Istentisztelet 2020. június 7-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 1Móz 32,4-13;23-29

Textus: 1Móz 33,1-4

 

Szeretett Testvérek!

 

Bizony igaz, amit a világ talán legismertebb költő-óriása vetett papírra tintás ujjai közé szorított lúdtollával, valahol Londonban: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele."

Az első nyári vasárnap délelőttjén elénk emelkedik a Bibliából Ézsau, Jákób testvére. Ő, akit egyedül az apja szeretett. Ézsau volt az, aki frissen főtt vöröslencse főzelékért iker-öccsének, Jákóbnak adta elsőszülöttségi jogát. (1Móz 25,29-34) Nem becsülte az ősi törvényt. Ézsau volt az, aki, miután megtudta, hogyan csalta ki öccse, Jákób, apjuk neki, Ézsaunak járó áldását, bosszút forralt a testvére ellen. Előre megfontolt gyilkossági szándékkal akarta megölni. (1Móz 27,34-41) Jákóbnak menekülnie kellett otthonról.

Ez az Ézsauról fennmaradt képünk. Ő a rossz fiú. Az elsőszülöttségi jogot semmibe vevő gyermek. A gyilkos indulatú testvér. Ézsau esetében is ki lehet pipálni: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele."

Volt valami jó, ami sírba szállt Ézsauval? Tett valami jót, ami kiment a fejünkből? Hozzuk át ezt a kérdést a mi esetünkre, hiszen így van értelme annak, hogy igehirdetést hallgatunk!

Szóval: vannak ismerőseid, akiknek kapásból felsorolod a rossz tulajdonságait? Jól emlékszel a téged ért sérelmekre, amiket elkövettek ellened? És ennek ellenére, hittel, bizalommal, megtisztult reménységgel mered kérni: „... bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"? Ezzel a kérdéssel hív Isten most megbeszélésre ezzel a régi-régi történettel.

Két ember találkozik. Húsz év után. A csaló, mégis Isten ígéreteit hordozó választott, anyja szeme fénye: Jákób, és a pár másodperccel korábban született felszínes, heves indulatú, apja büszkesége: Ézsau.

Jákób két évtizeddel azelőtt, vándorbottal a kezében menekült otthonról. Most nagyra nőtt családjával, szolgákkal, háziállatok sokaságával indul haza. Ézsau otthon maradt. Ő is jelentős vagyont, és kisebb hadsereget, négyszáz embert gyűjtött maga köré.

Jákób mindent megtesz annak érdekében, hogy ha testvére bosszúja még él, legalább családja és szerzeményének egy része megmeneküljön. Nem sejti, hogy bátyja haragja húsz év alatt szétolvadt. Megbocsátás, és szeretetteljes, igazi testvéri fogadás lett belőle.

Jákób sem ugyanaz, aki húsz évvel azelőtt önszorgalomból, majd anyai biztatásra, anyai segítséggel kétszer kihasználta a testvérét és túljárt az eszén. Jákób szó szerint megharcolta a saját harcát Istennel és emberekkel. Győzött. Ennek emlékére, előző éjszaka új nevet kapott: Izráel.

A győzelmébe belesántult Jákób-Izráel másnap sántítva húzza magát Ézsau elé. Közben igyekszik kifejezni alázatát, és azt, hogy kegyelmet kér a bátyjától. Csípője hallatlan fájdalma ellenére hétszer leborul Ézsau előtt. Jákób két felesége, szolgái, a gyerekeket védve figyelik, ahogyan Ézsau kiválik félelmetes kíséretéből és futni kezd. Fut a sánta, időnként földre boruló, nagy nehezen feltápászkodó, majd újra összeeső öccse felé. Mi lesz most? Ézsau egyetlen csapással végez a testvérével, az ijedt gyerekek apjával, aztán felkoncoltatja az egész családot?

Ézsau odaér a kínoktól és félelemtől remegő Jákóbhoz. És... nem akarnak hinni a szemüknek! Ézsau Jákóbot „megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak." Mind a ketten.

Vajon, miért? Mert ebben a pattanásig feszült helyzetben, amikor senki nem tudta, mi történik a következő pillanatban, mindkettőjüket hatalmába kerítette az igazság. Jákób rájött arra mit tett húsz évvel azelőtt. Ézsau rájött arra, mire készült húsz évvel azelőtt.

Egyiküknek sem volt igaza. Jákób rádöbbent, hogy az elsőszülöttségi jog esetleges átadásáról nem úgy kell tárgyalni, hogy a kiéhezett testvérét megvesztegeti lencsefőzelékkel. Vak, vagy látó édesapát sem az anyjával összejátszva, sem a nélkül nem szabad becsapni. Ráadásul, nem a testvér kárára. Jákób húsz év nyomasztó terhét sírta bátyja vállára.

Ézsau ölelte, csókolta testvérét, mert a szörnyű felelőtlenség húsz éve rágta a bensőjét: az elsőszülöttségi jog nem játék. Nem alku tárgya. Mint ahogyan az öccse élete sem az. Bármit is tett, gyilkos bosszút nem tervezhet ellene. Ézsau húsz év bűntudatát sírta hétszer földre rogyó, sánta öccse vállára.

Ma, Szentháromság vasárnapján az Atya Isten, a Fiú Isten Jézus Krisztus, és a ránk Önmagát lehelő Szentlélek Isten feltépett múltunkba szórja Jákób és Ézsau találkozását. És forralni kezdi. Forralja, hogy tisztítsa ki, égesse ki belőlünk a - hány hete, hány éve? - hurcolt bántalmak, csalások, hazugságok, bosszúk magunkat és másokat gyilkoló, élő emlékeit.

