Istentisztelet 2024. augusztus 25-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 16,13-17

Textus: Zsolt 36,10

Énekek: 36/2, 489/1-3, 234/2, 804/1, 485

Szeretett Testvérek!

Édesapám ötvennégy éves korában mindkét szemére elveszítette a látását. Néhány hónapig, ha egészen közel ment a lámpához látott valami fényt. Aztán még pár hétig, amikor kiült az erkélyre és felfelé nézett, érzékelte a napsugarakat, de csak valami csillámlásnak, villanásnak nevezte. Aztán teljesen sötét lett... De az elcsendesedés, az elkedvetlenedés szomorúságát követően, lassan, újabb hónapok, évek, további két és fél évtized alatt egyre több világosságot sugárzott rá, belé, köré a jó Isten. Utolsó napjaiban mikor már nehezen értettük a szavát, többször suttogta a dicséret sorait: „Amint vagyok, vak és szegény... derüljön éjszakámra fény! Fogadj el Jézusom!"

Mi történt vele? Isten világossága által világosságot látott. Amíg a retinája ép volt, nagyobb sötétség fogta körül, mint az után, hogy megvakult. Isten meghívta, hogy egyre több időt töltsön az Ő világosságában.

„Kezdetben" ez az egyetlen Isten, miután létrehozta az eget és a földet, a lenti és fenti vizek fölött lebegve, teremtő kijelentésével, ezzel kezdte a kietlen, sötétség felékesítését: „Legyen világosság! És lett világosság." (1Móz 1,3) Szent, játékos kedvében megállapította, hogy a világosság jó. A Biblia első íróinak anyanyelvén ez a „jó" (טוֹב - ejtsd: tób) olyan sok mindent magába foglal, mint: kellemes, kedves, barátságos, szeretetre méltó. A továbbiakban, amikor az igehirdetés perceiben ezt halljátok, vagy majd később visszaolvassátok, nézitek, hallgatjátok: „világosság", egy tizedmásodpercre gondoljatok arra, hogy milyen kellemes, milyen kedves, milyen barátságos, mennyire szerethető Isten világossága!

Mennyi mindenen kellett keresztülmennie; miféle tapasztalatok megszerzésének gazdagságában írta le végül a pásztorgyerekből Izráel királyává vált Dávid Istennek: „a te világosságod által látunk világosságot."!

Mi van addig, amíg az ember istentelen sötétben van? Amíg nem veszi észre, nem vágyik rá, nem kéri, nem érzékeli Isten világosságát? Megváltozhat ez az állapot? Hogy is volt akkor, amikor a Teremtő kellemesnek, barátságosnak, szerethetőnek találta a világosságot? A Biblia első oldalán olvassuk: „elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől." Úgy elválasztotta, mint a szárazföldet a vizektől, a tisztát a tisztátalantól, a hébereket a többi néptől, aztán, mint majd Jézus a kecskéket, a juhoktól; az Istentől kapott örökségbe jutókat az abból kizártaktól.

Hogy álltok ezzel a kérdéssel? - kérdezem én, mint Krisztusban testvéretek. Hogy állsz ezzel a kérdéssel? - kérdezi a Teremtéskor a vizek felett lebegő, Pünkösdkor az egész földet betöltő, a téged ma otthonról elhozó, a padsorban most körülvevő Szentlélek. Hogy fogadod a mai bejelentkezését? Mennyire vagy rá kíváncsi? Egyáltalán: mit jelent számodra Isten világossága?

Életed bármely területén felismerted már az ellenkezőjét, a sötétséget? Hadd találjam ki! Igen, észrevetted. Felismerted az istentelen világ förtelmeit. Felismerted, az istentelen emberek bántó megnyilvánulásait. Ez jó. De ahhoz, hogy ezzel kezdjél valamit; ahhoz, hogy jól kezeld az Isten világosságához viszonyított sötétséget, először azt kell felmérned, hogy benned mi az aránya! Mennyi helyet adsz a rendezetlen sötétségnek, és mennyi világosságot engedsz be magadba abból, amivel Isten kívánja megvilágosítani legbelső, legmélyebbre rejtett sötétségedet.

Isten Lelke most itt lebeg felettünk. Úgy, mint a Teremtéskor. Úgy, mint múlt vasárnap. Úgy, mint amikor nem csak a betűt láttad a Bibliádban, hanem észrevetted benne magadat.

És Ő, a szent Lélek kész arra, hogy segítsen neked. Miben? Bevilágítani oda, ahová te nem mersz. Arra a sötét helyre, abba a sötét mélységbe, ami benned él, de amibe magad sem mersz leszállni. Leszállni, magaddal vinni Isten világosságát.

Mi az a világosság? Ki az a világosság? Jézus magáról mondta: „Én vagyok a világ világossága". János evangéliumában olvassuk. Mindjárt az után, hogy megmentett egy házasságtörő asszonyt attól, hogy kövekkel halálra dobálják. „Én vagyok a világ világossága" - mondja, és folytatja: „aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn 8,12)

Ott, akkor kik jártak sötétségben? Azok, akik a törvény nevében készek voltak arra, hogy a kezükben szorongatott éles kövekkel kivégezzenek egy rajtakapott asszonyt. Látták a törvényt, és látták a törvényszegőt. De mit nem láttak? Hát: magukat! Jézus a saját világosságával vetett rájuk isteni fénycsóvát: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." (Jn 8,7)

Ennek a felszólításnak a kimondásával Jézus azt tette, ami a Teremtéskor történt: „elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől."

