Istentisztelet 2021. május 24-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Pünkösd II. napján

Lekció: ApCsel 15,1-11

Textus: ApCsel 15,8

Szeretett Testvérek!

Hogy örültem, amikor beiratkozhattam a debreceni általános iskola ének-zene tagozatos első osztályába! Hogy örültem, az osztálytársaimnak! Pedig nem ismertem őket.

Milyen büszke voltam, hogy felvettek a szülővárosom egyetemének gyakorló gimnáziumába! Negyvenen jártunk a „b" osztályba. Csupa új arc! Kb. a fele volt debreceni. A többiek a környező falvakból jöttek, de volt olyan, aki Borsodból, Szabolcsból, sőt a Dunántúlról érkezett közénk!

Másfél évig szolgáltam a Magyar Népköztársaság dolgozó népét azokkal a bajtársakkal, akikkel a kiképzés után együtt tettem le a katonai eskümet. Soha azelőtt nem találkoztam velük, mégis: miket éltünk át együtt!

Jöttek a munkahelyeim, a teológiai akadémia, három külföldi egyetem, előtte-utána három gyülekezet közössége, végül ennek a templomnak a szószéke, ahonnan, ha Isten, és ti sem küldtök el, én már nem akarok elmenni.

Ezt gondoltam végig, míg többször egymás után elolvastam ezt a néhány bibliai igeverset. Őket idéztem fel, életemnek ezeket a közösségeit, amikben voltak gyerekek, serdülők és felnőttek, akik nem sok mindenben hasonlítottak hozzám. Volt, ahol nem kedvelték azt, amit én, a múltamnak nem voltak részei, a szavakat másként ejtették ki, és amiért lelkesedtem, azt értetlenül fogadták. Aztán mindegyik társaság összecsiszolódott. Elviseltük, elfogadtuk, megszerettük egymást. A kezdetekkor ismeretlen erők, akaratok, vágyak, döntések tereltek össze minket. Óvodától egyetemig; kisdobos csoporttól, katonaságon keresztül eddig a gyülekezetig. A „végén" pedig el se' tudtuk volna képzelni, „milyen lett volna ha" más szereplőkkel játszuk végig azt a másfél, két-három, négy, nyolc, - jelenleg pedig, veletek - a huszonegyedik megkezdett évet.

Fogadni mernék, hogy mióta beszélek, kicsit elkalandozott a figyelmetek, és ti is előkerestétek magatokban, hogy milyen csoportoknak, osztályoknak, társaságoknak, szervezeteknek, alakulatoknak, gyülekezeteknek voltatok a tagjai. Úgy, mint engem, a jó Isten benneteket is egybeterelt azok közé, akik lehet, hogy soha nem keresték volna egymás társaságát. És, - ugye, milyen megmagyarázhatatlan -: a lassan egybegyúrt kis társulás, ha nem is ellenségesen, de kívülállókként tekintett azokra, akik eredetileg nem tartoztak közéjük? Például az új osztálytárs. Az áthelyezett kolléga. A reformátussá lett egyháztag.

Nem velünk indultak. Más a hátterük. Különös szokásaik, ismeretlen hagyományaik vannak. Nem olyanok, mint mi! Az emberi természet, alapvető, védekező magatartása. Nem olyanok, mint mi, tehát: nem közénk valók!

Pünkösd után ezt a kirekesztő viselkedést kellett levetkőznie a kezdetben zsidókból lett keresztyén közösségeknek. Először a jeruzsálemi, első, un. „ősgyülekezet" vezetőinek. A Szentlelket kétezer éve ismerő keresztyének azóta is ezen dolgoznak. Elfogadni azokat, akiknek - Péter apostol szavaival -: „A szíveket ismerő Isten ... éppen úgy megadta ... a Szentlelket, ahogyan nekünk".

Mi késztette Péter apostolt erre a kijelentésre? Alapjában véve: egy örvendetes hír. Az, hogy egyre több pogány, vagyis nem zsidó hátterű ember fogadja be a Jézus Krisztusról hirdetett evangéliumot. Pál apostol és társa, Barnabás az Izráel területén kívül eső legnagyobb keresztyén közösségből, Antiókhiából indulva egyre messzebb jut el. Viszi őket a Szentlélek, és ők viszik magukban a Szentlelket, hogy erejük, szavuk legyen eleget tenni Jézus parancsának: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek"! Mennek, mert érvényesnek tartják magukra nézve a mondat befejezését, Jézus biztatását: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,19-20)

Hogy-hogy velük van? Nem ment fel a mennyekbe? De. Testében igen. Azóta ott ül az Atya jobbján. Az Atya pedig - a test-Jézus helyett - elküldte szent háromságuk harmadik valóságát: a Lelket. A pünkösdi Szentlelket. Róla beszélt Jézus: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Ő az a Lélek, Jézus lélek-valósága, akinek erejével Pál és Barnabás a pogányok között, zsidóktól üldözve is bátran bizonyságot tesz. Akkor, amikor a Szentlélek elérkezettnek látja az időt. Akár kilátástalan helyzetekben is. Amikor megtévesztett emberek átadják őket a hatóságoknak. Semmi okuk az aggodalomra. Nem kell védőügyvédet fogadniuk, hiszen van nekik. Az isteni Pártfogó. A Pünkösd óta jelenlévő Szentlélek. Jézus már évekkel korábban beszélt róla. Amikor először küldte el tanítványait. „Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok." Kitanítja őket? Nem, valami csodálatos beavatkozásról van szó. Belső beavatkozásról. Jézus akkor így magyarázta el: „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok." (Mt 10,19-20)

