Istentisztelet 2022. november 13-án

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsid 12,5/b-14

Textus: Zsid 12,15

 

Szeretett Testvérek!

 

Mit akar nekünk mondani Isten? Mit akar mondani azzal, amit valaha a zsidókból, (héberekből) lett keresztyéneknek íratott meg? Miért robban be a templomunkba, vasárnapi gyülekezetünkbe ezzel a kicsit ijesztő, kicsit érthetetlen kiáltással, hogy: „senki se hajoljon (ὑστερέω ejtsd: hüsztereó) el Isten kegyelmétől"?

Miért? Mert szükségünk van rá. Nekem is, nektek is. Szükségünk van Isten kegyelmére.

Mi az?

Mi az Isten kegyelme, amit annyiszor hallunk, hogy már azt hisszük, hogy mi is el tudjuk magyarázni?

Mi az Isten kegyelme, amit annyiszor hallunk, hogy azt hisszük, soha el nem felejtjük?

Mi az Isten kegyelme, amit, ha mégis elfelejtünk, annyira szégyelljük, hogy egy ideig megint templomba járunk, megint bele-bele olvasunk a Bibliába?

Mekkora az Isten kegyelme, hogy egy darabig ezt is elnézi nekünk?

Isten kegyelme egy mentőakció révén vált világossá az emberiség számára. A mentőakció alapja Isten szeretetéből nőtt ki. A mentőakció műveletét nem bízta másra. Ő maga hajtotta végre. Önmaga halmazállapot-változásával. Szellemből (lélekből) szilárd anyag, test lett. Az emberekhez hasonló testét Fiának nevezte. A mentés műveletének rá vonatkozó részét tökéletesen végrehajtotta. A másik részét a megmentettekre, reánk hagyta: elhisszük-e, vagy sem? Aki igennel felel, azt visszahelyezi a Teremtéskor az embernek adott állapotba: örök, gondtalan élet. Aki nem hiszi el a mentési műveletet, arra ítélet vár. Az Isten beavatkozását visszautasítóknak járó ítélet.

Szeretetből fakadó mentőakció? Önkéntes önfeláldozás? Ingyen? Mindössze egy elfogadó nyilatkozatért? Annyiért, hogy „Elhiszem?" És ezért az örök élet? Igen.

Jézus, a testet öltött Isten egy éjszakai beszélgetésben így beszélt magáról, így foglalta össze a mennyben összeállított mentőakció okát, lebonyolítását és célját: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16)

Ez az Isten kegyelme. Így, ezzel menti az embereket.

Honnan? Miből?

Abból a vegetatív állapotból, melybe örökletes módon beleszületünk. Étkezünk, dolgozunk, tanulunk, tervezünk, végrehajtunk, megvalósítunk olyan dolgokat, melyek hasznát vagy kárát e bolygón élvezzük, illetve fájlaljuk. Rendszerint 70-80 évig. Közben kárt teszünk magunkban, és megbántunk másokat. Akarva, akaratlanul. Tevőlegesen, vagy a tetteket éppen elkerülve, kikerülve, elhanyagolva, elfelejtve: mulasztásainkkal.

Ez egy bűnös állapot. És ennek a súlyát előbb-utóbb az is megérzi, aki szánalmasan, közepes ingadozó teljesítménnyel, vagy kiválóan tetteti a gondtalanságát, előadja hibátlanságát, letagadja titkolt érzéseit, elfojtja az indulatait. Saját, belé teremtett lelkiismeretével fogócskázik, ami sok-sok cselezése után mégis csak utoléri. És furdalni kezdi...

Isten ítéletet mond a fickándozó bűnösökre. Ránk. Az ítélet kimondhatatlanul összetett. Fellebbezésnek nincs helye, mert a mennyben születik. Jogerős. És elviselhetetlen. Az a neve, hogy: kárhozat. Az elveszett emberek gyötrelmes helyszíne. Egymás társaságában.

Az ítéletet hozó Isten megvesztegethetetlenül következetes, de egyáltalán nem örül annak, hogy az emberek oda, a kárhozat helyszínére jussanak. Ezért kínált alternatívát: „egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Őbenne. Nem csak őneki, hihetünk, hanem: Őbenne. Benne? Igen, ez már egy fokozattal több, mint a „neki" hinni.

Ez hogy lehetséges? Pál apostol Athénban próbálta meggyőzni a bölcs, filozófián nevelkedett összegyűlteket, hogy ha keresik Istent, „kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen" - mondta - „nincs messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." (ApCsel 17,27-28) Hallottátok? Őbenne!

Ha Isten éltet bennünket, egy hét múlva úrvacsorához készülhetünk. Nem a valóságos húsára és vérére, de az úrvacsorában, a kenyérben és a borban arra emlékeztető testére és vérére mondta Jézus: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne." (Jn 6,56) Figyeltetek? Őbenne!

A keresztelésünk során, mint húsz perccel ezelőtt itt, Noémi serdülőként, kisgyermekként vagy már felnőttként mi is megkeresztelkedtünk. A Biblia hiteles nyelvén: bemeríttettünk (βαπτίζω ejtsd: baptídzó) az Atya, a Fiú, és a Szentlélek közösségébe. Mint a gyümölcsfa ágai, a szőlő vesszeje, beoltattunk abba az eleven, Életadó tőbe, aminek Jézus nevezi magát. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni." (Jn 15,5)

Jézusban vagyunk hát, és Ő mibennünk. Ez a kezdet. Ez az Isten kegyelme.

