Istentisztelet 2021. október 31-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jn 8,31-36

Textus: Jn 8,32.36

 

Szeretett Testvérek!

 

Idén mára, vasárnapra esik a Reformáció ünnepe. Mégsem ezt a történelmi eseményt ünnepeljük, hanem azt, akire mutat. Jézus Krisztust. Úgy, mint a többi vasárnapon.

A reformátorokat tiszteljük. Nem másért, hanem azért, mert volt Isten-adta bölcsességük, megtűzdelve annyi bátorsággal, ami meggyőzött számító uralkodókat, korukat túllépni képes gondolkodókat, majd egész városnyi tömegeket.

Miről? Arról, hogy minden más közvetítő kiiktatásával, egyedül Jézuson keresztül (foghíjas latin tudásunk szóhasználatával: Solus Christus) lehet kapcsolatba, majd közösségre lépni Istennel. A teológia magasztos nyelvén szólva: üdvözülni.

Akkor hát, ha nagyon rendesen viselkedünk, a szentek közbenjárását elfelejtjük, Jézust pedig szeretjük, akkor Istennek kötelessége üdvözíteni minket? Nem, nem! Ha beleszakadunk, akkor sem kényszeríthetjük Istent arra, hogy földi csetlésünk-botlásunk után mennyei lakóhelyre költöztessen. Ez kizárólag az ő amnesztiáján, kegyelmén múlik. Ragyogó latinsággal: Sola gratia.

Akkor ölbe tehetjük a kezünket, kinyújthatjuk a lábunkat, és türelmesen várhatjuk, mit dönt Isten felőlünk? Megint csak: nem, és nem! Bíznunk kell benne. Más szóval hinni. Azt, amit hallottunk, olvastunk, megtanultunk Jézus születéséről, a keresztre feszítéséről, a feltámadásáról, és azok isteni okáról, azt bizalommal el kell hinnünk. Azt, hogy mindennek mi vagyunk a nyertesei. Az üdvösséghez tehát hiányzik még egy láncszem: a hit. Jócselekedet? Nem! Tanulás? Nem! Konfirmációs vizsga? Nem! Egyedül a hit. Mondjuk el középkoriasan: Sola fide.

Egyedül Krisztus. Egyedül kegyelemből. Egyedül hit által. Megértettük. Na, de csak azért higgyük el, mert a lelkészek, a papok, a hit tudósai egyszer összeültek, így döntöttek és akkor biztos, hogy igaz? Nem! Nyissuk ki a tankönyvüket, az ő hitüket megalapozó, felépítő, tételeiket bizonyító Írást, a Bibliát! Ha annak alapján megállja a helyét, amit mondanak, írnak, prédikálnak, akkor hallgatunk rájuk.

Miért? Mert arra hivatkoznak. Arra, amit mi is az írott alapnak tekintünk. A Bibliát. Isten tizenkét, majd három évszázadon keresztül gyűjtött, és hitelesített összeírt Kijelentését. Hozzávetőlegesen ezer-kétszáz évig tartott az Ószövetség összeállítása. Krisztus halála után pedig három és fél évszázadig annak megállapítása, hogyan folytatódik az Ószövetség. A folytatást hívjuk Újszövetségnek.

A reformátorok ugyan kiemeltek hat könyvecskét abból az Ószövetségből, amin felnőttek, amit ismertek és tanultak, de még így is a kezünkben maradt az az összesen hatvanhat tanítói, történeti és prófétai írás, amire azt mondhatjuk: ez a hitünk alapköve. Egyedül a Biblia. Egyedül az Írás. Csak nem tudunk elszabadulni a katolikus, humanista latin múltunktól, mondjuk hát ki így is: Sola Scriptura.

Egyedül Krisztus. Egyedül a kegyelem. Egyedül a hit. Egyedül a Szentírás. Hálásak vagyunk érte. Szeretnénk valahogy megköszönni mindazt, amit Isten tett értünk, mindazt, amitől megvédett, mindazt, amivel tovább egyengeti az utunkat maga felé. Mit lehet erre mondani? Az ötödik latin összegezést: Soli Deo Gloria. A mégis csak szebben hangzó, ékes anyanyelvünkön: Egyedül Istené a dicsőség.

A mai istentiszteletünkön, majd utána is maradjunk az első, alapozó igazságnál, mert elég az nekünk az üdvösséghez, és mindenhez, ami azzal jár. Szóval: egyedül Krisztus.

Minden más tőle, belőle indul ki. Ha nem, és ami nem, az csak utánzata, legjobb esetben jó tanácsa a keresztyén életvitelnek, kedves gondolata a keresztyén bölcsességnek, de semmiképpen nem egyenlő azzal, amit Jézus kijelentett. Mert az kijelentés, a többi pedig helyes, vagy hiányos, de semmiképpen sem teljes, isteni kinyilatkozatás. Ha bármelyik dogma, enciklika, hitvallás isteni megnyilvánulás lenne, akkor Jézussal egyenlőnek tarthatná magát. De nem az. Az első, az utolsó, és minden köztes érv: Jézus Krisztus. Ő az egyetlen Isten tökéletes Ön-közlése.

Semmi mással nem merném ezt alátámasztani, mint magával Jézussal. Azt mondta: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok".

Kiknek címezte és kézbesítette ezt az első fokú egyenletet? Azoknak a zsidóknak (Ἰουδαίους = júdaiaknak; innen ered a „zsidó" szavunk), akik hittek benne. Ha megmaradnak Jézus szavának jelentésében, annak bensőjüket átható szent hangulatában, és ragaszkodnak hozzá, no, és meg is tartják, akkor, de csak akkor nevezhetik magukat a tanítványainak.

