Istentisztelet 2025. április 13-án

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Virágvasárnap

 

Lekció: Lk 19,28-40

Énekek: 331/1, 330/2-6, 138/1, 282/5 ú. ék., 434

Textus: Lk 19,41-44

 

Szeretett Testvérek!

 

Lukács evangélista jegyzeteit követve, virágvasárnap előtt Jézus Jerikóban aludt. Zákeusnál szállt meg. Annál a kistermetű vámszedőnél, aki annyira kíváncsi volt Jézusra, hogy felmászott egy fára, és onnan figyelte, hogyan érkezik a híres tanító az ő városába, Jerikóba. Jézus lehívta a fáról Zákeust, és bejelentkezett hozzá szállásra. Zákeusra olyan hatást gyakorolt Jézus, hogy fele vagyonát a szegényeknek adta, akiket pedig törvénytelenül megrabolt, azoknak a veszteségük négyszeresét fizette vissza.

Másnap reggel Jézus korán felkerekedik. Tíz-tizenkét órás gyalogút áll előtte. Ki kell lépnie, hogy késő délutánra Jeruzsálembe érjen. Tanítványaival megérkezik Szegényházára (Betániába). Innen már csak 6-8 kilométer Jeruzsálem. Még nem látszik a város, mert előttük van az Olajfák-hegye. Megpihennek. Kis szusszanás után Jézus előre küldi két tanítványát. A főútról letérve még egy település van előttük. Közvetlenül az Olajfák-hegye szomszédságában található Fügeháza (Betfagé).

Mi keresnivalójuk van ott? El kell kötniük (nem lopniuk, hanem köteleiről eloldozniuk) egy betöretlen szamárcsikót. Nem fognak rájuk kérdezni: Mit csinálnak? Már hogyne kérdeznének! Olyan volt ez, mintha ma a ház kapubejárója elől vinnének el egy autót. Jézus megnyugtatja a két tanítványt. Ha a szamárcsikó gazdái felháborodva értetlenkednek, csak annyit mondjanak: „az Úrnak van szüksége rá."

Így történt. Már jönnek is vissza Jézushoz. Két felsőruhájukat az izzadt kis csikóra terítik. Jézus felül a hátára. Irány Jeruzsálem! Az Olajfák-hegyének kaptatójára vezető úton „az emberek az útra terítették felsőruhájukat." A legnagyobb alázat és tisztelet jele.

Már közeledik a hegytetőhöz. Mindjárt meglátja Jeruzsálemet. Elé szaladnak a tanítványai. Ekkortájt már több mint százan lehettek (ApCsel 1,15.21.22.). Örvendeznek. Kiabálnak. Jézust látva hangosan dicsérik Istent „mindazokért a csodákért, amelyeket láttak". Néhány, közéjük férkőzött, ünneprontó farizeusnak ez sehogy sem tetszik: „Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat!" Jézus őket utasítja rendre. Valami egészen különös magyarázattal: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani."

Milyen kövek? Kik azok a kövek, akik kiáltani fognak? Ott, az Olajfák-hegyén a tanítványok dicsérték Istent. Hangosan. Őket el lehetett volna hallgattatni, de azt, amit kiáltottak, Jézus hatalmának hirdetését már nem lehetett lehalkítani. Öt nap múlva a vele megfeszített már azt mondja: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!" (Lk 23,42) Egy kőszívű, köztörvényes bűnöző kiáltotta oda a világnak: ő már tudja kicsoda Jézus. A kivégzőosztag vezetője, a világon már mindent látott, kőszívű római százados annyit tud mondani, amikor Jézus kileheli a lelkét: „Ez az ember valóban igaz volt."

Azóta ki tudja hány millió kőszív megtört, kinyílott, és dicsérte Istent, hálát adott Jézusnak. Jó ideig én is kőszívű voltam. És te? Most meg... itt vagyunk. És ha minket elhallgattatnak, a ránk következő, élő kövek fognak kiáltani.

A szamárcsikó tovább lépked. A leterített felsőruhákon. A tanítványi sokaság közepette. Jézus hallja a dicséretet: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!" Jézus nem kommentálja. Sem a dicséretet, sem a leterített ruhákat. Felér az Olajfák-hegyének tetejére. A fáktól még semmit nem látni. Akkor látja meg a várost, amikor az út lejteni kezd.

Meglátja, és megsiratja.

Lukács evangélista nyelvhasználatának választékossága sokkal többet akar elmondani, mint azt elsőre gondolnánk. Az, hogy Jézus „meglátta" (ἰδὼν - ejtsd: idón) a várost, azt jelenti, hogy látta a jövőjét. A lakosság jövőjét. Tisztában volt vele, hogy mi történik benne aznap, öt nap múlva Nagypénteken, és kis híján 40 év múlva, amikor a rómaiak a földdel teszik egyenlővé.

Jézus sírt. (κλαίω - ejtsd: klaió). Ez a kis szócska is magyarázatra szorul. Nem csak kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Jézus hangosan, megrendülve, visszafojthatatlan fájdalommal zokogott.

Miért? Mondja: „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!... nem ismerted fel meglátogatásod idejét."

Mi az a „meglátogatás" (ἐπισκοπή - ejtsd: episzkopé)? Felelősségteljes felkeresés. Szintfelmérő, ellenőrző látogatás, szeretetteljes útmutatás. Az, amit már nem egyszer megtett Jézus. Sokkal korábban szép képpel, de szomorúan mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok!" (Lk 13,34)

Ezt látja Jézus. Ezért sír ott, az Olajfák-hegyének lejtőjén. Látja a leterített ruhákat, hallja a hozsannázást, de Ő nem ezért jött! Nem a lényeget lelkesedéssel elpalástoló érzelmekért. A látszatnál többet lát. Sokkal jobban szereti az embert annál, hogy az alapján tegye mérlegre, amit kívülről mutat!

