Istentisztelet 2025. október 19-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsolt 50,1-7.; 14-15;23

Énekek: 799/2 ú. ék., 425/1.3., 25/1, 512/2, 443/5, 458-462, 842/5 ú. ék.

Textus: ApCsel 6,1-7

 

Szeretett Testvérek!

 

Vajon hogy áll a dolog velünk, keresztyénekkel?

Úgy van, hogy hasonlónak születünk, de az életkörülmények egymástól különbözővé teszik az életünket, vagy épp ellenkezőleg: különbözőnek születünk, de az egyre erősödő hitünkből származó közösség alakítja egymáshoz hasonlóvá az életfolytatásunkat, és ezzel: az életminőségünket?

A felolvasott ige utolsó híradása az volt, hogy „nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben". Már számadatot sem kapunk, csak annyit: nagyon sokan voltak. Egy gyülekezet számbeli növekedése mindig azt jelenti, hogy ott Isten Igéje terjed és hat. Márpedig, ahol Isten gyakorol hatást az emberre, ott elviselhetőbb lesz az élet. Egyre inkább krisztusi lesz.

Kicsit furcsa, hogy azt olvassuk: „sok pap is engedelmeskedett a hitnek". Akkoriban kb. 18.000 pap élt Jeruzsálemben. Az alacsonyabb szinten szolgálók közül sokan nehéz körülmények között tengették életüket, mert a felsőpapság kizsákmányolta, kihasználta őket. Jövedelmüknek egy részét le kellett adniuk feljebbvalóiknak. Ma is vannak „átlag-fizetésű" papok és lelkészek, de annál szegényebbek, és sokkal-sokkal gazdagabbak is. Pedig, ha lelkiismeretesen végzik a munkájukat, mindegyikük 6 (bár inkább 7...) napot dolgozik.

Jeruzsálemben a szegényebb réteg, az alsópapság egy része vált fogékonnyá Péter apostol igehirdetésére. Ők csatlakoztak is a gyülekezethez. Másokkal együtt. Egyre többen vannak, és ezzel megjelennek az első gondok. A gondokat azonban Isten mindig a tisztulásunkra használja fel. Így történt akkor, de nincs ez másképpen ma sem.

Itt tegyünk egy kis kitérőt, mert a gondok megértéséhez egy kis magyarázatra van szükség. Találkozunk ugyanis „görögül beszélő zsidókkal" és „héberekkel". Mit jelent ez? Azt, hogy az első gyülekezet kétnyelvű volt.

Az egyik része a héberből „kinőtt" arámul beszélt. Ők voltak a „bennszülöttek", akik ott éltek Jeruzsálemben. A másik csoport már nem értette az anyanyelvét. Ők azok a zsidók voltak, akiknek felmenő rokonai évszázadokkal korábban kivándoroltak valahová és az akkori világnyelvet, a görögöt beszélték.

A jeruzsálemi zsidó gyülekezetnek nagyon jól megszervezett lelkigondozása volt. Feljegyezték például, hogy a szegénysorban lévő özvegyasszonyok minden héten, 14 étkezésre való pénzösszeget kaptak. Nevezhetjük ezt akkori özvegyi járuléknak, segélynek.

A görögül jobban beszélő idegenek azonban nem pénzt kaptak, hanem az összegyűjtött élelemből hét napra való adagot. Az az özvegy azonban, aki egy távoli városból jött, nem kürtölte világgá „családi állapotát", segítségre szoruló nyomorúságát. Ezért megesett, hogy az éhhalál szélén tengette életét.

Egy ilyen eset jutott a „görögül beszélő zsidók" fülébe és azonnal „zúgolódás támadt közöttük". Miért ez a megkülönböztetés Krisztus tanítványai között? Az ő özvegyeik miért nem kaphatnak annyit, mint a jeruzsálemiek?

Az apostolok nem kerülik meg a problémát, hanem örülnek, hogy a fülükbe jutott a hír. Intézkednek, és máris elindul az Isten Szentlelke által vezetett misszió.

Munkába állítanak, speciális szolgálatba küldik a közülük való testvéreket. Diakónusokat választanak. Olyan gyülekezeti tagokat. akiknek attól kezdve az a dolga, hogy látogassák a többieket; magyarul: tudjanak a többiekről.

Megtehetnék ezt az apostolok is, de az minden bizonnyal az igehirdetés rovására menne. Persze, hogy ők lennének az igaziak, házi istentiszteleteket tarthatnának, mindenkinek napra készen tudnának tanácsot adni életük kisebb-nagyobb gondjaiban és így tovább.

