Istentisztelet 2024. november 10-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Rm 9,14-29

Textus: Rm 9,14

Énekek: 343/1 ú. ék., 255/1-3. 8., 119/1, 33/1, 842 ú. ék.

 

Szeretett Testvérek!

 

Pár évvel ezelőtt ugyanazon a napon kétszer találtam magam szembe azzal a kérdésfeltevéssel, amit mi is megfogalmazunk magunkban. Mindkét kérdés azzal kezdődik, hogy: Miért?

Hogy mi volt az élményem, és mi ez a bizonyos kérdés?

Az első: a televízió valamelyik hírműsorában szomorú képsorra lettem figyelmes. Egy menekült család pihent meg a tengerparton. Szemmel láthatóan: a végkimerülés szélén. Az édesapa ölében ült két gyermeke, és érthetetlen, nagyra kerekedett szemekkel figyelték, ahogy az az ember, aki a szemükben bizonyára a legnagyobb, a legerősebb, halkan, könnyek nélkül zokog. Amikor a férfi elvette a kezét az arca elől, egyetlen kérdéssé torzult a kifejezése: Miért?

A második. Ugyanaznap délelőtt a klinika idegsebészeti osztályán beszélgettem egy negyvenes éveiben járó, fején kötés-turbánt viselő édesapával. Hirtelen, az addigi témát megszakítva ezt a kérdést szegezte nekem: miért pont' nekem van ilyen betegségem? Nekem, aki Bibliát olvasó, istentiszteletre járó ember vagyok? Miért?

Pál apostol nem kerüli ki a válaszadást, sőt egy roppant érdekes, önmagával folytatott dialógus során meg is írja a római gyülekezetnek és ezzel belevési a választ a keresztyének szent iratainak gyűjteményébe.

Miért? - tette fel az ezrek szívében megfogalmazódott kérdést az öreg apostol magának és Istennek, aztán a Lélek feleletét meghallgatva már diktálta is a választ. Szokásához híven, emlékezetével népe szent tekercseihez, az Ószövetséghez fordul, és szó szerint idézi Isten szavait: „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok." (2Móz 33,19) Aztán folytatja az azóta már milliók szívébe írt magyarázattal: „... nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."

Igen, ez rendben is van, de hogyan lehet ezzel megvigasztalni valakit, akinek az álmai, életének több éves munkája, tervei rövid időn belül a semmibe vesztek a tengerparton, a klinikán, vagy bárhol?

Sehogy. Semmiképpen sem, ha nem ismeri, és nem fogadja el az Úr mindenkitől és mindentől független, egyedülálló hatalmát.

Mert ha az Istent ismerő ember a gondtalan évek közepette csak saját kedve szerint használta Krisztus nevét; csak akkor vette a szájára, ha kérése volt Hozzá; ha nagyon hívőnek akart látszani; ha ezzel - gondolta ő - növekedhetett mások szemében; és használta, amikor bármilyen érdeke fűződött hozzá, akkor hiába vallotta Urának, nem volt az! Ha csak erre kellett, ha csak ideiglenesen volt jó a Mindenható Isten, akkor a baj idején csökkenetett üzemmódban várhat tőle segítséget. Egyedül a kegyelmében reménykedhet. Az irgalmában bízhat.

Ez az állapot azonban még mindig jobb annál a tragédiánál, amikor valakiről kiderül: Jézus nevéről még nem is hallott, vagy - még rosszabb -: hallott Róla, de nem érdekelte.

De maradjunk csak a magunk háza táján! Pál levele és ezzel Isten üzenete keresztyénekhez, Rómában élő, Krisztust követő emberekhez szólt és szól most, itt is!

Hogyan hangzanak a mi számunkra, újkori demokráciát harmincöt éve kóstolgató emberek számára ezek a szavak: Isten azt tesz, amit akar, azon könyörül, akin akar, és annak irgalmaz, akinek jónak látja. Mit kezdjünk ezzel az Istennel, azon túl, hogy megijedünk tőle?

Kérdezni sem igen merünk, mert már halljuk is az apostol szavainak csattanását: „Ugyan, ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel?" Hát ne is pereljünk vele, de lapozzuk fel emlékezetünkben, a Bibliában önmagát bemutató, Jézus Krisztusban legtökéletesebben kijelentő Istent és halkan merjük kimondani: Ő sem tehet meg mindent!

Például mit nem? Hát, például nem mondhat ellent Önmagának. Ő ezt soha nem teszi meg. Ő maga az igazság, tehát nem válhat igazságtalanná. Az más kérdés, hogy dacos alapállásban mi nagyon távol állunk az ő igazságának meglátásától. Még távolabb a megértésétől. Talán csak piciny részleteibe enged betekintést, de az is összezavarodik bennünk, amikor a saját gondolataink szerint folytatjuk az érvelést, és (milyen nevetséges!) határokat szabunk Istennek!

Felelősségre vonjuk olyan dolgokért, vagy következményeikért, melyeket ő soha nem tanácsolt. Mi követtük el - szabad akaratunkból. Aztán, ha nem úgy sülnek el a dolgok, - értetlenségünk eredményeképp' - következik a „de hát miért?"-kérdések sorozata.

