Istentisztelet 2024. augusztus 18-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 14,1-12

Textus: Mt 14,13-23

Énekek: 29/1, 264/1-3, 277/1, 455/7, 438/6, 458-, 844 ú. ék.

Szeretett Testvérek!

Az ember visszatérő gondja: az egyedüllét. A magányos óráknak rengeteg oka van. Amire először gondolunk: a családtag, a házastárs elköltözése. Hiába vannak ott a gyerekek, az unokák, a még élő testvérek; annak az elvesztése, aki évtizedeken keresztül társ volt jóban és rosszban: kimondhatatlanul nagy fájdalom. A magány másik oka: az embertelen elidegenedés. Házastársak és testvérek helytelenül értelmezett önállósága; barátok és kollegák felszínes, számító kapcsolata. Sok olyan magányos ember van, akit többen vesznek körül, de mind olyanok, akikkel már nem tudja (vagy sohasem próbálta) megosztani mindazokat az érzéseket, melyek feloldanák az „olyan egyedül vagyok" szörnyű állapotát.

Ebbe a tömegeket megfertőzött, krónikus magány-világba kiállt bele ma az Ige: és azt mondja: Jézus kereste az egyedüllétet. És ez nem jelent mást a Jézust követő keresztyéneknek, mint azt: a magányos órák áldásokat rejtenek magukban. Vagyis: ne dőljünk be az ál-liberális jelszavakat hangoztató világ ösztönzésének; ne keressük mindig és feltétlenül, sőt: feltétel nélkül a társaságot, vagy az egyedüllétet hamisan oldó, zajos, ízléstelen és érték nélküli szórakozási lehetőségeket, hanem fedezzük fel a csendes percek, órák áldásait, azok gazdagságát!

Mikor voltál egyedül utoljára úgy, hogy kerested a csendet, a nyugalmat? És mennyi ideig tartott? Közben is az órádat nézted? A kenyér és halszaporítás csodáját Jézus csendesség utáni kívánsága előzte meg. Először Keresztelő János halálhírének hallatán, másodszor pedig a gyógyítások és az ötezer férfi és minimum háromszor annyi asszony és gyermek megvendégelése után.

Jézus egyedüllétre vágyott a gyászban, de az örömben is. Vajon miért? Jézus számára egyedül maradni mindig egyenlő volt egy, az Atyával való nagyon szoros közösséggel. Vagyis: Jézus fájdalmát és örömét is megosztani kívánta a mennyei Atyával.        Keresztelő János halála óriási veszteség volt a számára. Heródes, a gyáva és jellemtelen király, törvénytelen feleségének leánya, Salome buja tánca után, egy meggondolatlan ígéretet téve, fejét véteti annak, akit Jézus olyan jelzővel látott el, mint: asszonytól született legnagyobb ember, a földi útjának előkészítője. Ráadásul - emberi értelemben - rokonok is voltak, hiszen Keresztelő János édesanyja, Erzsébet, Mária rokona volt. János születése, és Jézus földi megjelenése között hat hónap telt el; nagy családba tartozó gyermekekként bizonyára korábban is többször találkoztak, játszottak, beszélgettek egymással.

Nos, ennek a Keresztelő Jánosnak a kivégzéséről vesz hírt Jézus és azonnal egy lakatlan helyre megy. Hát, ha volt nehéz dolog, akkor az: lakatlan helyet találni Galileában. A kb. 75 km. hosszú és 38 km. széles területen abban az időben 204 város és falu osztozott. Jézus egyetlen helyet találhatott, ahol csendességet lelhet: halászhajóval átkelni a 12 km széles tavon és a másik, ritkábban lakott területen egyedül maradni.

