Igehirdetés 2014. augusztus 13-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jón 3,1-9

Textus: Jónás 3,10-4,11

 

Szeretett Testvérek!

 

Mire gondoltatok, amikor ma először hallottátok Jónás próféta nevét? Hát persze, hogy a nagy halra, amelyik bekapta!

Ma nem erről a kalandos részről lesz szó. Isten egy sokkal nagyobb küzdelemre hív minket: önmagunkkal szemben fogunk kiállni. Jónás bőrében. Beazonosítjuk magunkban Jónás lelkületét, aztán párbajra hívjuk azt a másik énünket.

Mi ez a lelkület? Jónást, ugye, arra utasította Isten, hogy menjen el Ninivébe, az asszír fővárosba (mai nevén: Moszul!), és prédikáljon ellene. A gonoszságuk ellen. Jónás fogta magát és elindult, de nem a mai Irak irányába, Ninive felé, hanem a Földközi tenger partjára. Tarzisz kikötővárosba. Vajon miért? Azt is megtudjuk; az Úr elől menekült. Nem akaródzott neki elmenni abba a városba, aminek a gonoszságáról tényleg rémhírek terjengtek. Biztos' végiggondolta, hogy ha ő most beállít azzal, hogy Izráel Istenének nem tetszenek a ninivei módszerek, kínzások, erőszak-megnyilvánulások és egyebek, hagyják abba de gyorsan, ő lesz a következő, akinek válogatott, jól elnyújtott szenvedésekben lesz része. Nem, nem! Irány a kék tenger és valami biztonságos sziget!

Ismerjük a folytatást. Vihar kerekedik, Jónás bevallja, hogy miatta kerültek bajba a többiek is. A matrózok mindent megtesznek, hogy megússzák a bajt, de végül a tengerbe hajítják Jónást. Azonnal lecsendesedik a víz. A hajó utasai megmenekülnek. Jónás is. Őt lenyeli egy hal. Ott, a hal gyomrában volt három napja és három éjjele, hogy végiggondolja az utolsó napok eseményeit. Imájának meg is lett az eredménye. A hal kiköpte, az Úr pedig még egyszer elmondta neki, hogy mit mondjon el Ninivében. Másodjára már elvégezte Jónás, amit jobb lett volna, ha először megtesz. Meghirdette Ninivében: negyven nap, és elpusztul a város!

Nem lett semmi baja. Igaz, hogy be sem ért a belvárosba. Egynapi távolságra jutott. Az egész város bejárására három napra lett volna szüksége. Mindegy, az üzenetet átadta. Csak arra nem számított, mi lesz belőle! „böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja." Jónás, Isten prófétája azt várta, hogy ezek a gonosz emberek elzavarják, ő meg majd messziről nézheti, Isten miféle pusztítást végez majd azokon, akik hát, ugye megérdemelték, hogy végre lesújtson rájuk az Úr haragja!

Erre mit lát? A városi böjt híre „eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült." Még ez sem elég! A királyi hírnökök lóra pattannak, és mindenhol azt parancsolják a népnek: „kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel!"

Jónás meg csak bámul. Mi ez? Ezek az alávaló, gonosz emberek hisznek Izráel Istenének? Még meg sem mutatta mit tud; még nem is látták a hatalmát, és ezek a gonosz asszírok már neki, az Úr prófétájának is elhiszik, hogy tényleg nagy baj lesz, ha minden úgy megy tovább, ahogy addig? Ki hitte volna? Mindegy, majd eltelik a negyven nap, aztán Isten lecsap rájuk! Már csak az a kérdés, hogyan! Azt majd megemlegetik!

Vagy mégsem? Újabb fordulat. Lehet, hogy Istent is meglepte a város bűnbánata, mert amikor végignézett a porban ülő lakókon, és a gonosz tetteik miatti bűnbánó szívükön, „megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg."

Ez az, ahol megtaláljuk a kapcsolódási pontot Jónás lelkülete, és a mi saját, jót akaró, mégis rosszat váró énünkkel. Jónásnak rosszul esett, hogy Isten nem döntötte pusztulásba a niniveieket. Megharagudott.

Próféta volt, és hát egy próféta mit csinál még akkor is, amikor haragszik? Imádkozott. Azzal szemtelenkedik oda az Úr elé, hogy ő előre tudta az egészet! „Gondoltam én ezt már akkor, amikor még otthon voltam!" Elkezd magyarázkodni; miért is nem oda, Ninivébe ment először, hanem a tarziszi hajóra, a tengerre. „Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet."

Ki akarja magyarázni a szökését. Az Úr akarata előli megfutamodását. Azért nem akarta teljesíteni a prófétai kötelességét, mert előre tudta, hogy Isten irgalmas, türelmes, szeretetteljes, kegyelmet gyakorló Úr. Akkor pedig ő, Jónás nem láthat Ninivében pusztulást, szenvedést, fájdalmat, kárt, bosszút. Jónás ismerte Istent. Kikérte magának, hogy őt használja akkor, ha úgyse hoz veszedelmet a gonoszokra.

