Istentisztelet 2024. október 27-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Sám 2,27-30  Textus: 1Sám 4,1-3;7-11

Énekek: 842/3 ú. ék., 65/1.2.4., 276/2, 235/5, 801 ú. ék.

Szeretett Testvérek!

A Krisztus születése előtti XII. század. Izráel főpapja: Éli. Ő az ország vallási vezetője. Ő az, akire vissza lehet vezetni Izráel történetének ezt a szomorú eseménysorozatát. Harmincnégyezer ember halálát. Miért is? Volt két fia: Hofni és Fineás. Azt olvassuk róluk, hogy „elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral". (1Sám 2,12) Édesapjuk, a főpap szolgáiként rendszeresen arra vetemedtek, hogy akár erőszakkal is elvették az Istennek szánt áldozatot bemutató emberek húsáldozatának azt a részét, amit el kellett volna füstölögtetni az oltáron. E mellett, rendszeresen ágyba vitték a Szent Sátor körüli szolgálatokra rendelt asszonyokat.

Isten kivár. Hátha magukhoz érnek. De nem. Megjelenik hát „Istennek egy embere". Világosan és határozottan közli Éli főpappal az Úr leleplező kijelentését. E szerint: (1) Éli, annak ellenére, hogy Isten választott embere, többre becsüli fiait, mint az Urat. (2)  Az Úrnak szánt áldozat legjavát kisajátítják. (3) Isten, ezért még a saját szavát is visszavonja, mert csak azoknak örül, akik Őt dicsőítik, de akik Őt megvetik, azokat gyalázatra juttatja. Végül: (4) Az Őt megvetők helyére olyat fog állítani, akik hűséges hozzá.

Isten, mindezt a kijelentést Éli főpap „segédlelkészének", Sámuelnek is megismétli. Sámuel, elöljárója, Éli főpap szinte fenyegető követelésére végül elmondja neki, mit hallott az Úrtól. Éli összeroppan. Nem imádkozik kegyelemért, Nem jön a szájára bűnvallás és a népért mondott, közbenjáró fohász, amivel - mint egykor Mózes -, talán el tudná hárítani a bekövetkező csapást. Éli már csak annyit tud mondani: „Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát."

És az Úr pedig megteszi. Két ütközetben, óriási emberáldozatot követelő csapást mér Izráelre. Az első csatában négyezer ember marad a harcmezőn. A nép vezető testülete, Izráel vénei nem kérdezik meg Élit, a főpapot a vereség okáról. Kit érdekel a pap? Saját szakállukra úgy döntenek, hogy itt már csak a Szövetségkötés két kőtáblája, az azt tartalmazó szövetségláda segíthet. Beletelik néhány napba, míg a harcmezőtől negyven kilométerre fekvő Silóból odaszállítják: a helyszínre. A csatatérre. De megjön. Olyan ujjongás fogadja a Frigyláda érkezését, hogy a filiszteusok komolyan megijednek. Aztán magukhoz térnek, és olyannyira felbuzdítják, megerősítik egymást, hogy a végén „igen nagy", harmincezer gyalogost felemésztő vereséget mérnek a korábban ujjongó izraeli seregre. A szövetségláda, a Tízparancsolat két kőtáblájával együtt ellenséges kézbe kerül. A ládát kísérő Hofnin és Fineáson, Éli fiain pedig beteljesedik a prófécia: hit-, és erkölcs ellen vétett bűneikkel terhelve, holtan maradnak a hadszíntéren.

Mindez miért? Mert volt valaki, Éli főpap, aki Istennél többre becsülte hittől és erkölcstől eltávolodott hozzátartozóit. Hú, ez elég erősen hangzik, nem? Jobban szeretni Istent, mint a családot? Ha én találtam volna ki, vitatkozhatnánk róla, de... itt van a Bibliában! Egy családot, sőt egy egész népet azért ver meg Isten, mert valaki, nem vette komolyan azt, hogy mindenek felett az Urat becsülje a legtöbbre. Éli főpap nem vette komolyan, hogy ha ő Istent állítja az első helyre, akkor mindazok az áldások, amiket az Úr megígért a családjának és az egész népnek, azok folyamatosan, és biztosan beteljesednek! Értitek? Értitek.

