Istentisztelet 2026. augusttus 16-án

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 1Krón 17,3.7-15

Textus: 1Krón 17,16

Énekek: 224/1 ú. ék., 111/1.5.6., 718/2 ú. ék., 808/1 ú. ék, 352/1.5.7. ú. ék., 457-461, 844 ú. ék.

 

Szeretett Testvérek!

Mégis, mit képzeltek magatokról?

Én négy-öt napja ezen rágódom. Mit képzelek magamról?

Jó szívvel ajánlom nektek is. Kapcsoljatok ki mindent, és ha lehet, mindenkit, aki megzavarna a töprengéseteket, és vegyétek sorra, ki mit gondol rólatok! Minek, kinek tartanak benneteket? Mit képzelnek rólatok?

Tegyétek mindezt mennyei apukátok, nektek életet adó Atyátok, Istenetek jelenlétében! Hívjátok meg erre az izgalmas felfedezőútra! Míg sorra veszitek az ismerőseiteket, és azt, hogy mit gondolnak rólatok, képzeljétek magatok mellé a mi Atyánkat. És Jézust. No meg, akivel ez az egész lehetséges: a Szentlelket.

Amikor már a sor végére értek, és nagyjából az összes, benneteket szerető, veletek szimpatizáló, de aztán a titeket nemigen kedvelő emberek rólatok alkotott véleményét is megsaccoltátok, kérdezzétek meg a ti Atyátokat, aki az enyém is, szóval: a mi Atyánkat: „Ki vagyok én, Uram, Istenem...?"

Utánozzuk le Dávid királyt! Ő, ahogyan azt gyakran tette, valószínűleg e beszélgetés során is magányra vágyott. Pontosabban arra az egyedüllétre, melyben csak az Úr, az ő őriző Pásztora az egyetlen társa. Akivel csendesen, meghitt közösségben, mindent meg lehet osztani. Ugye, olykor te is erre vágysz?

Isten fontosnak tartotta, hogy Dávid imája után kb. háromezer év múlva milliók és milliók, köztük a ma élő, szegedi reformátusok is tudjanak arról, hogy azon a félrevonuláson mi foglalkoztatta Izráel második királyát.

Mikor is volt az a nap? Az évet sem tudjuk pontosan, de azt igen, hogy mi történt előtte, vagyis, hogy Dávid milyen helyzetben, milyen lelkiállapotban kezdett el imádkozni. Igen, megtudjuk, hogy miért kellett bemennie abba a sátorba.

Mert mi történt előtte? Dávid, az Isai család legfiatalabb tagja a legelőről került a királyi udvarba. Az asszonyok megénekelték, hogy az udvari zenészként induló Dávid még az akkori királynál, a remek katonánál, Saulnál is sokkal rátermettebb és sikeresebb hadvezérré vált. Ez aztán kiváltotta az uralkodó féltékenységét. Olyannyira, hogy halálra kereste, üldözte egykori kegyeltjét. Dávid szörnyű mélységeket járt meg, de aztán Isten malmai kiőrölték a trónra lépését. Megerősítette hatalmát, építkezésekbe kezdett, gazdasági szerződéseket kötött a környező országok vezetőivel. Az ősellenség filiszteusoktól visszaszerezte a szövetségládát, és elhelyezte az általa korábban elfoglalt, majd fővárossá tett Jeruzsálemben.

Ott kapcsolódtunk be az események menetébe, hogy Dávid kiönti a szívét Nátán prófétának. Hol is? A cédruspalotájában. Most jut eszébe, vallja be Dávid bűnbánattal, hogy ő luxuskörülményeket teremtett magának, Isten szövetségládáját pedig sátorban őrzik. Ez így nincs rendben. Mit kéne tenni? Nátán próféta kijelentést kap az Úrtól. A felolvasásban azt hallottuk, amikor a próféta elmondja, mit válaszolt Isten a király felbuzdulására. Kiderül, hogy Dávid nem építhet templomot, azt majd a fia, Salamon fogja megépíttetni. Viszont Dávid kap egy ígéretet. Isten Atyjaként fogja szeretni Dávid utódját, és trónját örökké megszilárdítja.

Na, hát ebben az emelkedett lelkiállapotban érezte úgy Dávid, hogy nem elég a palotában imádkoznia, hanem azonnal fel kell keresnie azt a helyet, ahol a legérezhetőbben van jelen az Úr. Az a hely pedig akkor a szövetségláda sátra volt.

Most már válaszolhatunk a saját kérdésünkre: Mi foglalkoztatta? Milyen érzés lett úrrá aznap, a királyon? A határtalan örömmel teljes: alázat. Miért? Hiszen most tudta meg, hogy a nagyszerű, kegyes templomépítése tervét Isten lesöpörte az asztalról! Minek örült? Annak, hogy Isten a következő nemzedékre vonatkozóan tett ígéretet!

Bemegy a sátorba, leül, és kifakad belőle a szerető apa, Isten előtt ülő gyermek tiszta, szép hálaadása: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?" Figyeltétek mit mondtam? Én több helyen is leellenőriztem, hogy jól olvastam-e, így fordították-e Dávid mozdulatát, de még a párhuzamos feljegyzésben, Sámuel második könyvében is ezt találjuk: Dávid „leült" az Úr színe elé! Nem „letérdelt", nem „leborult", hanem: „leült"! Érzitek ennek a jelenetnek a nagyszerűségét? Dávid, a legmélyebb tiszteletadás mellett is természetesen viselkedett. Nem akarom túlfokozni a képzeletünket, de én biztos vagyok benne, hogy Dávid azt érezhette Isten jelenlétében, mint ma, az a gyerek, aki bekopog az apukájához, leül mellé és azt mondja: Apu, mondani szeretnék valamit!

