Istentisztelet 2022. február 27-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Sám 15,1-9

Textus: 1Sám 15,6

Szeretett Testvérek!

Nagyon nem akaródzott nekem belefogni abba, hogy ilyen szörnyűségről prédikáljak. Férfiak, nők, gyerekek és csecsemők kiirtásáról. Jó ideje nem volt róla szó. Sem istentiszteleten, sem bibliaórán. Személyes beszélgetéseken annál inkább! Szóba került a „véres", a „kegyetlen" Ószövetség. Szégyenkező, de őszinte testvérek megvallották nekem, hogy ezeket az „ijesztő" oldalakat egész egyszerűen átlapozzák a Bibliában. Ijesztőek azért, mert - mint jelen esetben is - nem csatáról, nem háborúról, hanem következetes népirtásról szólnak. És érthetetlenül rettenetesek azért is, mert az öldöklésekben résztvevők egyenesen Isten utasításait hajtják végre. Mondom, egy porcikám sem kívánta, hogy ezt a szakaszt válasszam a mai igehirdetésre. Isten Lelke azonban nem hagyott békén. Hétfő óta keresztbe tett minden olyan próbálkozásomnak, hogy ma más bibliai Igét olvassak, magyarázzak, beszéljek róla.

Vajon miért? Mert Isten tetteinek, akaratának ezt az oldalát is meg kell ismernünk ahhoz, hogy teljes legyen a Róla alkotott képünk. Arra kérlek hát benneteket, hogy legyen bármilyen nehezen befogadható az, amit a Szentlélek Isten értésünkre kíván adni, hallgassátok végig! Még akkor is, ha az istentisztelet végére sem tudjátok megemészteni. Hadd foglalkoztasson bennünket még tovább! Estig. Holnap. Jövő vasárnapig. Beszélgessünk, és közben, akár vitatkozzunk is Vele, vagyis: imádkozzunk! Gondoljatok arra, hátha azért akar ma meggyőzni benneteket Isten, hogy amikor azt kérdezik (mert kérdezik!) tőletek, amire ti is keresitek a feleletet, akkor odakerüljön a szelíd, de okos szó a szátokra.

Tehát a kérdésünk: Miért üzente Isten Saul királynak, hogy: „indulj, verd le Amálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és a csecsemőket, a marhákat és a juhokat, a tevéket és a szamarakat!"

Kezdjük azzal, hogy rossz a kérdés. Ezzel a kérdőszóval: „Miért?", úgy teszek, mintha jogom lenne bármiért is számon kérni az Urat. A menny és a föld, a teremtett univerzum, az amálekiták és az én életemnek az Urát. Azért kaptuk Tőle az életünket, hogy elvégezzük mindazt, amiért az Ő akaratából megszülettünk. Akkor fogja visszavenni az életünket, amikor elkészült azzal, amit velünk, veled, velem eltervezett. És végre is hajtott.

Az egy másik kérdés, hogy közben elfogadjuk-e a Jézusban megismert örök életre feljogosító ajánlatát, vagy visszautasítjuk. Akik igent mondanak, azoknak gondoskodni fog a további létezésük most még elképzelhetetlenül magas szintű minőségváltásáról. Aki visszautasítja, annak meg azzal kell számolnia, ami éppen az ellenkezője a „magas szintnek".

Térjünk vissza a hátborzongató helyszínhez! Mivel érdemelte ki Amálék népe ezt az iszonyatos büntetést? Izráel népe Isten sok-sok, egymásra épült beavatkozásának segítségével megmenekül egyiptomi rabszolgaságából. Az üldözésükre indult harci szekerek, a fáraó gyorsreagálású elit serege a tengerbe vész. Elindulnak az őseiknek ígért haza felé. Némi morgolódás után elérik a Sínai félszigetet, de ott szembe kerülnek a Kánaán déli részéről előrenyomult amálékita sereggel, és megkezdődik a szabad izraeliták első nagy csatája. Mózes kezét ketten tartják, mert amikor felnyújtja, akkor számukra kedvezőbb a harc kimenetele. Győzelmet aratnak, de soha nem felejtik el, kik álltak az útjukba. Mózes, halála előtt a részletekre is emlékezteti őket: „Emlékezz arra, hogy mit tett veled Amálék népe útközben, amikor kijöttetek Egyiptomból, amikor találkozott veled útközben, és Istent nem ismerve levágta mindazokat, akik elgyengülve hátramaradtak közüled, mert fáradt és kimerült voltál. Ha majd Istened, az Úr nyugalmat ad neked ellenségeidtől mindenfelől azon a földön, amelyet örök birtokul neked ad Istened, az Úr, akkor töröld el Amáléknek még az emlékét is az ég alól! El ne felejtsd!" (5Móz 25,17-19)

A történészek, régészek kutatásai szerint a kánaánita népek, köztük az amálékiták vallási szokásai tele voltak mindenféle gyomorforgató brutalitással, kínzásokkal teli orgiákkal, gyermekáldozatokkal, lerészegedéssel.

Képzeljetek magatok elé egy szülőpárt. A gyerekük másik városban kezdi meg a tanulmányait. Nem valami tehetősek, ezért a fiuk/lányuk a nem túl jó hírű kollégiumba költözik. Kénytelen-kelletlen mivel indítják útnak? „Vigyázz, kerüld a rossz társaságokat!" Ne csináld azt, amit a többiek!

Isten nem valami lakatlan területen jelölte ki választottai hazáját. Az ott letelepedett népek régóta űzték, és egyre visszataszítóbbá „fejlesztették" azokat a vallási rítusokat, amiket az előbb hallottatok, és amiknek a részletezésébe nem akarok belemenni.