Jézus nem vesz részt a bevonulási showban. Nem vesz részt a tiszteletére rendezett partin. Nem adja magát az üres ünnepléshez. Jézusnak sírni van kedve. A húsvétot előkészítő virágvasárnap nem ünneprontás, hanem ünnep-tisztítás. Miután kisírta magát, bemegy a városba, ahol első útja a Templomhoz vezet. Hogy megtisztítsa.

Erre hív minket. Arra, hogy nagycsütörtök utolsó vacsorája, nagypéntek gyásza, majd húsvét, a feltámadás kirobbanó érzékelése, bűnmentességünk észlelése, felismerése, tudatossá válása előtt osztozzunk abban, amit Ő, Jézus élt át a jeruzsálemi bevonulás napján.

A világban, a keresztyén világban, az Egyházban, a református egyházban már régen eltört, összezavarodott, elveszett a lényeg. Valahol elvesztettük Jézus békességét. Virágvasárnapi lényegét.

Sajnáljuk-e? Megsiratjuk-e? Fáj-e a lelki vakság, ami körülvesz minket? Olyan hályog van a szemünkön, hogy nem látunk túl a templom falain. Olyan szemellenzőt hordunk, ami nem engedi meglátni azt, amiért sírnunk kellene.

Lényegtelen, hogy a világ és a látszat-keresztyénség leteríti a ruháit a nagy ünnepek előtt, mert közben nem törődik a lelki aszállyal, ami kiszárítja a szívekből azt, amit Jézus hozott. Az Istennel való megbékélés, és így, az örök élet reménységét, lehetőségét. Van tiszteletre méltó, maradék együttérzés, törődés, tenni akarás, ami baj esetén megmozdul. De a húsbavágóan, fájóan, veszteségeket vállaló, áldozatkész szeretet, ami feladja a saját kényelmét, tekintélyét, és az elveszettekért sír, és felkeresi őket, az kimerül a látványosan földre terített ruhák és fellobbanó érzelmekkel teli hozsannázásokban.

Jézus az elveszettekért jött. A bűneikben kapálódzó betegekért, akiknek kellett Jézus. Akiknek Jézus kellett. És szükségük van bárkire, aki Jézust hordozza magában, Jézust viszi el hozzájuk.

Mind halljuk Jézus parancsát: „Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népeket..."! Mind missziói egyházközségek, egyháztagok vagyunk. Mi lett belőlünk? Vannak, akik már meg is vallják, hogy szívesen foglalkoznak azokkal, akik betérnek hozzájuk, de már régen nem mennek utána senkinek. Aki elfogadja azt, amit ők kínálnak, az jöhet, de ha nem tetszik, viszontlátásra!

Jézus azokért sírt, és sír most is, akik azt a békességet utasítják vissza, ami Istennel rendezné a lelküket. A gondolataikat. A kapcsolataikat. Az életcéljukat.

Jézus az Olajfák-hegyén megállva, zokogva szánakozott a városon, amelynek elég volt a borotvaélen táncoló, szerződésekkel, megállapodásokkal pecsételt békesség. Mert nem ismerte fel, ezért visszautasította az Isten békességét, az Isten bűnbocsánatát hozó Messiás ajánlatát, áldozatát.

Siratjuk-e őket, akiknek tőlünk kellett volna hallaniuk Jézusról? Siratjuk-e magunkat, mert még mindig akadozik a hitünk, ami azt diktálja, hogy ma is azért ébredtünk fel, mert Jézus nem mondott le rólunk? Nem mondott le arról, hogy elindulunk, és egyszerű szavakkal elmondjuk, mit ajánl Ő a világnak. E világban. E világon túl. E világ után.

Ha mi nem osztjuk meg velük azt, amiben nekünk már részünk van, akkor, akik nem szeretik, nem keresik Jézust, nem kíváncsiak Reá, azok hogy fogják megtudni? Mi már tudjuk. Élünk vele? Élsz vele? Az egyetlen, minőségi, mindent legyőző békességgel, aminek átvétele rendezi a viszonyt közted és Isten között? Mert ha az rendben van, sokkal könnyebb lesz bocsánatot kérned tőle, akitől nem akarsz. Jézus békességével könnyebb lenne megbocsátani annak, akinek nem tudsz, mert nem akarsz megbocsátani.

Jézus sírt, mert Jeruzsálem visszautasította a békességet. Odazokogta a város elé: „földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét." Jeruzsálem belepusztult abba, hogy kiiktatta Jézust a jövőjéből. Azóta sem tudták felépíteni a Templomot.

Felismered-e meglátogatásod idejét? Kérdezem, mert Jézus meglátogatja az ünnepre készülő lelkeket. Nem a külsőségeinkre kíváncsi, nem a hozsannázó fellángolásainkra (húsvétkor meg karácsonykor érdekel Jézus), hanem egyetlen dologra. Felismerjük-e meglátogatása idejét? Komolyan vesszük-e, amikor a Reá várakozó örömmel átadott csendességünkben megszólal, felméri, ellenőrzi hitünk mértékét, útbaigazít, irányt mutat? Itt, minden vasárnap.

Itt válaszolj, addig, míg a közeledben van Jézus! Aztán ott, ahová Vele mész el. Igaz ünnepre készülve. Nem ünnepi, de hiteles keresztyénként! Ámen.