Istentisztelet 2026. október 25-én

 

(Dr. Kereskényiné Nemes Lívia)

 

Lekció: Jel 1,4-8

Textus: Gal 5,1

Énekek: 90/1, 643 ú.ék., 172, 724/3 ú.ék., Himnusz, 398

 

Kedves Testvérek!

 

A tegnapelőtti ünnepnapon megint eszembe jutott, hogy én még nem születtem meg 1956-ban. Kizárólag a szüleim, ismerőseim elbeszéléséből, a filmek, korabeli híradók visszaemlékezéseiből érezhetek rá arra a hangulatra, ami akkoriban betöltötte az országot, és a velünk együttérző emberek szívét.

1956 októberében egyetlen egy olyan dolog volt a nagyszüleim és édesanyám gondolataiban, amely - mondhatni - még a forradalom keltette örömöt is felülmúlhatta. Édesapám hazajöhet a világ másik végéről!

Hét évvel azután hogy sikerült megszöknie egy börtönből. Azért került oda, mert a fiatalokat rendszeresen összegyűjtötte a templomban és a Bibliáról mesélt nekik.

Isten segítségével édesapám hét teljes évig szabad volt. A honvágy, az akkor még menyasszony édesanyám iránti érzelmei és - biztos vagyok benne, hogy - Isten akarata azonban erősebb volt mindennél, amit Új-Zéland kínált neki. Hét év szabadság után még átélt néhány lelkes, forradalmi napot, aztán újra a büntetés, a szolgaság várt rá. Abban az értelemben, amit az állandó megfigyelés, a felettesek jelentgetése és a - tanárként - számára is kötelezően előírt szemináriumi foglalkozások jelentettek.

 

Lelkében, gondolataiban szabad volt, és szabad maradt, mert hitte, megvallotta és tanította nekünk azt, amit az előbb felolvastam: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan...".

Az Ige így folytatódik: „... és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni."

Én 1956-ban nem lehettem tanúja azoknak a nagyszerű napoknak, amikor az elnyomó hatalom hűséges szolgáin kívül minden, igaz, szabadságra vágyó magyar ember össze tudott ölelkezni. Nem láthattam, milyen lelkesen szállították a falusi emberek az élelmet a városokba. Csak filmeken láthatom a csodát; az elesettek családjainak hogyan gyűjtöttek pénzt olyan nyilvános helyeken, ahol bárki elvihette volna a bankókat, de senki nem tette meg.

És ezeken a vörös csillagot ledöntő; a forradalom mellé állt magyar katonákat köszöntő filmkockákon nekem úgy tűnik, hogy az utcára vonuló magyarok szerették egymást. A diktatorikus rezsimmel szemben nem sorakoztak fel pártok; nem fogalmaztak meg különböző pontokba foglalt programokat.

Vajon miért nem?

Mert mindenki egyet akart. Szabadságban élni. Én felnőtt fejjel éltem meg 1989. október 23-át, amikor újra kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Nyíltan, büszkén vallhattuk meg nem csak templomokban, de köztereken, televízióban, újságcikkekben, hogy mi a Magyarországon addig is működő, egyetlen református gimnázium diákjai voltunk.

Mi akkor is szabadok voltunk, amikor tanárainkat, lelkészeinket rendszeresen „behívatták", „meghallgatták", számonkérték. Sok-sok tízezernyi hívő testvérünkkel együtt szabadok voltunk, mert egészen bizonyosak voltunk a felől, hogy „Krisztus szabadságra szabadított meg minket...".

 

Szerintem ma is, mindenki szabadságban akar élni. Nekünk van. Jézus kijárta nekünk. Megnyerte. A Krisztusban elnyert szabadság azt jelenti: lehet mellette dönteni. És lehet ellene. Lehet Jézusra hallgatni és lehet másra. Lehet azt tenni, amivel ő bíz meg. És lehet magunktól kitalálni valamit.

Nekünk olyan Urunk van, akinek ellentmondhatunk. Ez az igazi szabadság! Köztünk, bennünk lakik az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Minden! De, ő semmit nem akar ránk kényszeríteni. Azt szeretné, ha választanánk. Nem négyévente; minden nap. A nap minden órájában.

Szabadságod van arra, hogy őt kövesd, de arra is, hogy elhidd azt, amit el akarnak hitetni veled. Mehetsz Jézus után és a saját orrod után. Szabad. Mindent szabad. De nem minden használ!

Aki ismeri az Urat, aki a szabadságot feltétel nélkül osztja, az tisztában van vele, hogy amit Jézus ad, amit Jézus megenged, az mind-mind az övéi javát szolgálja.