 

Jónás nem tudott azonosulni Isten megbocsátó szeretetével. Nem tudott olyan szánalomra indulni mint az Úr. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a niniveiek hallgattak Istenre. Sajnálta, hogy az ő Ura megbocsátott nekik. Tudta, hogy neki is így kellene éreznie, de nem bírta legyőzni a benne rejlő bosszúvágyat: Vesszenek azok a gonoszak! Jónás elvesztette a saját magával, saját magában folytatott küzdelmet.

Ott bujkál bennünk a jónási érzület. A jónási káröröm-vágy: aki megérdemelte, az nyerje el méltó büntetését! Isten pedig ne szóljon bele abba, amit már egyszer maga is eldöntött. Ne legyen jó ahhoz, aki velem, velünk, az enyéimmel rosszul bánt.

Megharagszunk Isten jóságára. A velünk közölt irgalmáért nagyon hálásak vagyunk, de ha valaki máson gyakorolja, akkor nem vagyunk vele megelégedve Istennel. Csodálkozunk rajta, mennyire türelmes hozzánk, de amikor elnézi a szomszéd hibáit, aki „ráadásul nem is hívő", akkor felfortyanunk. Megkegyelmezett annak a ...-nak, akárkinek? Úgy bánik vele, mint velem? Igaz, hogy én sem érdemeltem meg az irgalmát, jóságát, de az érthető, hiszen én csak különb vagyok, mint az!

A Ninive megtérésén kesergő jónási lelkület ugrásra készen várakozik bennünk. Kegyelmes, ájtatos manókként játsszuk az igazság, a szeretet, a testvériség bajnokait. Szemtől szembe nem is szólunk az ellenségünknek (annál azért jobban tartunk tőle), de titokban mosolyognánk, ha az Úr lecsapna rá, bosszút állna rajta.

Jónás, mint egy hisztis gyerek, annyira összeomlik a szerinte igazságtalan bánásmódon (mármint, hogy Isten nem vitt veszedelmet Ninvivére), hogy durcásan így fejezi be az imáját (!): „Most azért, Uram, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem!" Igen, azt mondja, jobb neki a halál, mint hogy lássa Isten kegyelmét a megtért niniveieken. Jónás, a mérhetetlen, de kielégítetlen bosszúvágy miatt eszét vesztette. Isten irgalma helyett pusztulást szeretett volna látni.

Néhány másodpercre hunyjuk le a szemünket, és gondoljunk azokra, akik szerintünk „megérdemelnék a magukét"! ...

Ki az? Kik azok? Egy férfi? Egy nő? Az, akiben bíztál? Barátod volt? Elöljáród? Családod tagja? Társad? Politikus? Fájt amit tett? Még most is beleborzongsz, amikor eszedbe jut? Megsértett? Meglopott? Többen is voltak? Egy egész nép? Román? Szerb? Osztrák? Német? Francia?

Életed melyik szakaszában okoztak neked keserű, síró, haragvó időket? Nem is éltél még? Gyerek voltál? Tinédzser? Férj? Feleség? Szülő? Idős korodban roppant bele a lelked?

Megérdemelné Isten büntetését, igaz? Így írja meg a Biblia is. Isten kijelentése. A Kijelentés Istene.

Nem tett semmit. Az a személy, az a nép éli világát. Lehet, hogy jobban, boldogabban, magabiztosabban, mint te, akit megbántottak. Isten veszedelme elkerülte. Eddig, vagy teljesen. Mert megbocsátott neki az Úr.

Most meg kérdezi tőlünk, amit Jónástól: „Igazad van-e, hogy haragszol?!"

Jónás nem válaszolt, hanem kiment a falak közül, tákolt magának valami kalyibát, durcásan leült és várta, mi lesz a várossal, most, hogy Isten megkegyelmezett nekik. Ő azért ott marad kint, hátha mégis lesz csak egy kicsike kénköves csapás, földrengés, tűz, vagy akármi. Isten pedig a hőguta ellen bokrot növesztett a feje fölé. Másnapra viszont elszárította a szerény kis napernyőt. Jónás a napszúrás minden mellékhatását elszenvedve, ezúttal a testi kínjai miatt már nem is imádkozott, hanem magában beszélt: „Jobb nekem meghalnom, mint élnem!" Isten megint kérdezi, aztán a még mindig veszekedő prófétáját helyrerakja. Vegye már észre magát! Ő semmit nem tett a védelmet nyújtó kis bokorért, de sajnálja, hogy elszáradt Isten viszont életet adott 120 ezer embernek Ninivében. Igenis szánja őket, és bűnbánatukat látva megkegyelmez nekik!

Gondolj csak vissza megint azokra, akiket az előbb magad előtt láttál! Nekünk, nekem, neked szól a kérdés: „Igazad van-e, hogy haragszol?!" Nem azon könyörül-e az Úr, akin akar? Nem annak irgalmaz-e, akinek akar?

Jézusban nem jónási lelkület volt. Nem akarta látni sem Pilátus, sem Heródes, sem Júdás halálát. Jézus teljes életet élt. Jézus élete sikerült. Nem ismerte Jónás indulatát. Igaza van az írónak, aki szerint „Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja."

A Ninive pusztulását leső Jónásnak ez nem sikerült. Később biztosan belátta. És újra igaz prófétája lett az Úrnak. Neked „Igazad van-e, hogy haragszol?!" Tedd azt, amit Isten kér tőled. És békességed lesz. Neked is, ellenségeidnek is. Ámen