De nem ez történik. Az apostolok összehívják a testvéreket, és azt mondják: válasszanak maguk közül hetet, akik majd beállnak ebbe a szeretetszolgálatba. Ők meg imádkoznak, és továbbra is végzik az igehirdetés szolgálatát.

Megértem, ha erre bárki felszisszen: csak nem akarták magukat kihúzni az apostolok a munka alól?

A Biblia szerint akkor, Jeruzsálemben nem voltak ilyen hangok. Ellenben: „tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek". Vagyis elfogadták azt a rendet, melyet az apostolok javasoltak. „Na jó, de ők is csak emberek voltak!" - kötekedhetnénk tovább -, „De vajon Istennek is tetszett ez?"

Bizonyára, hiszen ez után olvassuk, hogy terjedt az Ige és növekedett a tanítványok száma. Márpedig mi ez, ha nem Isten áldásának egyértelmű jele?

Isten áldása. Minden gyülekezet ezt kéri, ezért könyörög, ezt várja. Hogy mikor, hová jut, mennyi adatik belőle, abba mi nem szólhatunk bele. Olvashatunk azonban példákat, amikor bőven ömlik ez az áldás. Ez a mai történet egy ilyen esetről szól.

Isten gyülekezetének rendjéről. Arról a rendről, melyet emberek szerveztek meg, terveztek el, bizonyára megimádkozva, ezért az Úr is kedvesnek találta.

Hogy állunk mi ezzel a renddel testvérek? Mert, hogy várja, kívánja tőlünk Isten, az biztos.

Várja és kívánja, hogy felelősséget érezzünk azért, ami a gyülekezetben folyik. Várja, szeretné a mi Urunk, hogy legyenek ötleteink, terveink, felajánlásaink, bátorságunk végezni azt, ami az Ő ügyét szolgálja.

Persze, hogy minden közösségben vannak hivatalos munkások, lelkészek, akiknek ez a dolga. Ez IS a dolga, de csak annyira, mint minden keresztyén testvérnek. Elsőrendű hivatása azonban az Ige hirdetése és az Isten tudományának tanítása. Aztán ha hiány mutatkozik más területen, hát oda is be kell állni.

De miért van hiány más területen? Mert az arra legalkalmasabbak még nem ismerték fel, hová küldi őket az Úr.

Köszönet azoknak, akik felismerik!

Köszönöm azoknak, akik ebben a gyülekezetben is felismerik, mikor, hol szolgálhatnak az Úrnak.

Köszönetet mondok azoknak, akik a múlt héten lefestették a temetőnk kapuit.

Köszönetet mondok azoknak, akik megszerkesztik a kivetített énekeket, hirdetéseket. Köszönet azoknak, akik vállalják a kivetítést.

Köszönöm azok szolgálatát, akik autóval hozzák el a testvéreket, akik egyedül már nem tudnának eljönni a templomba. Megköszönöm azok vállalását, akik a nyitott ajtónál, a liftnél várják őket.

Köszönjük a virágokat, miket a feliratkozók minden vasárnap elhoznak.

Köszönjük a templomajtóban álló „fogadókat", azt, hogy mosollyal kísérik az igekártyák átadását, helyet kínálnak azoknak, akik mg nem jártak itt.

Köszönjük az előtérben lévő asztalnál adminisztratív szolgálatot vállalók munkáját.

Köszönjük az irodai adminisztrációt, pályázatok figyelését, követését.

Köszönet a szegénykonyhán vacsorát készítőknek. És köszönet mindazoknak, akiket kifelejtettem a sorból.

Mi jutott eszembe?

Sokak számára ismerős Sienkiewicz híres regénye, a Quo vadis? Alapja az a keresztyén legenda, mely szerint a véres üldözések kezdetén, a Rómából menekülni kívánó apostol a város határában szembe találkozik a feltámadott Úrral és felteszi neki a kérdést: Quo vadis Domine? Hová mész Uram? Jézus pedig azt mondja, megy a lángoló Rómába, mert pásztor nélkül maradt a nyája.  Ezt hallva az apostol visszafordul és teszi azt, amivel Jézus megbízta.

Szörnyű dolog, amikor keresztyén embernek fel kell tenni a kérdést: Quo vadis Domine? Mert érezni fogja: az Úr tart oda, ahonnan ő menekül. Feladat, szolgálat elől.

Adja Isten, hogy mindegyikünk találja meg a helyét családjában, gyülekezetünkben, hogy ne a környezetünk alakítson bennünket, hanem mi, a környezetünket! ÁMEN