Azon a jeruzsálemi, apostoli gyűlésen Pál és Barnabás ezt, a pogányok között is kiválóan működő isteni segítség örömét osztotta meg a zsidókból álló gyülekezettel. Mi volt a baj? Az, hogy a keresztyénségét boldogan megélő, pogányokból lett hívőkből álló antiókhiai gyülekezetet meglátogatta néhány Júdeából, a zsidó keresztyének közösségéből érkezett testvér. Gondolom szeretettel fogadták, és szívesen hallgatták őket. Aztán egy pillanat alatt elrontották a hangulatot.

Mivel?  Buzgó tanításuk közben elkezdtek maguktól beszélni. Olyat mondtak, amit Jézus soha nem állított: „Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek." Ezzel a kijelentésükkel akkora viszályt keltettek, hogy a végén Pálnak és Barnabásnak Jeruzsálembe kellett utaznia igazságtételért. Döntsék el az apostolok: Meg kell-e tartani a pogányból lett keresztyéneknek is a zsidó hagyományokat, vagy nem?

Megérkeznek. Jól indul minden, „örömmel fogadta őket a gyülekezet, az apostolok és a vének, ők pedig elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük Isten." Előtárják az ott kialakult helyzetet, de akkor kezdenek gyűlni a fellegek fölöttük. Olvastam: „Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét".

Na, itt is kezdődik! És tényleg, nagy vita támad közöttük. Pál és Barnabás azonban hirtelen erősítést kap. Péter apostoltól, aki hasonló tapasztalatokat szerzett a pogányok között. Emlékezteti is a többieket, a nagytiszteletű, vagy főtiszteletű tanácskozókat. (Bocsánat, akkor még nem osztogattak ilyen címeket, amiket megirigyelve a katolikus testvérektől, mi reformátusok is jó ideje használunk.)

Szóval, Péter mondja: „régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek." Szinte érezzük, ahogy elcsendesül a kis zsinat, és Péter folytatja: „A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket." Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy elhallgattassa a az önhatalmú ítélkezőket.

De még van mondanivalója. Azoknak, akik saját kitalációjukhoz ragaszkodva a mózesi törvények megtartásához kötik az üdvösséget, ezt üzeni: „mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk." És hozzáteszi: „Éppen úgy, mint ők." Mint a pogányból lett Krisztus-követők.

Péter szakított a zsidó múltjával; ősei hagyományával? Nem! Mert nem arról van szó, hogy a hagyományok, úgy ahogy vannak rosszak. Péter, aki közvetlenül Jézus szájából tanulta az igazságot, nyomatékosan azt akarja tudtul adni, hogy egyetlen hagyomány sem írhatja felül Jézus igazságát. Ha Ő, Isten Fia azt mondta, hogy minden népet tanítsanak arra, amit Ő parancsolt az apostoloknak, akkor az, na az felülír mindent! Minden nemzeti, faji, vallásos, büszkeséget és kiváltságot.

Akit Isten Jézus által üdvözít, vagyis: kijelenti magát neki, hitet ajándékoz neki, megszeretteti vele az akaratát, és maga mellé fogad, az úgy történik, hogy feltöltekezik Szentlélekkel. Megadatik neki a Szentlélek. Isten dönt a kiválasztás idejéről, helyéről és módjáról. Nem tanítók és tanítottak, nem dogmák és szertartások döntik el, kit hív el az Isten. Pont. Második bekezdés: a tanítások, a közösség és a szertartások szükségesek, mert megerősítik az elhívottakban azt, hogy Isten mit akar elvégezni velük az egyházban és a világban.

Isten óvjon meg minket attól, hogy - mint a júdeai hívők - elkezdjünk külön szabályokat alkotni azon kívül, amit Jézus adott az épülésünkre! A törvényeskedés buzgósága szakadást okoz. Krisztus testének, az egyháznak, felekezeteinek, gyülekezeteinek egymástól való elszakadását. Amikor ez történik, az biztos jele annak, hogy ott valakit, valakiket elhagy a Szentlélek. Nem tart vele, velük.

A testvérek közötti egyenesség, az egyszerű, és azért: igaz hit nem táplálja, hanem felszámolja a versengést. Az elévült hagyomány gyakorlása nem más, mint a mozdulatlanság, a tehetetlen üresség, a kiégett, megújulni, reformálódni képtelen egyén és közösség önmagát álcázó, leplező hadművelete.

Isten irgalmából újítson meg minket a közöttünk élő Szentlélek! Nyissa meg fülünket, eszünket, szívünket az Istent másképpen megértők, másképpen dicsérők befogadására! Ámen