Legalább négy, jó oka lehetett erre. Hitvallásaink szerint: Jézus, a bűnt kivéve, éppen úgy ember volt, mint ahogyan Isten. A lelki megrázkódtatás után, gyászában pihenésre vágyott. Másodszor: a János halála után felkavart érzelmek miatt kiváltott zúgolódásokban nem akarta kitenni magát semmiféle veszélynek, mert még nem jött el az Ő ideje. Harmadszor: Keresztelő János halála jelzés volt arra: közeleg az idő, amikor a kereszten adja életét. A gyilkosokért is. És érted, és értem. Végül: tanítói szolgálata még intenzívebbé vált, ezért még több olyan időre volt szüksége, melyet - erőforrásként - az Atyával tölthet.

Testvérek, ha az egyedüllét vágyát kiváltó okaink nem is ugyanazok, mint Jézuséi, az áldásaiban biztosak lehetünk. Mert Krisztus követőjének testi és lelki fájdalomban egyedül maradni ugyanazt jelenti, mint egykor Jézusnak: megnyugvást és békességet találni, a folytatódó szolgálatra pedig erőt kérni.

Ma délelőtt itt, ebben a templomban ülő testvérem, békességre van szükséged, mert időről-időre ismert, vagy megmagyarázhatatlan indulatok kerekednek felül benned. Mindannyiunknak szüksége van az isteni vigasztalásra. Annak is, aki bevallja és annak is, aki bátran titkolja szerettei előtt. Vagy tagadja, mert „erősnek kell mutatkoznia". A mi Urunk mindannyiunknak kínálja a békességet. És csendességre hív. Miért is? Hogy szolgálni tudjunk. Mert az áldott, Istennel való egyedüllétnek egyszer vége szakad. Jézusnak talán csak addig tartott, amíg kb. egy óra alatt átkelt a tó másik oldalára. A hír ugyanis megelőzte Őt; a közeli városokból kirajzó sokaság már várta a parton.

Nem ismerős testvérek az, amikor nagyon, de nagyon szeretnénk egy kicsit egyedül maradni és nem hagynak minket? Hogy szoktunk rá reagálni? Jézus megsajnálja őket. Magányra vágyik, e helyett egy tömeget talál, amely Reá vágyik. Arra, amit Ő adhat. Csak Ő. Gyógyulást.

Kedves édesanyák, kicsikkel és nagyokkal, megértést váró férjekkel és gyerekekkel; kedves fiatalok, követelőző barátokkal és testvérekkel; kedves nagyszülők, megértésre és segítségre váró unokákkal és beteg társakkal; kedves gyülekezeti tagok, gyülekezetetek égető problémáival, szükségeivel és a magánéleteteket, időtöket befolyásoló, terveket kovácsoló lelkésszel! Ismerős a megzavart nyugalom?

Jézus vágyott egyedül lenni, de nem sikerült neki. Mielőtt kiszállt a bárkából, a sokaság már megelőzte. A parton várták. A várva várt magány helyett nekiállt meggyógyítani a betegeiket. Estig dolgozott. Osztja azt, amit az Atyától kapott. Gyógyítást. Együttérzést. Szeretetet. Önzetlenül, panaszkodás, kifogások keresése nélkül. Már a tanítványai szólnak neki, hogy engedje el a népet, mert éhesek. És akkor a fáradt Jézus azt mondja: „Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni!" Másik bibliai lejegyzésből tudjuk, hogy a tanítványok körbe néznek, de csak egy gyereket látnak, akinél élelem van. Gyakorlatilag elveszik tőle és közlik Jézussal: „Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk." Ésszerű megállapítás. De mi van benne? A helyzetfelmérés utáni emberi korlátok megállapítása: ez kevés lesz. És az ezzel együtt járó kétség: Jézus, hiába kérsz minket, mi nem tudunk ennyi embernek enni adni.