És ezek a kérdések megint csak oda vezetnek vissza, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni: nekünk semmi jogunk bármit is számon kérni Istentől. Kérdezhetünk tőle, de számon kérni: azt nem!

Pál apostol olyan bölcsen tárja elénk az ószövetségi érveket! Isten érveit: hát nem emlékeztek, hogy a fáraó csökönyösségén, nyakasságán is azt mutattam meg, milyen hatalmam, van, és mennyire szeretlek benneteket?

Az ószövetségi könyvek sorában nemrégiben fejeztük be Dániel könyvét. A csütörtöki bibliaórákon még néhány hétig tanulunk belőle, beszélgetünk róla. Megfoghatatlanul csodálatos Istennek az a kegyelme, ahogyan az évekig megalázott, pogány Nebukadneccart újra visszahelyezi a dicsőségbe, amikor ez a hatalmas uralkodó elállatiasodva, bomlott értelemmel egyszer csak elismeri, és felismeri a Teremtőt, Dániel Istenét!

És nem csak egyetlen pogány volt, akinek kijelentette magát a Mindenható! Hóseás prófétát idézi Pál és ontja felénk a beteljesedett prófécia minden örömét: „Azt a népet, amely nem az én népem, hívom az én népemnek, és azt, amelyet nem szeretek, szeretett népemnek...".

Ugye milyen csodálatos, hogy Isten a betűkbe foglalt üzenetén keresztül nekünk, „miért" kérdésekkel küszködő gyermekeinek ad felkészítést, útravalót, vigasztalást? Ha most van rá szükségünk, ha most vannak „Miért"-kérdéseid Hozzá, akkor, íme, tálcán kínálja a választ. Ha most nem érezzük a súlyát, hát előre megmutatja, hol keressük, ha majd gondjaink lesznek.

Mi a válasza?

Egy titok. A nagy, isteni titok: nekünk nem kell követelőzni, nem kell futni, csak kérni és várni a könyörületre, az irgalomra. Történhet velünk bármi, ha eljutunk odáig, hogy: köszönöm Uram, akkor biztosak lehetünk benne: azonnal, vagy hosszú idő után, de megint fellebben egy kissé a fátyol az Isten titkai elől, és megérthetjük, miért vált nyereségünkké a nyomorúság!

Ezt a felismerést nem csak keresni és megérteni kötelességünk, hanem továbbadni mindenkinek, aki felé a mi Urunk Igét befogadó kaput nyit.

Vállaljuk el ezt a küldetést, mert a föld oly sok nyomorultján keresztül kiáltja felénk Isten: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését."

Isten segítségével találjátok meg a szavakat arra, hogy Isten igazságos, még akkor is, ha nem értjük az Ő igazságát. A sajátunkat értjük. A többségét megetetik velünk. Az Övét keresni kell. Ha akarja, kijelenti, ha nem akarja, a nélkül is: elfogadjuk. A nélkül, hogy megkérdőjeleznénk. Ez a hitünk próbája.

„Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla!"

És mi?

Belegondoltatok már abba, hogy mi mennyi igazságtalanságot követünk el Istennel szemben? Amit elhiszünk, hogy tényleg úgy van, ahogy Ő mondta; tényleg azt kéne csinálni, ahogy Ő íratta meg; mégis megkérdőjelezzük, és pimaszul az ellenkezőjét tesszük. Ez nem igazságtalanság?

Viszont ha ezért megbüntet, vagy ha csak meg is fenyít, de még ha csupán csak figyelmeztet is, no, azt már elviselhetetlen igazságtalanságnak tartjuk.

Ennek a magatartásnak jó, ha nem a legjobb példája a tékozló fiú példázatban elénk álló, otthon maradt testvér. Hazafelé ballagva rákérdez egy szolgára, mi ez a nagy mulatság otthon? Hát a tékozló fiú, a testvéred hazajött! Apád levágatta a hízott borjút, és most mindenki ünnepel! Az egész ház családostul, szolgástul azért vigad, mert a semmirekellő fiú megbánta, amit tett, és hazatért! A jó fiút nem érdekli az apja irgalma. Igazságtalannak tartja a könyörülő, tékozló fiát visszafogadó, azt még meg is ünneplő atyai irgalmat. És mi lesz vele? Mi lesz azzal, aki nem hajlandó elfogadni azt, hogy Jézus Atyja, a mi Atyánk döntései megkérdőjelezhetetlenek? Nem megy be az ünnepségre. A tékozló fiú értetlenségből fakadó irgalmatlansága, vagy irgalmatlanságából fakadó értetlensége kívül rekeszti az örömből.

Vannak „Miért"-kérdéseid? Legyenek!

Mindegyikre válaszolt Isten? Nem.

Elhiszed, hogy Isten akkor is igazságos, amikor te megkeseredve nem tartod Őt annak?

Hidd el, és cserébe: békességet kapsz Tőle. Az a válasza. Ámen