Amikor már küszöbön áll a veszély, Éli megint megfeledkezik valamiről. Arról, hogy ő a főpap! Az ő feladata lenne leborulni a Szent Sátorban és közbenjáró imát mondani a népért! Neki kellene elhárítania, de legalábbis csökkenteni a veszedelmet, a csapás mértékét! Hihetetlen! Éli nem imádkozik, sem a népért, sem a fiaiért! Arra még emlékszik, hogy alázatosnak kell lennie, hát ennyit még elrebeg: „Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát." Aztán szabad folyást enged az eseményeknek.

Végiggondoltam. Én, mint lelkész, mennyire teszek eleget az Istentől rám ruházott felelősség követelményeinek? Amikor előveszem, és magam előtt látom a gyülekezet névsorát, eleget imádkozom-e mindenkiért? Elérhető vagyok-e a számotokra? Elmondom-e elégszer, hogy lehet velem, velünk beszélgetni arról, amit Istennel akartok tisztázni? A beszélgetések során elhangzottakat odaviszem-e az Úr elé? Figyelek-e azokra, akik velünk együtt, feladatot vállalva szolgálnak az Úrnak? Figyelmeztetem-e őket, de családtagjaimat is arra, ha eltérnek az Úttól?

Igen, papoknak szól ez az Ige! Mindazoknak, akiknek közvetlen kapcsolata van az Úrral. Ugye, tudjátok, mire gondolok? Nagypénteken, Jézus halálakor kettéhasadt a Templom kárpitja. A kereszten „elvégeztetett" mindaz, amire Jézus megbízást kapott. Elérhetővé tette Istent. Isten és ember között többé nincs szükség papi, lelkészi közvetítőre. Jézus váltsághalála közvetlen bejárással és közvetlen felelősséggel(!) bízott meg mindenkit, aki arra hivatkozik, hogy Jézus által Isten gyermeke lett. Ez a Reformáció egyik nagy felismerése! Nincs közvetítő. Nincs „feloldozó". Jézus van. Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között.

Istennek továbbra is vannak - nem közvetítő, de mégis - elhívott és felkészített szolgái. Ők, mi vagyunk azok, akik „főállásban" tanulmányozzuk, kérjük el, és hirdetjük az Ő akaratát. A lelkészek vigasztalnak, tanítanak és imádkoznak. Akkor is, amikor Isten többi gyermeke végzi hivatását, gyakorolja szakmáját, éli fiatal, vagy idős éveit. De ez nem jelent felmentést az alól, hogy Isten gyermekei egymás papi közösségében, a gyülekezetben éljék meg azt, amit igenis: közösségben, és gyülekezetben, egymásért felelősséget érezve, felelősséget gyakorolva kell, hogy megéljenek! Miről beszélek? Miért vagyunk mindnyájan papok? Mert mi már Péter apostoltól tudjuk; rajta keresztül üzente nekünk Jézus: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket". (1Pt 2,9) Én, és ti, igen: ti is papok vagytok, kedves testvérek! Ezért merem mondani: velem együtt számotokra-, veletek együtt számomra is bármikor érvényessé válhat, aktualizálódhat Isten próféciája. Ugyanaz, amit Éli kapott Isten emberétől.

Mi volt az? (1) Éli, annak ellenére, hogy Isten választott embere volt, többre becsülte fiait, mint az Urat. Én, és te is, mint Isten, Jézusban választott és adoptált gyermekei, többre kell, hogy becsülnünk az Urat, mint hozzátartozóinkat! Tudod, miért? Mert nekik, akiket nagyon szeretsz, úgy lesz jobb! Még jobb! Ha Isten az első, akkor Ő, az Úr fogja meghatározni a szeretteidhez való viszonyodat. Abból pedig nem lehet baj, csak áldás. Ha viszont ők, a szeretteid az elsők, őket becsülöd jobban, többre, mint Istent, akkor ők határozzák meg az Istenhez való viszonyodat. Az pedig sem neked, sem nekik nem válik javukra!

