Istentisztelet 2024. szeptember 1-jén

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Mt 18,1-7.10.

Textus: Mt 18,11-14

Énekek: 130/3, 215/1-3, 229/1, 691/3 ú. ék., 275/1.3.5.6.

 

Szeretett Testvérek!

 

Kezdjük azzal, hogy kinek nevezi magát Jézus!

Mint még jó néhány többi kijelentésében, itt is azzal az érdekes, és a bibliakutatók által már ezerszer oda-vissza magyarázott névvel illeti magát, hogy: Emberfia. Úgy, mint magyarul, Jézus anyanyelvén is egy összetett szóval állunk szemben. Ember és fia. Azt tudjátok, hogy van héberül: ember. ... Dehogynem! Ádám (אָ֝דָ֗ם). És az, hogy „fia"? Segítek. Az egyik legismertebb keresztyén film a Ben-Hur. Ez azt jelenti, hogy Hur fia (בֶן - Ben). Akkor mi lesz az „Emberfia"? Úgy bizony: Ben-Ádám.

Ha az Új-, és Ószövetség összes „Emberfia"előfordulási helyét összefésüljük, kiderül belőle, hogy Jézus ebben a pásztorhoz hasonlított példázatában kinek tartja magát. Annak, aki megmenti az elveszett juhot, ugyanakkor annak, aki pásztorként a legutolsó, legalázatosabb formában végzi az embermentés szolgálatát. Hiszen a példázatban szereplő juhok nem mások, mint az emberek.

Nem is akárkik! Azok, akik Jézus-pásztor felügyelete alatt, az Atya birtokában vannak. Közülük is a kisebbekről van szó. Jézus róluk beszél, mint elveszettekről és megtaláltakról: „a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül."

Ne feledjük el, mit mondott Jézus közvetlenül ez előtt! Jézus szűkebb hazájában, Kapernaumban van (Mt 17,24). Odamennek hozzá a tanítványai, és azt kérdezik tőle: „Ki a nagyobb a mennyek országában?" Körülöttük kisgyerekek játszadoznak. Jézus odahívja magához az egyik kis lurkót, és középre állítja. Ő a válasz. Ha a tanítványai arra kíváncsiak, ki a nagyobb a mennyek országában, hogyan lehet rangsorolni a döntőbe jutott embereket, akkor nézzék meg maguknak ezt a kis kölyköt.

Nézik. Mi van vele? Mit kéne látni rajta? Jézus megfejti a kérdést: „Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában."

Milyen lehetett az a kisgyerek? Szerintetek? Mit élhetett át? Odainti magához a környék leghíresebb tanítója. Jézus. Róla beszél mindenki. A szülei az asztal körül, az idősek a házak előtt, a zsinagógában, de még a nagyobb gyerkőcök is egymás között.

És ez a Jézus most odahívja magához. Aztán a tanítványai közé állítja. Ott állnak körülötte. Ő meg ott, középen hallgat. Nagyon büszke rá, hogy Jézus kiválasztotta és odahívta magához, de ott, a Mester tanítványai között összehúzza magát. Azért mégiscsak ő az utolsó közöttük!

Igen, ez a válasz! Aki a Jézushoz hívottak között büszke a Mester hívására, de megalázza magát, és csak akkor szól, amikor tudja, hogy itt az ideje, mert Jézus kéri, hogy nyissa ki a száját, nos, az lesz a nagyobb a mennyek országában. A gyereknek eszébe sem jut versengeni a nála, magukat többre tartókkal. Neki nem kérdés, ki a nagyobb. Mert ő a legkisebb. Ennyit tud. És Jézus ezt ajánlja a nagyobb címért versengőknek: „Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában." Semmi nagytiszteletű, meg főtiszteletű. Amennyire tiszteletes, az azért van, mert Jézus odahívta magához.

Itt, ebben az országban, és a föld többi 197 országában lehet nagynak lenni. Kell is, hogy legyenek „nagyok" és „nagyobbak", akik tudásukkal, tehetségükkel, vagy éppen tudatlanságukkal, maguknál is tudatlanabbakat hitető tehetségtelenségükkel érik el céljaikat. Utóbbiakról nehezen elképzelhető, hogy Jézus szerinti alázattal lettek azok, amik, akik. Az előbbiek, a maradandó eredményeket elérők többsége azonban lentről indult. Alázatos lépésekkel, magukat kevesebbnek gondoló lelkülettel jutottak feljebb és feljebb. Ők Isten akaratából lettek elsők, dobogósok, megbecsültek életüknek azon a területén, melyre Jézus hívta, küldte őket.

Jézus nagyon vigyáz az alázatos kicsinyekre. Az evangélium nyelvén a „kicsiny" így hangzik: μικρός (ejtsd: mikrosz) Azt mondanám, mikroszkopikus méretű, de abban az időben még nem ismerték a mikroszkópot. Jézus a „kicsinyek" alatt azokat érti, akik alig észrevehetőek. Majd amikor megnőnek, akkor majd jobban odafigyelnek rájuk. Akkor majd észreveszik a szorgalmukat, az erejüket; megítélik a jellemüket. Most még csak szerethetőek, de csak egy szájat jelentenek a többi közül, akiket etetni kell. Hasznukat nemigen látják.

Mégis ők a példák. Az a gyerek, aki most ott áll a tanítványok, a tanult felnőttek gyűrűjében.

És ha már itt tartanak, a lecke folytatódik. „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik." - hangzik Jézus következő, tanító figyelmeztetése.