Nem lehet kikerülni őket, viszont ha Ábrahám utódai mellettük telepednek le, az asszimiláció íratlan törvényei szerint nem telik bele sok idő, és beszivárog közéjük az összes undorító, förtelmes vallási szokás. Volt is rá példa később, amikor a héberek/zsidók mégiscsak engedékenyebbek voltak a körülöttük élő kánaánitákkal, és azt tették, amit a többiek. A többi nép.

Bármennyire is összerezzenünk az isteni utasításon, a romlás megelőzésének egyetlen esélye maradt: mindenestől végezni velük, jelen esetben az amálékitákkal.

Nyelünk egyet, és megértjük. A harc, és annak egyik, önérdekeket érvényesítő formája, a honfoglalás áldozatokkal jár. A mi őseink sem diplomáciai úton egyeztek meg a Kárpát-medence elfoglalásáról... Még azt is belátjuk, hogy a fegyveres összecsapás során végezni kell az ellenállókkal, akik: hadra fogható erős, agresszív férfiak. De mi a baj a nőkkel, a gyerekekkel, és a csecsemőkkel? Őket nem lehetett volna megkímélni?

Vegyük sorra! Miért látta Isten veszélyesnek, hogy életben maradjanak az amálékita nők? Mert nők. Szépek, vonzóak, termékenyek. Ha életben maradnak, a győztes hódítók, a héber férfiak feleségül vették volna őket, vagy ha nem, akkor ágyasaikká, de minimum szolgálóikká válnak. És ha már ott vannak a házban (sátorban), akkor egy idő után félig családtagok lesznek. Szoptatós dajkák, gyerekekre felügyelő asszonyok. Foglalkoznak a kicsikkel, és mesélnek. Altatás előtt, játék, kisebb munkálatok közben. Mesélnek a gyermekkorukról, az izgalmas amálékita mítoszokról, istenekről, varázslásról, színpompás ünnepségekről. Az egyetlen, szabadító Isten mellé becsempészik a bálványaikat, és az azok kiszolgálását jelentő szellemi és testi fajtalankodásokat. Ettől féltette Isten az Egyiptomból épp hogy szabadult választottakat.

És a gyerekek? Azokkal miért kellett végezni?  Értelemmel bíró gyerekek voltak. Ha életben maradnak, akkor azok, akik még visszaemlékeztek volna arra, milyen irgalmatlanul végeztek szeretett szüleikkel, egészen addig táplálták volna magukban és egymásban a bosszúvágyat, amíg felnőnek. És akkor bekövetkezik a megtorlás. Elégtételt vettek volna szüleik, szeretteik életéért. Szomorú, kegyetlen levezetés, de reális. Az amálékita gyerekek kiirtását a modern hadtudomány megelőző csapásnak minősítené.

Maradtak még a csecsemők. Jaj, de nehéz! Ők aztán végképp ártatlanok voltak. Nekik miért kellett meghalniuk? Őszintén megmondom, hogy nem találok magyarázatot az ő elpusztításukra. Legfeljebb egyet. Igen, azt biztosan! Ez az egyetlen magyarázat a kegyelemről szól. A zsákmányul szerzett gyermekkel a győztes héberek nem bántak volna a saját édes-gyermekeikkel egyenértékűen. Gyakorlatilag gyerekrabszolgák, majd felnőtt rabszolgák lettek volna. A csecsemő-halál megváltotta őket a rájuk váró kegyetlen sorsuktól. Szerintem a mennybe jutottak.

És még valami: az állatok. A prófétai parancs így végződött: „Ne kíméld, hanem öld meg... a marhákat és a juhokat, a tevéket és a szamarakat!" Isten előre tudta, hogy a győztesek az amálékiták jószágait fogják Neki feláldozni. Ezzel megspórolták a saját áldozatra szánt állataikat. Istenen nem lehet spórolni. Büntetés jár azért, ha valaki megpróbálja kicselezni, kimagyarázni, miért nem adja meg Neki azt, ami Neki jár. Nem a mástól megszerzett dolgokat, hanem az áldozó sajátját kéri. Ami nem jelent áldozatot, az nem áldozat! Az csak felesleg... Istennek odadobni valamit a feleslegből? Még kimondani is ijesztő!

Van menekvés? A kegyetlen, elfajult amálékiták között élt egy kicsinyke népcsoport. A kéniek. Ők megmenekültek a kiirtástól. A végrehajtók vezetője, Saul király a véres nap előtt ezt üzente nekik: „Menjetek el innen, távozzatok el az amálékiak közül, hogy ki ne irtsalak velük együtt titeket is, mert ti szeretettel bántatok Izráel fiaival, amikor kijöttek Egyiptomból. Erre eltávoztak a kéniek az amálékiak közül." A kéniek Mózes sógorának fiai, utódai voltak (Bír 1,16). Őket megmentette Isten. Mint ahogyan megmenti mindazokat, akik az utálatosságokat követőkkel szemben felmondják a szövetséget.

Nagy merészség lenne egyenes párhuzamot vonni az akkori és mai események között. Az oroszok, magyarok, ukránok sorsa hite, történelme nem az, ami a hébereké, amálékitáké, kénieké volt.

Isten. Egyedül Ő marad ugyanaz. Az egyetlen Isten, aki népeket igazgat, uralkodókat emel fel és vet le a trónjukról. Nem ismerjük a gondolatait, mások az Ő útjai, mint a mieink. Nem magyarázhatjuk a cselekedeteit; mit enged meg, és mit nem, meddig tűri az engedetlenséget, kin nem könyörül, és kinek irgalmaz.

Ne a jövőt találgassuk, inkább Jézusra figyeljünk a jelenben: „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük!" (Lk 6,31)

Ez most a feladatunk! Ámen