A megkövezésre készülők kaptak Jézustól egy megfelelő adag isteni világosságot. Mégis, mennyit? Annyit, amennyitől fájni kezdett nekik a bennük fortyogó sötétség. A sötétség, ami elég volt az ítélkezéshez, az ítélet végrehajtáshoz szükséges gyűlölethez, de ahhoz nem, hogy meglássák, kik ők, akik hasonló ítéletre számíthatnának, ha kiderülne, mi mindennel vétettek már az ellen, amit Isten írt elő az embereknek irányt adó, gondviselő szeretetbe mártott kőtábláin.

Ha ismered a történetet, mondd, hányszor sikerült már kifordítanod a kezedből az ítélkezés köveit? Ha még nem hallottad, van-e kedved hozzá, hogy elolvasd János evangéliumának 8. fejezetéből, és alkalmazd is, mondjuk... mondjuk: már ma? Nem ismerem a te, törvény által alátámasztott felháborodásod esetét, okait, és nem látom a vélt bűntelenséged mértékét, fokozatait, de abban biztos vagyok, hogy már felmérted a Jézus világossága, és a benned élő sötétség közötti különbséget. (Nem is sejted, én hányszor végigmentem rajta, míg Jézus Lelke megíratta velem ezt a prédikációt!...)

Tudod, mi a legszebb az egészben? Az, hogy amikor egy hasonló helyzetben ismét követ, telefont, tollat ragadnál, Isten Lelke eszedbe juttatja, mire készültél akkor, amikor legutóbb kivette a kezedből, a fejedből a hajításra váró, öntörvénykező követ. Megment attól, hogy visszaeső ítélkezővé, ezzel: visszaeső bűnössé válj.

Amikor ezt úgy huszonöt évvel ezelőtt kimondtam a nagyfai fegyintézet istentiszteletén, az egyik elítélt olyan keserves zokogásba kezdett, hogy beléptek a kint álló őrök, és kis időre abba kellett hagyni a prédikációt. Aznap korábban fejeztem be az istentiszteletet, mert a szigorú időkorlátok megtartása miatt pár percet beszélgetni akartam a még akkor is fel-felsíró emberrel. Visszaeső bűnöző volt. Háromszoros. Aznap délután értette meg vele Isten Lelke, hogy ki lehet lépni az ördögi körből. Szabadulása után nem kell megint (súlyos testi sértéssel) bosszút állnia azokon, akik magukat mentve feldobták, és negyedjére is börtönbe juttatták. Isten világossága távolabbra világított a benne lévő sötétségből.

Elmeséltem ezt a kövezni, késelni készülő példát a sötétségről.

De van jóindulatú sötétség is. Arról hallottunk először. Jézus „megkérdezte tanítványait: Kinek mondják az emberek az Emberfiát?" (Vagyis Őt, Jézust.) Jézus arra volt kíváncsi, hogy az az immár több ezer ember, akik hallották a hatalommal teljes, egyik rabbival sem összehasonlítható tanításait, szemtanúi voltak a csodatételeinek, magukon érezhették gyógyító erejét, megvilágosodtak-e már? Ráéreztek-e már arra, hogy ki Ő? A tanítványai számba veszik az itt-ott hallott megjegyzéseket, és mondják, kinek tartják az emberek Jézust: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának." Nos, ez a jóindulatú, de Jézus világosságát nem észlelő sötétség.

Ez a fajta, ma is altató sötétség prófétának, remek szónoknak, Isten akaratát kijelentő tanítónak tartja Jézust, de nem többnek. Nem annak, Aki. Nem Krisztusnak, nem a Messiásnak, nem Isten személyes megjelenésének. Vagy volt valaki közöttük, aki világosságot nyert, és felismerte Jézust? Igen. Simon Péter. Mert amikor Jézus tudomásul veszi a közvéleményről szóló tájékoztatást, azoknak a tanítványainak teszi fel a kérdést, akik a legközelebbről, akik a legrégebben ismerik: „Hát ti kinek mondotok engem?" És „Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia."

Néhány héttel korábban, amikor lecsendesítette a vihart, „A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: Valóban Isten Fia vagy!", de ezt talán csak a tragédia elhárításának hatása mondatta ki a tanítványokkal. (Mt 14,33) Jézus akkor nem is szólt semmit. De ott, a cézáreai úton békésen bandukolva Simon Péter boldogan vehette magára Jézus dicséretét: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám."

Simon Péter isteni világosságot kapott. Abban az élményben volt része, amiben ezer évvel korábban Dávid királynak: „a te világosságod által látunk világosságot." Péter ott, az úton, személyesen Isten Fiától kapta a visszaigazolást: olyan lelki látási körülmények közé érkezett, amiben azoknak lehet része, akiknek a mennyei Atya felfedi, megjeleníti (ἀποκαλύπτω - ejtsd: apokalüptó, mint Jánosnak a Jelenések könyvében) a titkait, isteni világosságba borítja a lelkét, a gondolatait.

Ma azért hívott ide minket a mi Atyánk, hogy részesei legyünk ennek a világosságnak. Hogy majd folytatva a hetet, az eddig kijelentett igazságaira emlékezve, adott esetben újra tárgyaljuk magunkban, mit akarunk tenni. Mit akarunk, mondani. A velünk született sötétség cselekedeteivel, szavaival, indulataival, vagy abban a világosságban, mellyel Ő láttatja meg magunk, és a világ dolgait?

Az Úr világossága fényeskedjék már itt is fölöttünk, bennünk! Ámen