzetekben, és rendkívüli helyzetek után.

Ezek a mai, kiemelt, dőlt betűvel vésett versek a Szentlélek vezetéséről szólnak. A magukat kálvinistának valló hívek önkéntelenül is összerezzennek a Szentlélek eltúlzott munkája jelentőségének hallatán. Amikor halljuk, hogy valaki - saját életére vonatkozóan - a Lélek vezetéséről, irányításáról szól, kicsit gyanúsnak tartjuk. Mintha nem is a Bibliában lennének azok a leírások, melyek éppen a Szentlélek vezetésének bizonyosságáról tudósítanak.

Pál apostol azt mondta az efézusi presbitereknek,, hogy „a Lélektől kényszerítve" megy Jeruzsálembe. Aztán: „a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár" rá. Felhívja az efézusi vének figyelmét megbízójukra, a Szentlélekre, aki az Isten egyházának őrizőjévé tette őket. Sírva búcsút mondanak barátaiknak. Tovább utaznak. A tíruszi tanítványok „a Lélek indítására azt mondták Pálnak, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe". Meghallgatják őket, de: mennek. Egyre közelebb érnek a célhoz. Még megpihennek a gyönyörű tengerparti városban, Cézáreában. Kifújják magukat. Néhány nap után „lejött Júdeából egy Agabosz nevű próféta", aki látványosan szemlélteti, mi fog történni Pállal. Hogy is kezdte, miután Pál övével megkötözte saját magát? "Így szól a Szentlélek".

A Szentlélek, a Szentlélek, a Szentlélek. És mindebben az az érdekes, hogy csakugyan minden úgy történt, ahogy azt a Lélek kinek-kinek kijelentette.

Érdemes lenne tehát jobban odafigyelni a Lélekre, a Jézus által küldött, az Atyával és a Fiúval egylényegű Szentlélek Istenre. Még jobban odafigyelni. Mert Ő az, aki vigyáz ránk, aki küld és visszatart, aki biztat, vagy hallgatást parancsol nekünk.

Pál apostol megállíthatatlanul, „a Lélektől kényszerítve" tartott Jeruzsálem felé. Ugye elhisszük, hogy bizony mi is sok mindenről lemaradnánk, ha a Lélek nem kényszerítene minket? Megmozdít, megelevenít, felüdít, ha erőtlennek, fáradtnak érzed magad. Újraéleszt és begyújtja a kiégett lelkeket.

De jó, hogy kényszerít minket! De jó, amikor engedni tudunk, engedni akarunk ennek a kényszernek! De, jó, hogy ha nem akarjuk, akkor is kikényszeríti belőlünk az első lépést!

Megéri, hogy a figyelmünkkel köszönjük meg neki ezeket a beavatkozásait, mert - ahogy az Igében olvastam - a Szentlélek nem egyszer bizonyságot tesz arról, ami reánk vár. Pál apostolnak elmondta, hogy fogságban, nyomorúságban lesz része. Jobb lett volna, ha nem tud róla? Én nem hiszem. Így volt jó, hogy a Lélek felkészítette a megpróbáltatásokra.

Főállású kórházi lelkészek mesélik, hány, meg hány ember fekszik az idegosztályokon, akik valaha buzgó, lelkes lelkek voltak, de beleroppantak a hirtelen rájuk nehezedő teher, gond súlyába. Ha csak egy kicsit is sejtették volna, mi vár rájuk, sokan közülük épségben keresztülverekedték volna magukat az akadályokon.

Kíváncsi vagy rá, mi mondanivalója van a Szentléleknek az életed veszélyhelyzeteiben, és azok után? Tovább megyek: imádkozol azért; kéred azt, hogy a Lélektől betekintést nyerj a reád váró dolgokba; ha jók, ha kellemetlenek?

Vegyen rá a Szentlélek Úr Isten, hogy minél előbb határozzunk! Döntsük el, hogy több időt, több figyelmet szentelünk a köztünk, a bennünk lakozó Szentlélekre!

És akkor meglásd: másképp' értékeled a múltadat, rendezettebb lesz a jelened, és rálátást kapsz a jövődre! Ámen.