Megköszönjük, de nem állunk meg. Napról-napra tudatosítjuk magunkban, hogy azok vagyunk, akiknek megkegyelmezett Isten. Akiknek nem kell kárhozatra menniük. Mert elhisszük ami írva van, és immár Jézusban élve hisszük, hogy miután véget ér az itteni tennivalónk, Jézusban ott folytatódik, ahol Ő van. Az örök Életben.

Hátra is dőlhetnénk, ha nem veszélyeztetne bennünket a kísértés, hogy: elhajlunk (ὑστερέω) elszakadunk a kegyelem érzésétől. Attól, hogy reggeltől estig az Isten iránti hálához kéne igazítanunk minden szóbeli és tettleges aktivitásunkat. De még a láthatatlan, érzékelhetetlen gondolatainkat is.

Miért? Mi lesz, ha elfeledkezünk arról, hogy isteni kegyelem részesei vagyunk? A héberekhez írt levél írója megindokolja, miért ne hajoljunk el a kegyelem állandó, belső nyilvántartásától: „hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön."

Mit jelent ez? Azt, hogy ha elfeledkezünk, vagy akár csak elhalványítjuk magunkban a legnagyszerűbb dolgot, amiben részünk lehet, vagyis Isten, bűneinkre kimondott kegyelmét, a kárhozattól való sikeres megmenekülésünk tudatát, akkor esélyesek leszünk arra, hogy megkeseredjünk azért, mert kimaradunk az örök élethez nem hasonlítható, apró-cseprő örömökből.

Mondok rá példát. Mindjárt a legkézenfekvőbbet. Itt vagyunk a templomban. Valamelyikőtöknek eszébe juthat: jobb lett volna otthon maradni, és olvasni. Aludni. Tévét nézni. Vagy sétálni, moziba menni, kocogni, takarítani, horgászni, letudni a kötelező látogatást. Az eszeddel, a korábbi tapasztalatoddal tudod, hogy - még ha azonnal nem is érzékeled -, hogy Isten (és nem a lelkész) meghívásának engedve, egy óra alatt sokkal többen, jobban, hasznosíthatóbban lesz részed itt, mint a felsorolt tevékenységek során, de... Azért mégis hajlasz arra, hogy a jövő vasárnapot kihagyod.

Mégis hajlasz arra. Elhajolsz (ὑστερέω). Elhajolsz Isten kegyelmétől. Isten kegyelme az, hogy van templom, van gyülekezet, van igehirdetés, van közösség. A kegyelemben részesült bűnösök közössége.

De: „senki se hajoljon el Isten kegyelmétől" - kiált a Szentlélek a Bibliából.

Csak hogy jól értsük: mit jelent az, hogy „elhajolni": fogyatkozást. Hiányosságot. Nélkülözést. Megüresedést. Mondok két bibliai példát, ahol ugyanez a szó szerepel, csak másként fordítva. Jézust felkeresi egy gazdag fiatalember. Őszintén érdeklődik az örök élet felől. Jézusnak tetszik a fiú lelkesedése, de felhívja a figyelmét egy „elhajlásra", ami akadálya lehet annak, hogy rátaláljon az örök élet nyitjára. Ezt mondja neki: „Egy hiányosságod (ὑστερέω elhajlásod) van még: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!" (Mk 10,21) A gazdagság elhajlította a gondolkodását a tökéletesről, az örök életről. Vagy a másik. A tékozló fiú „Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni (ὑστερέω elhajlani) kezdett." Véget ért a az apai örökség nyújtotta bőség, kegyelem. Nem volt mit ennie.

Miért nem érdemes hát elhajolni az isteni kegyelem tudatának gazdagságától, teljességétől, békességétől? Olvasom újra: „hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön." A gazdag fiatalember belekeseredett abba, hogy meg kell válnia a vagyonától. A tékozló fiút éhínség gyötörte a kegyelem hiányától. Aztán, ugye, hazament, és apja visszafogadta, új ruhába öltöztette, lakomát rendezett neki. megkegyelmezett az elhajlott életű, de hazatért, megtért, révbe ért gyermekének.

Ti hol tartotok? Te hol tartasz? Hallottál Isten kegyelméről, de nem érdekelt? Hallottál róla, meg is fogott, de valami mindig közbejön? Nem jut rá idő, hogy foglalkozz vele? Hogy foglalkozz azzal, mi vár rád az itteni évtizedek után? Hallottál az Isten kegyelméről, és még többet akarsz tudni róla? Hallottál róla, és befogadtad? Hallottál róla, benne élsz, és a kegyelem ismerete, tudata, életben tartása felveszi a harcot a keserűségeiddel?

Bárhol jársz az úton, bármeddig csúsztál vissza, bárhonnan is kapaszkodj rá vissza, el ne hajolj Isten kegyelmétől! Maradj Jézus mellett! Maradj közöttünk! Ámen