Ki jön feléd, a megbocsátásodat remélve? Ki felé kellene megindulnod bocsánatot kérni? Ki vagy te? A megbocsátásra kész Ézsau? A bocsánatot remélő Jákób? Vagy mindkettő?

Van kisírni valód a te Ézsaud vállán? Eljutottál már odáig, hogy szomjazod a bocsánatát? Van kisírni valód a te Jákóbod nyakában? Eljutottál már odáig, hogy nem akarsz haragudni rá, szégyelled magad a titkos bosszúvágyad miatt, és ha kell, elébe is mégy, hogy elmond neki: megbocsátottál? Sírnál vele együtt a miatt, mert - légy akár Ézsau, légy a kár Jákób - beláttad, hogy egyikőtöknek sincs igaza; egyikőtök sem igaz az Isten előtt?

Mi szükséges ehhez? Az, hogy ne ringasd a saját igazságod bölcsőjét! Ne tápláld magadban azokat a fájdalmasan jóleső érzéseket, hogy a másikhoz képest te mennyivel igazabb ember vagy! Ne hitesd el magaddal, hogy a saját megközelítéseddel színezett visszaemlékezésed tetszetősebb, mint a te Ézsauédé, vagy a te Jákóbodé! Jól tudod, ki ő.

Fájni fog? Igen, beléd nyilallik, amikor megküzdesz magaddal, és harcolsz Istennel, és emberekkel. Úgy érzed, elárulod magadat, amikor végre megengeded, hogy Isten kivágja belőled a régóta szépítgetett, állandóan viszkető féligazságodat, fertőtleníti a sebet, és a helyébe teszi az Ő Igazságát. Fájni fog, de hidd el, hogy se te, sem a tieid nem lehetnek boldogok és nyugodtak addig, amíg elé nem roskadsz a te Ézsaudnak, vagy elé nem szaladsz a te bocsánatodra vágyó Jákóbodnak. Eljátszhatod magad, családod, és barátaid előtt a békességet, de nem találsz nyugalmat se te, sem ők addig, amíg az emlékek felidézése nem késztet bűnbánatra, bocsánatkérésre, vagy/és megbocsátásra. Cseréld le a te foltos, állandó pucolást igénylő igazságaidat Isten igazságára!

Jákób a családja előtt ment, „és hétszer borult le a földre, amíg a bátyjához ért." Sántítva, előző éjjel kificamodott ízületének fájdalmával vállalta, hogy ha baj lesz, először reá sújtson le bátyja haragja. Ézsau pedig „eléje futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak." Ézsau négyszáz embere előtt vállalta, hogy bár ez a nyomorult, földön kúszó ember kitúrta az apai áldásból és az elsőszülöttnek járó jogokból, kész odaszaladni hozzá, és megbocsátani neki.

Érdekes, hogy a legújabb és a revideált Károli bibliafordításaink, Ézsau futásakor mintha kihagyták volna a héber szöveg egyik szavát. Abban ugyanis nem az áll, hogy „Ézsau eléje futott" (Jákóbnak), hanem az, hogy „Ézsau futott, hogy találkozzon vele". A Szentlélek tettekre sarkalló magyarázata miatt hozzáteszem, hogy ennek a le nem fordított szónak a második jelentése az, hogy: segíteni! Már mondom is, hogy e szerint mit csinált Ézsau: „Ézsau futott, hogy segítsen neki"! Érzitek, ezt a váltást? Az az Ézsau, aki bosszúból meg akarta ölni a testvérét, most rohan, hogy felsegítse, átölelje Jákób testét, és elősegítse lelke gyógyulását.

A teremtő Atya, az Atyát közelünkbe hozó, adósságunkat rendező Jézus, és a mindezt érthetővé, eleven hitté alakító Szentlélek ma is azt csinálta, amit elvégez minden rá figyelő közösségben. El-, és belerepít engem, téged, őt, és őt, és őt egy több mint három és fél ezer éves jelenetbe. Két, egymás nyakába boruló, síró férfin keresztül egészen valóságos, bennünk, körülöttünk zajló eseményekre emlékeztet. Arra, amit -Jákóbhoz, vagy Ézsauhoz, vagy mindkettőhöz hasonlóan -: elveszítettél. Arra, amik soha nem lehettek volna a tiéd. Arra, amikor - már te is tudod -: rosszul választottál. Arra, amikor cserben hagytak. Arra, amikor megfosztottak valamitől. Arra, amikor te fosztottál meg valakit a jó hírétől, a jövőjétől, a becsületétől.

Ézsauk vagyunk és Jákóbok. Lemondunk arról, amire születtünk, és megszerezzük azt, ami eredetileg nem nekünk járt. Ézsau és Jákób tettek jót, és tettek rosszat.

„A rossz, mit ember tesz, túléli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele."

Hogyan emlékeznek majd ránk? Miből lesz több? A rossz tetteink élnek túl minket, és a jók sírba szállnak, vagy?...

Ne félj! Isten nem hagyott bennünket magunkra! Ő, a jó Isten, a mindenek feletti JÓ a sírba szállt, sőt a pokolra szállt értünk. Elénk futott, hogy találkozzon velünk; hogy segítsen nekünk. Elfogadja a bűnbánatunkat és a bocsánatkérésünket. Akarata szerint bűnbánatra indítja a bennünket bántókat, és még előtte megbocsátásra indít minket. Minket: Jákóbokat és Ézsaukat.

Mindegy melyik vagy. Bármelyik jól takargatott jelmezedben odaborulhatsz a bocsánatodat megszerző, a bocsánatodat megadó Szentháromság Isten elé. Megengedi neked ezt azért, mert szeret; teszi ezt azért, hogy ne kelljen hazudnod, amikor azt mondod: „... bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". Ámen