Ezen a kis jeleneten keresztül azt a hangulatot újítja meg a mi Atyánk, amit rendszeresen elfelejtünk!

„Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült és ezt mondta: Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?"

Néhány perc múlva odalépünk az Úr Asztalához, és abban a közösségben lesz részünk, ami még szorosabb, még érezhetőbb, még átélhetőbb, mint akkor, Dávid, és az Úr szövetségládája közelében töltött percek bensőséges hangulata. Hiszen Jézus a kenyérben és a borban, érzékelhetően, láthatóan, tapinthatóan, ízlelhetően, szagolhatóan hív minket találkozásra! Tudunk-e Jézus jelenlétében tisztelettel, alázattal, de természetes örömmel megjelenni?

Ha igen, akkor olyasféle hála tölt el bennünket, ami akkor, Dávidban volt: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?"

Miért is fogalmazódik meg bennünk ez a hálaadással teli kérdés?

Ó, rengeteg okunk van rá! Eljutottunk odáig, hogy békességben élhetünk. Még mindig. Bőven megvan a mindennapi kenyerünk. Olyan eszközök, gépek, kényelem vesz körül, melyekről gyermekkorunkban nem is hallottunk! Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy a jobb létben is elégedetlenkedhetünk. Megmondhatjuk a magunkét. Ki-ki szíve és vérmérséklete szerint kiengedheti magából a panaszát, a szidalmait, és azért nem jár börtön. Olyan kikapcsolódási formákat engedhetünk meg magunknak, amiket álmodni sem mertünk volna. Amikor aztán ráérzünk arra, amennyi nekünk jutott, és felmérjük a méltatlanságunkat, szavak nélkül, de mi is ilyesmit gondolunk végig magunkban: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?" Tényleg van okunk rá! Akkor is ezt kérdezem, ha a másik házban, ha a másik utcában, ha a másik országban élőnek több jutott!

De, ennél még több van ebben az ima-kérdésben! Dávid nem a cédruspalotájáért hálás. Azért is, de elsősorban nem azért. Nem a trónért. Azért is, a hatalomért is, amit a trón jelent, de mégsem az a legfontosabb. Nem az ütőképes hadseregéért. Azért is, de tudja, hogy nem azon múlik az ország, a családja, a saját biztonsága.

Dávid azért akar beszélgetni Istennel, mert Ő azt ígérte neki, hogy a gondviselése, a szeretete, a biztonságot nyújtó jelenléte akkor is tartani fog, amikor ő már nem lesz! A fia trónja is szilárd lesz. Ez pedig azt jelenti, hogy vigyáz rá! Lesz folytatás!

Mi már tudjuk, hogy egészen: Jézusig! József nevelőapja, Mária férje, Dávid leszármazottja volt!

Nos? Mit képzelünk magunkról? Le tudunk ülni Isten előtt? Úgy, mint gyerekek, az apjuk elé? Akarunk vele beszélni? Elmondani azt, hogy bár méltatlannak érezzük magunkat („Ki vagyok én, Uram...?"), mégis, vagy éppen azért, határtalanul boldogok vagyunk, mert eljuttatott minket idáig!

Meddig? Addig, hogy nemzedékeken keresztül, megannyi látható és alattomos támadási kísérlet ellenére megőrizhettük a Jézushoz ragaszkodó, biblikus, református hitünket. Eljutottunk idáig, hogy mindenféle hígítási próbálkozás ellenére, az egyház vezetésének és tagjainak gyengesége ellenére, még most is valljuk, hogy számunkra a lejjebb soha nem ereszthető mérce Istennek, a Szentírásban adott kijelentése. Hit és erkölcs dolgában egyaránt. Egyházi és magánéletünkben egyaránt.

Ezt alázattal, de teljes, őszinte, bizalmas örömmel valljuk meg mindenkor a mi Atyánknak: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?"

A Dávidból kinyílt, Bibliánkban fennmaradt imát mélységes alázattal, ugyanakkor igaz örömmel elmondjuk, alkalmazzuk úgy is, mint Jézust Megváltójuknak valló egyháztagok: „Kik vagyunk mi, reformátusok, Urunk Istenünk, és mi Szeged-Honvéd téri gyülekezet, hogy eljuttattál minket idáig? 1942-es alapkőletételtől 2026 nyaráig"?

És imádkozunk, mint ide vezetett, itt pedig megtartott nemzet: „Kik vagyunk mi, népeket pusztító és népektől pusztított magyarok, Urunk, Istenünk, hogy eljuttattál minket idáig; ázsiai sztyeppéktől a Kárpát-medence otthonába?"

Jézus szent Lelke pedig válaszol: Semmik voltatok nélkülem, de Isten gyermekeivé tettelek benneteket, amikor szolgáim útján felajánlottam nektek, ti pedig elfogadtátok azt a váltságot, amit értetek is meghoztam azon a külvárosi kereszten.

E felől nyújt az Úr bizonyosságot a borban és a kenyérben. Nekünk, akiket hitre vezetett, a hitben megőrzött, és eljuttatott eddig a napig, eddig a szent asztalig - a gyülekezet közösségében. Találkozzunk vele a kenyérben és a borban! Ámen