De, aminek nem ő a forrása..., amit nem ő tanácsol..., aminek ő nem adott szabad utat..., az mind-mind valami besurranó, alattomos erőtől származik.

 

Tegyünk egy próbát! Próbáljunk meg ilyen szemmel visszagondolni a hétvége eseményeire! Próbáljuk ilyen füllel hallgatni az utóhangokat! Közben képzeljük magunk elé a Jelenések könyvében megjelenő Jézust, és döntsük el mi magunk, ő mit szólna hozzá! Képzeljük el, hogy Jézus is ott volt a szónokokat hallgató tömegben! Vajon mit szól a beszédek tartalmához?

 

A visszagondolásunk végén el fog dőlni: meg tudtunk-e állni szilárdan a tőle nyert szabadságban, vagy elbuktunk? Engedtük-e, hogy csak ő hasson ránk, vagy a lelkesedésünket odaadtuk annak, aki megfelelt az elvárásainknak? Mármint a mi elvárásainknak.

Ki lakik a szívünkben?

Ez is ki fog derülni! Megtartottuk a szívünk főbérleti jogát és kijelöltünk benne egy sufnit Jézusnak, vagy a teljes szívünket átadtuk neki? Ő rendelkezhet felette.

Arra hajlik a szívünk, amerre ő van?

Azt fogadjuk be, amit ő akar bele helyezni? A prédikáció elején rutinból énekeltük, vagy felelősségteljes imádságként: „Tebenned bíztunk eleitől fogva"?

Nagyon-nagy dolog lenne az istentisztelet után, az ünnepség után Jézus mellett maradni. De igencsak rossz, képmutató magatartás lenne, ha holnap, az első újság kézbevétele után visszatérnénk abba az állapotba, amiben újra befolyásolhatók vagyunk.

 

Nem elég felismerni a Krisztus által adott szabadságot. Így folytatja az Úr: „... álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni." Ne felejtsük el, hogy akár éltünk már 1956 októberében, akár nem, azok a napok - nem csupán a magyaroknak, de a rabságban élő világnak is adtak valamit! A szabadság ízét! A Krisztusban adott szabadság ízét! A szabadságét, mely nem tűri el, hogy az egyetlen Istenen kívül bárki is uralkodjék a lelkek felett. Keleten, vagy nyugaton.

Igen, ezt az 1956 októberében megízlelt, hiszem, hogy Isten által adott szabadságvágyat kell érvényesíteni a hosszú hétvége után. Például otthon is!

 

Mekkora szabadsága van melletted a társadnak? Boldogan éli a mindennapokat, vagy csendesen nyeli a rá szabott feladatot, csupán azért, hogy ne legyen veszekedés otthon?

Mekkora szabadsága van a gyerekeidnek? Jézus lelkületét, indulatát látják kiábrázolódni rajtad, vagy valamilyen hatalmi szóval nevelő zsarnok alakját? Engeded-e, hogy a jézusi mércével élve, de szabadon, vidáman, boldogan éljék meg a gondtalan gyermek-, és serdülőkort?

Akik elköltöztek otthonról, azokat elengedted? Valóban a férjük, a feleségük az első az életükben, vagy még most is beleszólsz abba, amit a kedves vőnek, mennynek „így kellene csinálni"? Szabadon választhatnak abban, mennyi időt szánnak rád; anyukára, apukára, vagy kiköveteled tőlük azt, ami - szerinted - neked jár?

Egyedül vagy? Egyedül maradtál? Élj a Krisztus adta szabadsággal! Figyelj, hogy kiket vezet eléd, az Úr! Válassz! Válaszd azt a közösséget, válassz olyan barátokat, akik arra vágynak, amire te! Társaságra. Jézus közelségében, jelenlétében élő társaságra.

 

Én nem éltem át 1956 októberét-novemberét. Mégis, büszke vagyok minden ma élő keresztyén testvéremre, aki le tudja fordítani Jézus Krisztus nyelvére azt, ami akkor történt. Büszke vagyok a fiainkra, akik egészségesen értik, értelmezik az akkori eseményeket. Egészséges a nemzettudatuk.

 

Isten előtti büszkeséggel hordozom imáimban a gyülekezetet, mely a mai napon nem akárhol, hanem az igazi, az egyetlen, bűnből megváltó szabadságot megszerző Jézus Krisztus jelenlétében értelmezi a szabadságot.

 

Isten segítségével mi, gyermekeink, unokáink hangja sok-sok éven, évtizeden keresztül, október 23-án és március 15-én, és előtte, és utána hirdesse az igazi szabadságot:

„Úr lesz a Jézus mindenütt" és „Áldott a Jézus szent neve"! ÁMEN