Holnap után ünnepeljük az Államalapítás napját. Ilyenkor mindig eszembe jut az a kárpátaljai kirándulásunk, ahol a Vereckei-hágón remek, helyi idegenvezetőnk mesélt nekünk. Elmondta, hogy amikor a magyarok fő serege a hágókig ért, a felderítők már váltott lovakon az Alpokaljáról, a Dráva vidékéről, a nyugati Kárpátok felől hozták a jelentéseket. Jelentéseket arról, hogy vízben gazdag, dús legelőket, sűrű erdőkkel teli, járható hegyeket láttak, de mindez körülvéve vasba öltözött seregektől védett népekkel. És akkor mi van? Hogyan tovább? Rövidre fogva a történetet: ma is itt vagyunk a Kárpát-medencében. Isten segítségével, és honfoglalóink elszántsága miatt. Nem tudom milyen módon, de Isten arra sarkalta őket, hogy higgyék el, hazára találtak. A tények, a kétségek ellenére!

Jézus Bétsaida környékén, a Genezáret-tó északi partján cirka ötezer férfit, és minimum még tízezer asszonyt, gyereket látott. És még mit? Öt kenyeret és két halat. Azt mondta a tanítványoknak: „Hozzátok nekem ide azokat!", és „megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fűre, azután vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak." Mindenki jóllakott. A mindennapi kenyér elfogyasztása után tizenkét teli kosár maradékot vihettek magukkal.

Az aszályos idő ellenére a raktárakban felhalmozott, egy esztendőre megint elegendő gabonáért, az új kenyérért hálát adva, ebből a bibliai csodából Jézus előre mutat. Arra, hogy amikor legközelebb hittel kéred: „A mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma", meglesz a kenyered. És az a kenyér, amit az úrvacsora során a kezedbe veszel, a szádban nem csak egyféle ízt ad neked. Megízleled a bűnbocsánatot, és megízleled Isten eljövendő, új teremtésének ízét. Ahol nem lesz éhezés, nem lesz szenvedés, nem lesz halál.

A gyermektől elvett kenyér és hal annak kiábrázolása, hogy amit Isten elkér tőled, azt Ő, elhatározásainak eleget téve: megsokszorozza. Elvett tőled valamit? Elvitt tőled valakit? Hite, és a te hited szerint fogod visszakapni. De arra kíváncsi, hogy bízol-e ebben? Hiszel-e benne?

Istennek átengedni valamit, áldozatot hozni, azt jelenti, hogy: kevesebb marad. Ha úgy szánsz valamit Istennek, hogy meg sem érzed, az nem áldozat. Az tetszelgés - magad előtt. Ne várj érte elismerést Istentől. De mást se várj Tőle! Te azt mondod: „Nincs itt egyebünk, csak..." Ő azt mondja: „Hozzátok nekem ide azokat!" Odaadod-e? Rábízod-e a folytatást? Ő a legtöbbet adta. Egyszülött Fiát adta nekünk, időt, munkát, szolgálatot, tizedet, egyházfenntartói járulékot, adományt gondosan kiporciózó, áldozathozatalt jól megfontoló, megrövidítő gyermekeinek.

Jézus, miután elbocsátotta tanítványait és a sokaságot, felment a hegyre imádkozni. Megint egyedül akart maradni. Úgy, mint a gyász után. Most az öröm után. Együtt lenni az Atyával az után is, hogy áldották a nevét, megköszönték jótettét. Elment imádkozni. Egyedül.

Hová mész innen testvérem? A fájdalmaddal és a keresztyén testvéreiddel való együttlét után? „Letudtad" hívő kötelességedet, vagy vágysz arra, hogy újra az Atyával legyél? Fogsz ma még imádkozni, Bibliát olvasni, szívedben forgatni a hallott Igét, megbeszélni azokkal, akik nem voltak ma itt (családod, vagy barátod - te tudod)? A Szentlélek Isten azt tanácsolja, keresd a csendességet, hogy választ kapj a kérdéseidre. Azokra, melyek ez igehirdetés során felmerültek, és azokra is, melyeket Ő fogalmaz meg benned, ez után az alkalom után!             Keresd a Jézussal való közösséget az úrvacsora új kenyérrel áldott szent közösségében is, hogy úgy tudj ma elmenni innen, mint akit Krisztus meggazdagított. Ő majd megmondja, mit vár tőled. És te tudni fogod, hogyan válaszolj neki.  ÁMEN.