Ennek a fele sem tréfa! Mitől kell óvakodni annak érdekében, hogy egy biztos halálnál is rosszabb állapotba kerüljön az ember? A kicsinyek megbotránkoztatásától. Milyen kicsinyekről van szó? Azokról, akik Jézusban hisznek. Megőrizve a fordítás hitelességét: azokról, akik Jézusba vetik bizodalmukat. Benne bíznak. Aki úgy botránkoztatja meg őket (σκανδαλίζω - ejtsd: szkandalídzó), hogy meginog a Jézusba vetett hitük, azoknak a biztos halálnál szörnyűbb következményekkel kell számolniuk. Nem tudom, mi az, nem is akarom találgatni. Elkerülni annál inkább!

Ezek a megbotránkoztatott, félrevezetett gyerekek menthetetlenek? Nem!

Kapernaumban az a gyerek még mindig ott áll a tanítványi körben. Jézus folytatja: „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett." És következik a 99, kontra századik juhról szóló illusztráció. A pásztor a hegyekben hagyja a kilencvenkilenc juhot, és elindul megkeresni az eltévedtet.

Ki téved el? Jézus hegyen legelésző nyájról beszél. Ismerjük a hegyi vezetőket. Sokan közülünk már követtek is alapos helyismerettel rendelkező túravezetőket. Tudtuk, hogy jobb, ha arra megyünk amerre ő. Akkor sem féltünk, ha veszélyessé vált az út. Akkor sem, ha sötétedni kezdett. Ki az, aki eltéved egy ilyen kiránduláson? Az, aki megáll, és elveszti a szeme elől a csoportot. Az, aki egyedül maradva elkezdi magától keresgélni a helyes, a biztonságos ösvényt.

Ki az, aki beáll Jézus mögé, de eltéved?

Az, aki elhiteti magával, hogy egyes útszakaszokat egyedül is képes hibátlanul megtenni. Eltéved az, akit félrevezetnek. Akit rávesznek a kerülő útra. A Jézust elkerülő útra. A szebbik ösvényre. Másik vezetőt ajánlanak neki. Eltéved, mert becsapják.

Mennyire érezzük magunkat felelősnek azért, mert valaki, aki közülünk való, eltévedt? Megfogalmazódott már bennünk a kérdés, hogy valaki a családban, a gyülekezetben azért tévedt el, mert én megbotránkoztattam? Amikor komolyabban vette a hitet, Jézust, karácsonyt, a Bibliát, mint én, megijedtem, és lefékeztem őt a jó úton, a Jézust követő ösvényen? Csapdát állítottam neki? Ezt jelenti a megbotránkoztatni szó. Skandalumot követtem el vele szemben. Csóválom a fejem miatta, pedig én felelősebb vagyok az Istenbe vetett bizalomvesztéséért, mint ő maga.

Felelős vagyok, felelős vagy érte. Honnan derül ki? Abból, hogy elkezdjük hárítani a felelősséget. Mondjuk, mindjárt a lelkészre. „Nem tudta megszólítani szegény gyereket." Adott esetben elfogadom, de tiltakozom az ellen, hogy elég elküldeni a gyereket a templomba, beíratni az iskolai hittanoktatásra, onnan már a gyülekezet dolga erkölcsös hívőt, jó magyar református embert faragni belőle. Ha otthon nem locsolják az elvetett magot, nem fog kibújni a növény.

Van felelősségem? Nincsen? Van!

Onnan tudom meg, hogy megpróbálom eltitkolni azt, amiben hibáztam. A kriminalisztika azt tanítja, hogy ha a bűnöző titkol valamit, akkor teljes mértékben tudatában van annak, hogy rossz, amit elkövetett. Hát, valahogy így áll a mi felelősséghárításunk is. Igen, lehet hibáztatni a rendszert, a kedvezőtlen időket, a körülmények sajnálatos egybeesését, de soha nem felejtsük el, hogy ha a bűntett elkövetése csoportos, a megbánás mindig egyéni! Ha ma szembesített valamivel a Szentlélek Isten, ne felejtsd el megbeszélni vele, hogy eljuthass a bűnbánat utáni feloldozás örömére!

Szeptember első vasárnapján, természetéből, idejéből adódóan: hittanévnyitó istentiszteleten vagyunk. A még el sem indult és az eltévedt gyerekekről szólt ma nekünk Jézus. És rólunk. Az első helyekért harcolókért. És alázatról.

Mert ebben a tanításban az is benne van, hogy amíg mi, felnőttek nem érezzük magunkat eltévedt juhoknak, addig nagy bajban vagyunk. A hajótöröttek ösztönösen keresnek valamit, amibe megkapaszkodhatnak. Mivel a felszínen maradás, a menekülés múlik rajta, kereső akaratuk egyszerre rendet teremt a kilátástalannak tűnő helyzetben. Aki nem érzi valóban elveszettnek, eltévedtnek magát, az menthetetlenül elvész. Mert a kereső, kiáltó szóra is süket lesz a füle, a lelke.

Ma délelőtt Jézus keresett minket. Akarom hinni, hogy mindegyikőnket megtalált. Egy van hátra. Engedni, hogy hazavigyen minket. Otthon pedig nekiveselkedni, és megkeresni azokat, akiket hagytunk eltévedni, mindenfelé barangolni, szellemi hulladékot szedegetni, lelkinek álcázott csalikat eszegetni.

Áldja meg a jó Isten, Szentlelke társaságában, erejével azt a szolgálatot, amit nem csak mi, lelkészek, hittanoktatók végzünk, hanem ti is. Jézus megtalált, hálás juhocskái. Ámen