Az miért jó? Mert - folytatja Jézus -: „megismeritek az igazságot". És akkor mi lesz - gondolhatták magukban? Már hallják is a választ: „és az igazság megszabadít titeket." Azok persze eldicsekednek vele, hogy nem szolgái ők senkinek, de Jézus nem tágít: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája." Hivatkozhattok ti Ábrahámra, az Istentől kapott Ígéret Földjére, a pár száz évvel később megszerzett Jeruzsálemre, de még a rómaiaktól nyert viszonylagos vallás-szabadságotokra, akkor is: szolgák vagytok. A bűn szolgái. Mert bűnt cselekedtek. Mert emberek vagytok. A bűn azt jelenti: hibáztok. Elhibázzátok a célt. Azt, amit Isten határozott meg. A ti érdeketekben. Bűnösök vagytok, mert célt tévesztő életet éltek. Isten céljának elérése helyett a saját céltábláitokra lövöldözgettek. Abba beletaláltok, de sok örömet nem találtok benne. Mert azok a vallás céltáblái. Az Istenbe vetett bizalom, hit célpontjainak feldíszített, csicsás utánzatai.

Ezt ismerték fel a reformátorok. Minden kor reformátorai. Luther és Kálvin előtt több száz; Luther és Kálvin után megint több száz évvel.

A hivatalos egyház kirekesztette, üldözte, ha elkapta: kivégezte a reformátorokat. Mindig. Száműzetés, börtön, máglya, fegyelmi, palást és reverenda-vesztés várt és vár azokra, akik meg merik kérdőjelezni az elöljárók igazát.

Ez persze megalkuváshoz vezetett. Amelyik pap, lelkész, presbiter, tudós élni, megélni, még jobban élni akart, és nem mert Jézus igéjére, tisztaságára hivatkozva megújulásért kiáltó vitát indítani, az meggyőződése ellenére kibékült a munkát és kenyeret; (bocsánat: szolgálatot és zsíros kenyeret) juttató gépezettel. A gondolatot, az igazságot, a megértést, a szeretetet bedaráló gépezettel. Kitalálva, vagy megtartva olyan dolgokat, melyek nehezen igazolhatóak a Bibliából.

Önkritikát gyakorolva, önvizsgálatot végezve: például ma, az Úr magyar református lelkészei még mindig törvénybe vésett, szánalmas szigorúsággal, a határokra kínosan vigyázva, tiszteletesnek, nagytiszteletűnek és főtiszteletűnek neveztetik magukat. A protestáns egyházak közül már csak mi ragaszkodunk ehhez a katolikus egyházban egykor bevezetett, testvért a testvértől egymást megkülönböztető címzetes hierarchiához. Egyszer majd csak vége lesz ennek is, amikor eljön egy nemzedék, aki a mai hatalmi elnevezések erőltetett használatáért bocsánatot kér az Úrtól, és akkor majd, bűnbánattal reformáló lépésünkkel beállhatunk az e téren is reformálók sorába.

Na, de menjünk vissza Jeruzsálembe, pörgessük vissza az evangélium vetítését, és hallgassuk meg ismét, mit mondott Jézus a benne hívő júdaiaknak: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája." Keresetlen szavakkal, alávetett, gazdája kényétől-kedvétől függő rabszolgának hívja azokat, akik nem állják meg, hogy rosszat tegyenek, és de állva, mozdulatlanul maradnak, amikor rájuk van szüksége az Úrnak.

Igaza van, hát nem is vágnak Jézus szavába. Ő pedig nem hagyja abba. Belevág egy beszédbe, aminek mi most az első mondatánál lefékezünk. Szolgalelkű, bűnnek engedő, alkalmasint bűnt kereső, nem júdeai, hanem szegedi hallgatói.

Jézus, közli azt, amit egyébként mindenki tud: „A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre." A rabszolgát bármikor el lehet adni, ki lehet rúgni, el lehet bocsátani, meg lehet ölni. A fiú viszont örökké a házban maradhat. Hiszen ő az örökös. Övé minden. Bármit megtehet, bármivel, és bármi fölött rendelkezhet. Természetesen a rabszolgák felett is. Azt tesz velük, amit akar.

És ekkor jelenti be Jézus ki ő, és mit a szándéka a bűn rabszolgáival: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek".

Mi már azok vagyunk, akik átugorhatják a feltételes módot. Azt a „ha" szócskát. Mert a Fiú, Jézus Krisztus már megszabadított minket a rabszolgatartónktól. Az Isten iránti engedetlenség lelkületéből. A bűnből. Senki, de senki más nem lett volna képes rá!

Ezt szegezte oda Luther Márton a wittenbergi templom kapujára. A bűnből való szabadulást nem árusíthatja az Egyház. A bűn és a büntetés alól ember fel nem oldozhatja embertársát. Jézus Krisztus kereszthalála nyitotta meg a bűn zárkájának ajtaját. Nem a vesztőhely, a kárhozat felé, hanem a világosság, a tényleges szabadulás, Isten Országa felé.

Az Egyháznak nem rabszolgái, hanem hálás, felszabadult, dolgaikért felelősséget érző, tiszta életre törekvő, egyenrangú szolgálói, kegyelemből teljes ellátásban részesülő, ajándékokkal elhalmozott Isten-gyermekei vannak. Akinek kell ez a szabadság; akinek erre a szabadságra van igénye, az valóban szabad lesz! A szabadítás ingyen van, de meg kell keresnünk. Meg kell ismernünk.

Minden közvetítő nélkül átvehetjük, de a szabaduló levelünket fel kell mutatnunk. Minden nap. Két oldala van. Egyik a hála, másik az abból eredő jócselekedeteink.

Ettől leszünk, ettől vagyunk, így maradunk Jézus igazságához igazított, reformált keresztyének. Ámen