Istentisztelet 2023. november 19-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: ApCsel 28,1-6

Textus: ApCsel 28,4/b.6/b.

Énekek: 84/1; 255/1-3; 172; 809/1 új ék.; 437/2; 464-467; 759 új ék.

 

Szeretett Testvérek!

 

Ti mi alapján alkottok véleményt valakiről?

Mondjuk: a szomszédról. Az alapján, hogy hogyan gondozza a kertjét, milyen tiszta az ablaka, átveszi-e a postátokat, vagy az alapján értékelitek, hogy soha nem köszön előre, hangosan hallgatja a tévét, kiabál a gyerekkel, a házastársával? Mert ha rendezett a kert, tiszta az ablak és lesi, mikor érkeztek haza, hogy odaadja a csomagot, akkor ugye: jó szomszéd. Ha mogorva, rátok se néz, üvölt a tévé és a gyerek, akkor meg kiállhatatlan? És mi van, ha a kettő keveredik? A családja nevetve integet, a koszos ablak mögül, jelezve, hogy mindjárt átadják a levelet a kert-kerítésen keresztül, csak találjanak egy kis rést a két éve nem irtott gaz között. Akkor jó szomszédok, vagy rosszak?

Zavarba jövünk. Mindig, ha összetett a kép. Szeretnénk kristálytiszta, megkérdőjelezhetetlen álláspontot kialakítani személyekről, ideológiákról, de csaknem lehetetlen. Mert minden ítéletalkotásnak szembe kell néznie egy bizonyos kockázati tényezővel.

Mi az? A másik emberről alkotott teljes kép hiánya. Ismerjük az egyik oldalát, és odáig vagyunk érte, de legalábbis olyannak tartjuk, akit szívesen bemutatnánk másoknak is. Aztán egy apróság, egy véletlen folytán kiderül róla valami, ami apró darabokra töri megingathatatlannak hitt nézetünket. Elvált. Állítólag iszik. Rágyújtott. Azt az újságot vásárolta meg, amit szennylapnak tartanak. „Onnan" jött ki, „oda" ment be. „Hogy is gondolhattam róla, hogy a segítségét kérem, hogy segítek neki, hogy egy asztalhoz ülök vele?"

És ez természetesen fordítva is igaz. mert lehet, hogy úgy kezdődik: Ott az az „illető". Kerüljük, mert „tudjuk mi róla" ezt meg azt.  Ismerjük a „fajtáját". „Álmomba se' jöjjön elő!" „Te is hallottad róla?" Aztán villan a kép, a barátod, a jó ismerősöd, igen kedvezően nyilatkozik e felől az első látásra kellemetlen emberről. És egyszer úgy alakul, hogy kénytelen vagy néhány szót váltani vele. Aztán néhány mondatot. Leültök, mert érdekel, amit mond. És őt érdekli, amit elmondasz magadról.

Tántoríthatatlannak hitt emberismeretünk összeomlik: De, hát, ez egy rendes ember! Milyen értelmes! Jó a társaságában lenni. Kifejezetten szimpatikus.

Egy pillanat alatt át lehet váltani, feketéből fehérre. És a „fehéret" mennyire lehet kifehéríteni?

Lássuk!

Hogy jártak azok a derék máltaiak, akik felbukkannak a bibliai könyv legvégén, ott, a tengerparton? Már messziről figyelték a római zászló alatt viharban hánykolódó hajót. Az ügyes manőverezéssel földnyelvre felfuttatott jármű az óriási hullámverésben lassan, de biztosan szétesett. Mint később kiderült, kétszázhetvenhat utasa volt.

Utasa? ...  Miféle utasok? A személyzet, és római katonák, akik foglyokat kísértek a fővárosba.

A tengerparton élő máltaiak még nem láttak ilyet! Matróz, katona, elítéltek: mind a tengerbe ugrik! Ki úszva, ki deszkákba, hordókba, törött árbocba kapaszkodva, de az óriási hullámok között épségben kisodródnak a partra!

A vihar nem hagy alább. Hideg szél fúj, ömlik az eső. Mit tesznek, a jó szándékú máltaiak? Tüzet raknak, és biztonságosabb helyre terelik a hajótörötteket.

És most következik az a körülbelül 1960 éve lejátszódott jelenet, ami miatt ma délelőtt éppen ide kellett jönnötök. Isten üzen nekünk a máltai tengerpartról.

Mit? Hogyan? A folytatással.

Pál apostol rőzsét gyűjt. A helyiek figyelik. A ruháján látják, hogy nem katona és nem matróz. Akkor nem lehet más, mint az egyik fogoly a szétroncsolódott rabszállító hajóról. Vajon mit követett el? Mindegy, biztosan megérdemli. Pál a tűzre teszi a fát, és abban a pillanatban a kezébe mar egy, a melegtől megriadt, rőzsegallyak közül kivágó vipera.

A máltaiak azonnal összerakják a képet: „Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem engedi, hogy életben maradjon." Kegyetlen, gonosz ember lehet. Néhány óra, szörnyű fájdalmak között, és vége. Megérdemli!

Ó, de ismerős! Nem Máltán; bárhol e világon. Ítélethozatal első pillantásra, vagy az első információ alapján.

Összesúgnak egy elvált nő mögött: „Azt mondják, nagyon kikapós asszony volt." Őt, az asszonyt senki nem kérdezte. Miért is kérdeznék, amikor a férje, olyan nagyra becsült ember. Senki nem merné feltételezni róla, hogy ő lépett félre... Ha „azt mondják", hogy a feleség volt ilyen, akkor mindjárt el is hiszik.