(2)  Éli és szolgái kisajátították az Úrnak szánt áldozat legjavát. Én, és te mit teszel azzal, ami az Úré? Mit teszel azzal, amit az Úr azért adott neked, hogy annak nagy-nagy többsége, 90%-a fölött te rendelkezz? De a tizedét add vissza! Neki! Mielőtt megharagszol rám ezért, az Úrnak adj választ! Őt győzd meg (ha tudod)! És még nincs vége! Az anyagiakon túl, vajon teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel szeretjük Őt? Mert ez is hozzátartozik ahhoz, hogy Őt becsülöm először! Az akaratomat adom át neki. Azt már nem is 90-, de 100 százalékosan! Vajon melyik a nehezebb? Anyagiakból áldozni 10 %-ot, vagy teljes mértékben átadni az akaratunkat? Melyikből, mennyit sajátítunk ki magunknak?

(3) Isten, visszavonta még az Élinek adott szavát is, mert Ő, az Úr, csak annak szerez dicsőséget, akik Őt dicsőítik, de akik Őt megvetik, azokat gyalázatra juttatja. Tapasztaltátok már? Én igen. Mert amikor az ember többre becsüli az emberek dicsőségét, mint Isten akaratát, azonnal megérzi a gyalázatot. El szoktátok olvasni a bejárati lépcsők előtti kis kőtáblán a skót reformátortól származó idézetet? „Egy ember Istennel - ez mindig a többség." Ezzel szemben, amikor az ember azt hiszi, hogy Isten egyetlen, kinyilvánított akarata helyett a többség szavazata többet jelent, gyalázat éri. Mint Élit. Nem a többség, hanem Isten minősíti őt gyalázatosnak. Mert akik megvetik Őt, azokat az Úr gyalázatra juttatja. Lehetsz népszerű, elismert. De Isten! Ő milyennek tart?

(4) És végül: Isten kijelentette, megüzente, hogy az Őt megvető helyére olyat fog állítani, aki hűséges hozzá. Egyikünk sem pótolhatatlan. Isten bármikor állíthat a hűtlen helyére hűségest. Tud Ő az elhagyotthoz hűséges, az Úrhoz is hűséges társat, apát, anyát adni. De ez nem csak a családra érvényes. Isten a népünk történelmében is adott más vezetőt azok helyett, akiknek fontosabb volt saját kis hatalmuk, szűk környezetük; akik többre becsülték a saját bőrüket, mint azokét, akik között felnevelkedtek, mint akiket - eredetileg - rájuk bízott az Úr. Isten soha nem azokkal mentette meg ezt a nemzetet, akik messziről adtak tanácsot, hanem azokkal, akik itthon vállalták a nehézséggel együtt járó megbízást. Nem kell kétségbeesni a miatt sem, amikor a szülőföldjüket elhagyók miatt csökken a népesség. Isten, az Ő szabadításának elvégzésére mindig a maradékot, a hűségeseket tudta felhasználni. Az vagy? Vagy...?

Az első vereség után Izráel vénei a lehető legjobb kérdést tették fel: „Miért veretett meg ma bennünket az Úr a filiszteusokkal?" Nem kerülhetjük el a kudarcokat, vereségeket, gyalázatot. Sem az egyén, sem a közösség, de az egyház, és a nemzet sem. Büntetéseink végrehajtói ma nem a filiszteusok, de azok, akiknek Isten megengedi, hogy kitöltsék rajtunk a haragjukat. Ha legközelebb megesik rajtunk; ha bármilyen szinten vereséget szenvedünk, jusson eszünkbe a kérdés: „Miért veretett meg ma bennünket az Úr...?" Ha ezt a bűnbánat hangsúlyával tudjuk kérdezni, meg fogjuk találni a választ. Istenhez re-formált bűnvallásunk után pedig egyenes az út a győzelem felé! Ámen