A másik. Mondjuk egy férfi. Pénzügyi gondjai vannak. Pedig jól keres. Koppan az ítélet: Kár, hogy nem tudja beosztani a pénzét! Mondják, mert nem tudják róla, hány barátját segítette ki, akik elfelejtették megadni tartozásukat... A jó szíve miatt került szorult helyzetbe. De a bírálók keménynyakúak: Jobb elhatárolódni tőle. Senki nem kíváncsi a részletekre. A teljes képre.

Ide-oda röpködnek a vádak, pedig a vádlott, aki talán ártatlan, pedig megfizeti az árát. Mert valaki, mert valakik ostoba módon rányomták a bélyeget.

Te „bélyegeztél" már? Voltál már „megbélyegező" csapat tagja? Még az úrvacsora előtt gondold végig! Odaláncolunk valakit a múltjához, alaposan megfűszerezzük a sztorit, és hagyjuk, hadd vergődjön, másszon ki belőle, ahogy tud. Könyörüljön rajtunk az Úr; bocsássa meg megbélyegzéseinket, és teremtsen alkalmat arra, hogy jóvátegyük az effajta vétkeinket!

Most pedig nézzünk vissza a máltai tengerpartra! Pál a legészszerűbb dolgot teszi. Ha úgy tetszik: ösztönösen lerázza a kezéről a kígyót. Bele a tűzbe. Hát, a kígyó ott pusztul, de a rómaiak foglyán ez már nem fog segíteni! - csóválhatták a fejüket a következményeket figyelő máltaiak. Vipera volt? Az! No, akkor nemsokára feldagad a keze. Üvölteni fog a fájdalomtól. Szerencséje van ennek a semmirekellő elítéltnek, ha az erébe hatolt a méreg. Akkor néhány perc, és holtan esik össze.

Telik az idő. A zsidó fogoly keze nem dagad. Úgy tűnik, fájdalmai sincsenek. Ki ez az ember? Egyáltalán ember? A viperamarást senki nem éli túl! Ők már csak tudják, sajnos sok ember haláltusáját végignézték már.

De nem történik semmi. Még most sem? Nem! Akkor ez nem ember! Ez valamelyik római, vagy görög isten!

Na, itt a másik véglet!

Honnan indultak a máltaiak? Láttak egy zsidó foglyot. Aztán ugyanezt a foglyot, akit - bár nem nyelte el a tenger -, de az isteni bosszúállás (ki tudja milyen nagy bűnéért...) mérges kígyót küldött rá. Idáig jutottak.

De fordul a kocka. Az a fogoly, akit teljesen leírtak, immunis a mérges kígyó marására. Ez elég ahhoz, hogy 180 fokos szögben megváltozzék a véleményük: istenítik.

Ilyet is láttunk már, ugye?

Olyan társadalomban, olyan kultúrában élünk, ahol villámgyorsan megváltozik az egyén és a „köz" hangulata.

Mindennek elmondott, egyszerű, tehetséges, vagy tehetségtelen hétköznapi emberek hatalomhoz, befolyáshoz jutnak, és máris népszerűségre, hirtelen jött „barátokra", tesznek szert. Osztálytársaiktól méltán, vagy méltatlanul csúfolt srácok és lányok sportsikereket érnek el, milliós igazolásokat kapnak, ami elég ahhoz, hogy a volt csúfolódók büszkén vallják: egy osztályba, egy iskolába jártam vele! A kezdő kutatót mellőzik, elküldik, aztán a „mi" Nobel-díjasunkként ünneplik.

Mindegyikőtök tud legalább egy, de inkább több példát színészekre, muzsikusokra, politikusokra, üzletemberekre, írókra és ki tudja még honnan hová jutott tehetségekre, akiket úgy vettek semmibe, mint a máltaiak Pál apostolt. Úgy várták egykor a sehonnan híressé vált ismerős távozását, szenvedését, tán' még a halálát is, mint ahogy az egyébként emberséges, de együgyű előítéletek, babonák között bámészkodó máltaiak figyelték, mikor pusztul bele az a nevenincs fogoly a kígyómarásba. Aztán történik vele valami, és: istenítik!

Pál apostol nem volt Isten. Péter sem, és a többi apostol sem. És Szűz Mária sem. És a többi, sokszor példamutató keresztyén életet élő, szentté avatott ember sem. A reformátoraink sem. A hitvallásainkat író kiváló teológusok sem voltak istenek.

Mi viszont hajlamosak vagyunk arra, hogy Istennel egyenlőnek tartsuk azokat, akik a Bibliába írtak, akik megírták a Bibliát, akik kisebb füzetekben, vagy ezerötszáz oldalon összefoglalták a hitünk alapjait. Ne tegyük! Ne engedjünk az első benyomásnak, de bálványt se faragjunk az emberből!

Reformátusok vagyunk. A reformáció óta is a Szentháromság Istenhez; a teremtő és gondviselő Atyához, a Róla mindent kijelentő, megtanító, bűneink lenullázásáért életét adó és feltámadt Jézus Krisztushoz formáljuk vissza a hitünket. A Szentlélek iránytűjének engedve, Akiben maga Jézus van velünk, bennünk minden napon. És mi Őbenne. Ezt valljuk meg a kenyér és a bor vételekor. Ámen.